Keresés

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelemre!

GELLÉRT FERENC:
A BOLDOGSÁG MEGSZERZÉSÉNEK A TITKA

 

1. rész
A lelki boldogság

Ebben az írásban nem a lelki boldogság megszerzéséről lesz szó, de mielőtt rátérnék annak a boldogságnak a megszerzésére, amire szerintem mindenkinek szüksége volna, boldogság és boldogság között szeretnék megkülönböztetést tenni.

Te mikor voltál igazán boldog? Talán, amikor elérted azt, amit szerettél volna. Például összeházasodtál a szerelmeddel, vagy megszületett a gyermeked, vagy Te lettél a legjobb egy versenyen, vagy nagy elismerésben részesültél stb. Igen, akkor már lehetett részed a boldogságban. Ilyen és ehhez hasonló esetekben már átélhetted a lelki boldogságot.

Vannak ilyen élmények, amelyek valóban boldogságot hoznak. Ezek mindig valamilyen folyamat vagy történés lezárásaként jelentkeznek. Ezért szinte mindig csak időleges boldogságot hoznak. Ugyanakkor újra és újra hasonló értékű eseményekre van szükségünk, hogy érezzük a boldogságot. Csakhogy rendszerint életünkben nem sok ilyen esemény fordul elő. Nem vehetjük el a szerelmünket minden nap. Főleg, ha a szerelem el is múlik. Nem örülhet egy nő minden nap úgy a gyerekének, mintha aznap látná először. Nem győzhetek minden nap. Ebben a cikkben nem is erről a rövid távú, esetlegesen bekövetkező boldogságról fogok beszélni. Azt szeretném leríni, hogy hogyan tudjuk a boldogságot ennél is tudatosabban és ismétlődően a mindennapjainkba hozni. Nem hinném, hogy van biztosabb, mélyrehatóbb módja a boldogság megszerzésének, mint annak megvalósítása, ami az alábbiakban olvasható.

A boldogságra kevés szavunk van. Amiről eddig szó volt, legszívesebben csak örömnek, nagy örömnek nevezném, azzal a boldogsággal szemben, amiről a 2. és 3. részben fogok beszélni. Alapvetően ugyanis háromféle boldogság érhető el számunkra itt a Földön. Az egyik testi boldogság, a testi gyönyör érzése, de ezt csak a teljesség kedvéért említem. Erről itt nem beszélek. A második a lelki, a harmadik a szellemi jellegű boldogság. A testi gyönyör érzése a testi szintről, a lelki boldogság a lelki szintről, a szellemi pedig a szellemi szintről ered. A testi gyönyör is boldogság, csak igen gyorsan múló. A lelki boldogság is a múló léthez kötött, bár általában tovább szokott tartani, mint a testi. A harmadik boldogság pedig örök lényünkből, a szellemből, az isteni magból fakad. Eddig a lelkire, a könnyen múlóra hoztam példákat. Ezt passzívan éljük meg, pillanatnyi testi vagy lelki történés hatására. Mindig az adott esemény bekövetkeztétől függ, hogy boldogok lehetünk-e általa, vagy sem. Előtte persze talán nagyon aktívan dolgoztunk az esemény, az eredmény bekövetkezésén, de amikor éppen bekövetkezik, akkor már passzív állapotban vagyunk. Ebben az állapotban a lelki, a múló boldogság élhető át.

Vannak, akik azt hiszik, hogy ha boldogok akarnak lenni, akkor ilyen lelki boldogságra kell törekedniük. Ez óriási tévedés. Kifejezetten boldogságra törekedni lehet, de teljesen értelmetlen. Arra lehet törekedni, hogy például együtt éljek a szerelmemmel, legyen gyerekem, én legyek az első valamiben stb., de ez nem boldogságra törekvés. Ez egy esemény bekövetkeztére való törekvés, amitől esetleg boldogságot is remélünk. Amikor az embert éri egy pillanatnyi élmény, akkor akár nagy-nagy lelki boldogságot is érezhet. De ez az érzés általában elég hamar el szokott múlni. Életünk végéig nem tart ki, és nem is újítható meg. Elhalványul, és nem érezzük magunkat boldognak.

A lelki boldogság igen nagy mértékben attól függ, hogy bekövetkezik-e a boldogító esemény, vagy sem. Ha nem következik be, boldogtalanok maradhatunk. Ezzel szemben a szellemi boldogság inkább csak saját magunktól függ. És mivel főleg tőlünk függ, gyakran át is élhető, ismételhető, legalábbis akkor, amikor teszünk érte. Így aztán bármikor boldogok lehetünk.

A szellemi boldogság tartósabb jellegű. Attól is tartósabb, hogy aktivitást kíván. Nem akkor élhető át, amikor passzívak vagyunk, hanem amikor aktívak. Aktívak meg akár minden nap lehetünk, így nem vagyunk annyira bekorlátozva a lelkileg boldogító események esetleges bekövetkezésének.

 

2. rész
A szellemi boldogság

Minden igazán boldog ember valamire törekedett, mielőtt boldog lett. Sőt, épp a törekvés közben élte át a magasabb fokú boldogságot. Nézz csak magadba Te is! Például megalkottál egy csodálatos festményt, vagy bármit, vagy elismerésben részesültél, ami jólesett. A dolog megtörtént. Amit tettél, befejeződött, és érezted a lelki boldogságot, ami mára elhalványult, talán el is múlt. De tudhatod, érezheted, hogy milyen jó érzés volt tevékenykedni előtte. Alkotás közben boldog voltál. Csak másképpen. Na, ez a szellemi boldogság. Ez sokkal magasabb szintű, mint a lelki, viszont kevésbé jelentkezik a lélekben harsogóan, mindent elsöprő, kitörő erővel. Azért is magasabb szintű, mert ebből biztosabban és tartósabban épülsz, mint a lelki boldogság megéléséből. Egyébként a legelsöprőbb erővel a testi boldogság jelentkezhet, de az a legértéktelenebb számunkra. A legkevésbé az járul hozzá a fejlődésünkhöz.

A szellemi boldogság megszerzésének módja: nyílt titok. Pofon egyszerű. Sokan érzik is, csak nem nagyon fogalmazzák meg maguknak. Vagy nem figyelnek rá, mert azt hiszik, hogy rajtuk kívül álló dolgokon múlik a legtöbb dolog. Kétségtelenül sok minden múlhat másokon, a körülményeken, adottságokon is. Egy öntudatos ember mégsem bízhatja magát csak e külső tényezőkre, vagy épp a vak szerencsére. Nem igaz? A boldogságért tényleg lehet és érdemes is tenni. És ha tudok, akkor miért ne tennék! De ne a boldogságra törekedj, az bizonyos fokig kifinomult önzés volna. Ami rajtad múlik, azt tedd meg. Tedd a dolgod, ami belőled fakad! Tehát törekedni kell, tenni a dolgunkat, és akkor gyakrabban és magasabb szinten lehetünk boldogok. A törekvéseknek, a tetteinknek persze egészen határozott jellegűeknek kell lennie. Erről lesz most szó.

Mi a boldogság, a szellemi boldogság elérésének a titka? Első megközelítésben azt mondanám, hogy a cselekvés. A törekvésben, az akaratban is van cselekvés. Az akaratban általunk mozdul meg bennünk valami: ez a bensőséges cselekvés. A mélyen átérzett vagy a nagyobb boldogság sohasem akkor élhető át, amikor elértél valamit, hanem amikor azon az úton vagy, hogy elérd. Amikor cselekszel, de még nem jutottál végeredményre. A boldogság megélésének előfeltétele tehát a saját akarat, a saját törekvés megélésében, azon túl pedig a külső cselekvésben rejlik. Amikor rajta vagy a saját ügyeden, hogy megvalósuljon, akkor élheted át ezt a mennyeihez hasonló szellemi boldogságot. Ezt a pszichológiában gyakran flow élménynek is nevezik. Meglepő, hogy ilyenkor mennyire repül az idő. Amikor elmerülünk a magunk alkotó tevékenységében, akkor boldogok vagyunk. Amikor az ember ebben a boldogságban tevékenykedik, akkor szinte időtlenségben teszi a dolgát. Lehet, hogy csak alkotni akartam, de egyúttal kiléptem az időből, és boldog is lettem általa.

Mindezt átélheti az anya is, amikor a gyermekét neveli. Persze közben érhetik az embert bosszantó vagy fájó élmények is, de alapvetően az anya boldog, amikor a gyermekének ad valamit, amit jónak érez. A boldogság tehát valamilyen pozitív értelmű cselekvést is feltételez. Mindig. A törekvésnek, a cselekvésnek a jóság jegyében kell történnie. Ez is a szellemi boldogság megszerzésének az egyik titka.

Ugyanakkor ez még mindig nem az egész. Még nem lehet részed a szellemi boldogság magas foka, ha az, amire törekszel, nem fakad kizárólag a te szellemi lényedből, énedből, teljes szabadságodból. Ez is fontos feltétel. A jó szándékkal való adás, amennyiben szabadságból fakad, nagyon boldoggá tud tenni. Ha kötelességtudatból vagy a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszerére adok, ajándékozok, például azért, mert karácsony van, akkor az semmiképpen sem okozhat ekkora boldogságot.

Mikor érheti el a lehető legnagyobb szellemi boldogságot az ember?

 

1. Amikor önmagából fakadóan,
2. szabadon
3. jót, szépet, igazat, pozitívat
4. előrevivő módon,
5. kreatívan, leleményesen
6. ad.
7. Amikor ad, akkor egyúttal létrehoz, teremt, alkotó tevékenységet is végez. Bármit alkothat. Például gyermeke jellemét alakíthatja neveléssel, írhat verset, festhet egy képet, zenélhet, kézműveskedhet, barkácsolhat stb.
8. Az ember akkor érheti el ezt a boldogságot, ha az eddigiek teljesülnek, és mindezt önzetlenül teszi.

 

Egy mondatba sűrítve: Amikor az ember szabadon, kreatívan, önzetlenül előrevivőt hoz létre, és ezzel önmagából fakadóan ad, akkor boldog.

Eszerint a nevelés, tanítás is alkotás lehet, de csakis abban az esetben, ha az előző pontokban leírtak teljesülnek. Ha az, amit a tanító tanít és átad, szabadon és önmagából adva, meggyőződéssel fakad. Ilyenkor a tanító boldogan tanít.

Az önzetlenség kizárólag önmagunkból fakadhat. Énünkből. Minél hatalmasabb az énem, annál önzetlenebb is. Minél gyengébb, annál önzőbb vagyok. (Erről főleg az Önmagunk lelki megerősítése c. könyvemben írtam. Önzetlennek lenni szabadság nélkül, vagy szabadnak lenni önzetlenség nélkül lehetetlenség. (Önzetlenség nélkül egyébként tanulni is lehetetlenség).

Természetesen az önzetlen teremtés után meg is kell élni valamiből. Ilyenkor mindazt, amit az önzetlen alkotótevékenységben létrehoztunk, ha az olyan jellegű, akár pénzzé is tehetjük. A pénz nem boldogít, de ha van elég pénz, akkor a körülményeket is fenn tudjuk tartani, hogy újból alkothassunk, boldogan. Nagyjából így függenek össze a dolgok... Ez is választ adhat néhány kérdésre.

AZ út az igazi boldogsághoz: előrevivőt teremteni önzetlen szabadsággal: Egyedül AZ úton, A saját utunkon járva lehetünk boldogok. Tehát nagymértékben saját kezünkben van a boldogság kulcsa. Természetesen ne legyünk vakok. Körülményeink ezt jelentősen akadályozhatják. Ha nem vagyunk szerencsések, akkor a körülményeket is nekünk kell megteremteni. Tudunk-e élni vele? Tudunk-e szabadok lenni? Tudunk-e önzetlenek lenni? Ha tudunk, akkor boldogok vagyunk. És csak akkor lehetünk boldogok, amikor a teremtés folyamatában benne vagyunk.

Aki szabadon és önzetlenül teremt, az közben boldog. Ilyen egyszerű. Aki törekszik, szabadon, önzetlenül, alkotva, teremtve, az nemcsak boldogságot élhet át, hanem megsejtheti, milyen lehet a mennyei boldogság. Ilyen is létezik, és már mindenkinek volt is benne része, nem is kevésszer, legfeljebb nem tud róla.

 

3. rész
A mennyei boldogság

A magyar nyelv az isteni világot mennynek is nevezi. Elterjedt vélekedés, hogy aki a mennybe jut, az ott boldogságban élhet. Ez igaz is. Ezért amikor a menny szavunkat használjuk, abba a boldogság érzését is beleértjük. Ez annak a mély tapasztalatából fakad, amit a halál és új születés közötti időszakokban minden ember a mennyei-isteni világban él át, igen nagy boldogságban. Mennyei boldogságban.

A mennyei boldogság egyébként csak annyiban különbözik a szellemi boldogságtól, hogy ott sokkal jobban érezzük, mint a szellemit a Földön.

Isten a lét leghatalmasabb szelleme. Ő az embert testtel, lélekkel és szellemmel rendelkező lénnyé teremtette, hogy az ember fokozatosan isteni szintre fejlődhessen. Eközben testi és lelki életünk révén átélhetjük a lelki boldogságot, lelkünk és szellemünk révén pedig a szellemi boldogságot. A szellemi boldogság nem más, mint a mennyei, isteni boldogság átélése földi testben. Ez a mennyei boldogság átélése tompán. A szellemi boldogságról elmondtam, hogy ez nem elsöprő erejű, nem ujjongásszerűen jelentkezik. Ennek az rejlik a hátterében, hogy a szellemit egyelőre nem tudjuk földi-testi alakban olyan mélyen átérezni, mint a testit és a lelkit. Szellemünk a testtel még nem tud úgy bánni, hogy a mennyei boldogságot már itt, a születés és halál közti életben magas fokon átélhetné. Halálunk után tudjuk, mivel a test ott nem akadályoz ebben. Halála után minden ember átéli előbb a maga poklát aszerint, hogy élete mennyire igazodott mennyei-szellemi eredetéhez. Majd szellemként a mennybe jut, azaz az isteni-szellemi világba, ahol mennyei boldogságban él az isteni teremtésben részt vevő, angyalokkal, szellemekkel és sok másik emberi szellemmel.

Kevesen tudják, hogy mi a mennyei világra jellemző boldogság oka. Az, hogy ott minden lény teremt. Mi is akkor lehetünk igazán boldogok, amikor teremtünk, létrehozunk. Mivel Isten és szellemi szolgálói mindig teremtenek, ezért ők többnyire mennyei boldogságban élnek. A teremtő tevékenység eleve elrendelt módon boldogsággal jár. Így van ez számunkra is a földi megtestesülés idején. Belénk van építve.

A szellemi vagy mennyei boldogság elérése érdekében tehát elengedhetetlen az aktivitás, a teremtő tevékenység. Tudunk-e teremteni? Persze, hogy tudunk. Természetesen nem lényeket, meg világokat teremtünk, mint Isten vagy az isteni világ, hanem gépeket, élettelen tárgyakat, szabályokat, törvényeket, sorsot stb.

A mennyei világban még az az ember is szorgalmasan teremt, aki a leglustább volt legutolsó halálát megelőző földi életében. Ennek az az oka, hogy akinek szelleme van, abban benne van a teremtés, az alkotás vágya is. Ez teljesen le tud tompulni a testben, de a halál és új születés között újra feléled. Mivel minden embernek van szelleme, ezért ott mindenki teremt, és amennyiben a felsorolt 8 pont értelmében teremt, annyiban boldog lesz. Ha esetleg itt nem, ott biztosan teremteni fog. Így részese lesz a mennyei boldogságnak is. Ott a saját sorsát teremti, itt meg saját dolgát teheti. És ezzel folytatja sorsa alakítását.

Ennek fényében még inkább megérthetjük a szellemi boldogság megszerzésének a titkát. A szellemi boldogságban a mennyei boldogságot éljük át letompított mennyei boldogságként. A szellemi boldogság a mennyeinek alsóbb oktávja. Csupán ennyi a különbség. Alapját ugyanaz alkotja: az előrevivőt teremtés. Ebből kifolyólag a szellemi boldogságot, azaz a mennyeit tompán bármikor átélhetjük, csupán a fenti 8 pontban leírtakat kell teljesítenünk. Isten és szellemi szolgálói is eszerint járnak el. Csupán a szabadság nem adatott meg a legtöbb lénynek. A szabadság képessége a teremtett lények közül egyedül az ember kiváltsága.

A mennybe jutva nem attól leszünk majd boldogok, hogy az angyalok, meg az isteni világ egyéb szellemei, szellemi-isteni csoportjai teremtenek az Atyaúristen szellemében. Ettől ők maguk lesznek boldogok. Mi emberek attól leszünk boldogok, akár itt vagyunk, akár a halál és az új születés között, hogy mi magunk teremtünk valamit, nem valaki más. Eltölthet persze a mások boldogsága felett érzett öröm érzése is minket, de ez csak a ráadás. Nem az igazi, a szellemi vagy mennyei boldogság.

Fentebb beszéltünk arról, hogy amikor az ember elmerül az alkotásban, a teremtésben, akkor eltűnik számára az idő. Ez annak jele, hogy az ember tudatilag is beljebb került abba a mennyei-isteni világba, amelyből szelleme, énje és szellemi tevékenykedése is folyton táplálkozik, inspirálódik. Az isteni-mennyei lét, a szellemiség örökké van. A mennyei világban valóban nem múlik az idő, mivel ott nincs is idő. Ott örökkévalóság van. Ezt az örökkévalóságot érzi meg az ember, amikor itt lent a Földön elmélyülten alkot. Szellemével kilép az időből, sőt kicsit a testéből is, hogy a mennyei világból inspirálódva, mégis a testben alkosson. Aki ezt átélte, az a földi életére vonatkozóan is tanúsíthatja, hogy „tényleg lehet örökkévalóság, hiszen átéltem. Még ha árnyszerűen is, de átéltem." És nem csak azért boldog valaki, mert sikerült lelkét beleélnie a mennyei-isten világba, hanem mert szabadon, kreatívan stb. tevékenykedik, és e tevékenykedésbe van belekódolva a boldogság átérzése. Aki teszi, az részese, aki nem, az nem részese ennek.

Ragozhatom ezt sokféleképpen. A boldogság aktivitás nélkül lehetetlenség. Szabadság és önzetlenség nélkül is. Az isteni lét önzetlen áldozatából született a világ, és jelenleg is Isten és szellemeinek áldozatos teremtő tevékenysége tartja fenn az evolúciót, a Földet, a kozmoszt. Aki teremt, az boldogságban részesül. Ez egy törvényszerűség a létben. Teremtve tesszük magunkat boldoggá, és nem kicsit egészségesebbé is. Amikor teremtünk, magunkból áldozunk. Az önzetlen áldozat valóban boldoggá tesz minket, ami egyúttal egészségesítő is. De csak akkor, ha mi magunk visszük végbe az áldozatot.

Mi tekinthető áldozatnak? Sok minden. Oldalakon lehetne sorolni. A gyerekneveléstől kezdve mindenféle kreatív alkotótevékenység lehet áldozat, és ez a fent megadott feltételek teljesülése esetén boldogsággal jár. Aki létrehoz például egy festményt, szabadon, teljesen magából fakadóan, az önmagából áldoz valamit a világnak. Olyat ad a világnak, ami eddig nem volt. Most már van, amitől gazdagabb lett a lét.

Bárminek a teremtése boldogsággal jár, amennyiben szabadon, önzetlenül alkotsz. Ha csak ezt a leegyszerűsített mondatot követed, a 8 pontot figyelembe véve, máris boldognak érezheted magad! Hiszen csodálatos ez a lét. Hálásak lehetünk, hogy benne élhetünk. Ha örülsz ennek az igazságnak, akkor lelki boldogságot élsz át, segít életben maradni a nehézségek közepette. De ez hamarosan el fog múlni. Sebaj! Hiszen mindenkit, így téged is csak az visz előre, amit te viszel végbe, nem az, amit más tesz. A mennyei boldogság alsóbb oktávját, a szellemi boldogságot nem most, hanem akkor éled át, amikor előrevivőt teremtesz.

 

Boldogság

létterület

aktivitás

teremtés-jelleg

idő-jelleg

Hatása

Mennyei

szellemi-isteni

aktív

Teremtő folyamatban

Örökkévaló

Egészségesebbé tesz

Szellemi

lelki-szellemi

Örökkévalóba épülő

Lelki

testi-lelki

passzív

Teremtett állapot eredményeként jelentkező

Múló

Segít a haladásban

Testi

Gyorsan múló

Segíthet a haladásban, ha nem visszük túlzásba

 

 

 

 

Gellért Ferenc: Az emlékezés lényege

(A halál utáni élmények mint az emlékezés megértésének eszközei.)

 

A jelenlegi természettudomány álláspontja szerint az agy az emlékezés szerve. Igazolásul fizikai, kémiai és biológiai tényeket sorakoztatnak fel, amelyeket hiábavaló is lenne tagadnunk. A tények: tények. Megjegyzéskor és emlék felidézésekor bizonyos agyterületek, neuron kapcsolatok nagyon bonyolult módon aktiválódnak. Ha szigorúan a tényeknél maradunk, akkor egyelőre csak azt mondhatjuk, hogy van emlékezés, és van agyi aktiválódás. A jelenlegi tudomány ebből a két tényből többnyire azt a következtetést vonja le, hogy az agy az emlékezés szerve és az agyban kell lenniük az emlékeknek, legalábbis kódoltan, különben nem tudna emlékekre találni az ember. Eszerint az agyi aktiválódás annak jele, hogy az emlékek az agyban vannak, és az emlékezés agyi folyamat. Ez ugyan nem tény, de egy jogosult nézet a tények magyarázatára. Azonban ugyanilyen jogosult és logikus a fenti tényekből az a következtetés is, hogy az emlékezés hatására az agyban mérhető változások történnek. Vagyis az agy nem az emlékezés szerve, legfeljebb az emlékezéshez szükséges eszköz.

Lényegében a két nézet az emlékezésben szereplő tények viszonyát, az ok-okozati kérdést szögesen ellentétesen látja.

Közismert tény, hogy amikor az ember halálos veszedelembe vagy klinikai halál állapotába kerül, akkor rendszerint különleges élményei támadnak. Különösen a klinikai halál néhány másodpercét vagy percét átélt emberek beszámolói érdekesek a számunkra. Ezekből ma már több ezret gyűjtöttek össze a kutatók (pl. Elisabeth Kübler-Ross, Kenneth Ring, Raymond Moody). Az élmények egyik legfőbb sajátossága talán az, hiszen erről a legtöbben beszámoltak, hogy a klinikai halál állapota alatt lepergett előttük egész földi életük. Mindenre emlékezni tudtak e rövid idő alatt, ami velük az életükben tudatos jelenlétükben történt. Mi ennek a magyarázata?

A jelenleg leginkább hangoztatott tudományos álláspont szerint a klinikai halálban átélt élmények az agy „játékai” csupán. Mivel ekkor csak a szív áll le, de az agy még valamelyest működőképes, ezért azt gondolják – egyébként logikus következtetéssel –, hogy az agy nem kontrollált folyamatai idézhetik elő az egymáshoz kísértetiesen hasonlító élményeket, mintegy „tréfát” űzve az emberrel.

Nem kevésbé logikus azonban az a magyarázat, ami Rudolf Steiner szellemi megfigyelésein alapul. Az ő szellemi kutatásai nyomán az emlékek és az emlékezés hátterére is új fény derült. Számos alkalommal írt és beszélt az ember felépítéséről. Látta, hogy az ember nem csupán fizikai testből áll, hanem érzékfeletti szervekkel észlelhető testei is vannak. A fizikai világhoz legközelebbi testet élettestnek vagy étertestnek nevezte. Az élettest az élet hordozója. Az élet nem fizikai jelenség, bár a fizikai testben életjelenségek figyelhetők meg. A fizikai test növekedésre képes, anyagok keringenek benne, választódnak ki, egyszóval a legkülönfélébb életfolyamatok zajlanak benne. Az élettest az élet fizikai testben való fennmaradását biztosítja. Ha az embernek nem volna életteste, akkor olyanok volnánk, mint a kő vagy a kenyér. Nem élnénk, nem lélegeznénk, nem volna anyagcserénk, nem szaporodnánk stb. A halál pillanatában az élettest eltávozik a fizikai testből. Az élettest fizikai testből való eltávozása miatt szűnik meg az emberi élet a fizikai testben. Mi köze ennek az emlékezéshez?

Rudolf Steiner megfigyelései alapján az emlékek hordozója sem az agy, hanem az élettest. Az agynak az emlékezésben az a szerepe, hogy emlékként a fizikai tudatunkba, személyiségünk tudatába emelhessük az élettestbe vésett emlék-jeleket. Akinek nincsenek kifejlődve érzékfeletti világokat észlelő lelki szervei, az ezt közvetlenül nem észlelheti, de közvetetten, logikus megfontolással lehetséges voltát mégis beláthatja. Miből? A fizikai tényekből. Például a halál kezdeti állapotán átment, de onnan visszatért emberek észleléseinek leírásai is segítségünkre lehetnek ebben. A halál pillanatában a fizikai testből kilépő élettest egyúttal a tudatosan átélt élmények révén belevitt emlékeket is magával viszi. A holtan fekvő fizikai test ezért nem is emlékszik, de a fölötte lebegő lélek, aki a fizikai testből való kiemelkedés után továbbra is az élettestben él, igen.

Mi az emlékezés?„Akinek gyakorlata van a lélek megfigyelésében, rájöhet, hogy mennyire helytelen az a nézet, amely szerint az emlékezés holnap a mai képzetet hozza újra felszínre, és közben ez a képzet valahol bennünk van. Nem, mostani képzetem a jelennel együtt elmúlik. Az emlékezéskor bennem lejátszódó folyamat olyasvalaminek az eredménye, ami a jelenlegi képzet előhívásán kívül a külvilághoz való kapcsolatomban lejátszódott. Az emlékezéssel felidézett képzet új képzet, nem a megőrzött régi. Az emlékezés abból áll, hogy ismét képzetet tudunk alkotni valamiről, és nem abból, hogy valamely régi képzet újra feléledhet bennünk. Nem a képzet maga ismétlődik meg bennünk. Ami ismét megjelenik, az valami más, nem a képzet. (Erre a megjegyzésre azért volt szükség; mert a szellemtudomány területén pontosabb fogalmakat kell alkotnunk, mint a hétköznapi életben, vagy a külső tudományokban.)

„Emlékezem”, vagyis átélek valamit, ami maga már nincs jelen. Elmúlt élményt kötök össze jelenlegi életemmel. Ez történik minden emlékezésnél. Tegyük fel, hogy találkozom valakivel és megismerem, mert tegnap is találkoztam vele. Teljesen ismeretlen volna számomra, ha a róla tegnap, érzékeléssel, vagyis érzékszervi úton nyert képet nem tudnám összekötni mai benyomásommal. A mai képet érzékeléssel, vagyis érzékszerveim útján kapom. De ki varázsolja lelkembe a tegnapit? Az a bennem élő lény, aki jelen volt tegnapi élményemnél is és a mainál is jelen van. Előbbi fejtegetéseinkben léleknek neveztük. A múlt hűséges megőrzője nélkül mindig új volna számunkra minden külső benyomás. Nem vitás, hogy a lélek azt a folyamatot, amely által valami emlékké válik, bizonyos jellel belevési a testbe, de ezt a léleknek kell megtennie, és neki kell később saját jelét észlelnie, mint valami külső dolgot. Így válik az emlékek megőrzőjévé. A lélek mint a múlt őrzője állandóan kincseket gyűjt a szellem számára.”

A lélek ezt a jelet a fizikai testbe nem tudja belevésni, csak az élettestbe. A megjegyzés, felidézés, és egyáltalán az emlékezés folyamata tehát – mondjuk 99 %-ban – nem fizikai agyi folyamat, hanem élettesti. Az agy csak közvetíti a felmerült, felidézett emléket, képzetet a fizikai agyhoz és fizikai érzékeléshez kötött tudatba. A felidézés agy nélkül történik. Viszont az agy segítségével válik tudatossá, amíg meg nem halunk. A lélek tehát az érzékelés nyomán kialakított képzetet az élettestben folytonosan áramló életbe vési, de nem mint emléket, hanem annak élet-jelét. Tehát az elevenségbe belekerül egy jel, amit a lélek helyez el. Ez az emléktárolás. Később, ha az élményre, a képzetre emlékezni kíván, ezt a jelet képes megkeresni, felismerni, abból ismét felépíteni az élményt vagy az élmény képzetét.

Bármilyen hihetetlennek tűnik, a korlátlan emlékezésben éppen az agy jelenléte akadályoz bennünket. Amikor a klinikai halál állapotában az élettest átmenetileg kiszakad a fizikai testből, a korlátlan emlékfelidézés akadálya, az anyagi agy életáramlást gátló hatása megszűnik. Ha az agyba vésné a lélek a jeleit, akkor a halál után semmire sem emlékezhetnénk. Emberek ezrei mégis a korábbi emlékezőképességük hatalmas átalakulásáról, kitágult emlékezőképességről számolnak be a klinikai halál állapotából visszatérve. Ennek okát egyértelműen abban láthatjuk, hogy nem az agyban, hanem az élettestben vannak az emlékek, és a felidézés képessége sem az agyhoz kötött. Csak a tudatossá tételben van szerepe az agynak, az anyagnak is. (Viszont előfordul, hogy ezt az élményt egyes halálból visszatérő emberek mégsem tudják a fizikai testben újra tudatukba emelni. Ennek legfőbb oka, mint minden más hétköznapi élményünknek, amelyeket elfelejtünk: a figyelemhiány.)

A halál pillanatában az élettel maga a lélek és a szellem is kiemelkedik a fizikai testből. Ezért nincs sem élet, sem lelki és szellemi tevékenység a halott tetemben. A klinikai halált átélt embereknél a halál ugyan csak átmeneti és nem is teljesen megvalósult állapot, de azért tudnak beszámolni oly gyakran egyfajta felszabadultság érzésről, a fizikai test „rabságából” való kiszabadulásról, mert valóban ez történik velük. Fizikai testen kívül átélik lelkükkel az élettestüket. Eddig csak a fizikai testtel együtt élhették át. Amikor az élettest kiszabadul a fizikai testből, azonnal az élettesttel kiszabadult emberi lélek elé tárulnak összes földi emlékei. Már nem akadályozza egy kicsit sem az emlékezést a fizikai test.

A fizikai testben tehát nehezebb emlékezni, mint fizikai testen kívül. Miért? Amíg a fizikai testben bontakoztatjuk ki az emlékek felidézésének képességét, addig egyrészt a fizikai testhez kell alkalmazkodnunk, idomulnunk. Az élet eleven, mozgékony, folytonos áramlásban van az élettestben. A fizikai test viszont merev alakulat. Ha nem volna benne az elevenítő élet, akkor olyan volna, mint a kő, vagy mint amilyen a holt tetem. A lélek az elevenségbe elhelyezett jelét egy merev formához (fizikai testhez) kötve nehezebben képes felidézni, mint e merev és élettelen formából kilépve. Másrészt az élettestnek nemcsak az emlékezésről a képzetek életben tartásáról kell gondoskodnia, hanem az ember fizikai világbeli életben tartását sem szabad elhanyagolnia. Amíg az élettest a fizikai testben lévő nedvek és életfolyamatok megőrzésével van elfoglalva, addig nem tud annyi erőt fordítani a lelki, szellemi oldalra, például az emlékezésre, mint amikor már kiszakadt belőle, a halál után. Fizikai testén kívül ezért szinte egyszerre emlékezik az ember minden élményére. Sőt, Rudolf Steiner azt állítja, hogy egyszerre, mintegy panorámaszerűen látja az összes tudatosan átélt emlékét. Az élettest ugyanis időtest is. Az élettestet, az időt csak a fizikai testben élve éljük át egymás utáni jellegűnek. Ezért éljük át az idő múlását. Fizikai testen kívül először egyidejűségnek érezzük az időt.

A tényleges halál beállta után is hasonló történik velünk. Mindenkivel. Legalábbis az első pár napon… Ha a klinikai halál állapota három napig is elhúzódhatna, vagy a halál beállta után három nappal is visszatérhetne a fizikai testbe az ember, akkor pontosan erről számolna be.

Ezen kívül érdemes még megemlíteni, hogy néhány klinikai halálélményben előző életek emlékei is felbukkannak. Ennek az a magyarázata, hogy egyrészt valóban vannak előző életeink (Lásd: Reinkarnáció I.) Másrészt a klinikai halálélményben a fizikai test felett lebegő élettest átmenetileg sokkal hozzáférhetőbb az emberi énnek, aki a fizikai testben személyes lelki életet bontakoztat ki. Ő az, aki tudatában van minden előző földi életének is. Neki vannak előző életei, nem a személyiségnek. Az egyes személyiségek az ő előző megtestesülései, inkarnációi. Így aztán az énből beszivároghatnak a jelenlegi földi élethez tartozó élettestbe a klinikai halál ideje alatt előző inkarnációk emlékei is. Ezért számolhatott be sok szemtanú, például Müller Péter vagy Jankovich István is a könyveikben előző földi megtestesülések emlékeiről. (Reinkarnáció II. Miért nem emlékezünk előző életeinkre?)

Így egészen világossá válhat, hogy mi az emlékezés, és miként működik. Igen sok kérdésre választ kaphatunk, ha belátjuk, hogy az emlékező az én, aki a fizikai és élettestben lelki és szellemi életet él, az élettest felel az emlékezésért, a fizikai test pedig a tudatossá tételben játszik fontos szerepet.

Az emlékek egy része a földi élet alatt nem idézhető fel. Ennek az alábbi oka van. „Szellemünk e kincseket (értsd: benyomásokat, emlékeket) egyáltalán nem változatlan formában őrzi meg. Az élményekkel járó benyomások lassanként eltűnnek emlékezetünkből, de nem tűnnek el gyümölcseik. Nem emlékezünk már összes gyermekkori élményünkre, amikor írni és olvasni tanultunk. Nem tudnánk azonban írni és olvasni, ha ezeket az élményeket nem éltük volna át, és ha eredményük képességek formájában nem maradt volna meg.

Így alakítja át az ember szelleme az emlékezés kincseit. Sorsának engedi át azt, ami az egyes élmények képeivel kapcsolatos, és csak a képességei fokozásához szükséges erőt vonja ki belőle. Bizonyos, hogy így egyetlen élményünk sem múlik el kihasználatlanul; a lélek emlékként megőrzi azokat, a szellem pedig kiszívja belőlük mindazt, ami képességeit, élete tartalmát gazdagíthatja. Az emberi szellemet (értsd: ént, és mindazt, amit ő szellemileg gyűjt magának) gyarapítja az élmények feldolgozása. Ha elmúlt élményeinket nem is találhatjuk meg szellemünkben mint valami raktárban, de megtaláljuk hatásukat megszerzett képességeinkben.”

Mindez érvényes egy adott életen belül személyiségünkre (alacsonyabb énünkre) és az egymást követő megtestesüléseken átívelően magasabb énünkre is.

 

(Az idézetek forrása: Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei c. műve.)

 

Vissza az előző oldalra

Gellért Ferenc: A vallásos fejlődés és az iszlám (1. és 2. rész)

 

1.rész

Vallások az emberi fejlődés szolgálatában

 

Bevezetés

A bevándorlók nagy része iszlám vallású. A bevándorlásra gyanakvóan, félelemmel tekintők számára az iszlám valamennyire kockázatokat hordoz magában. Az iszlám szent könyvében egyértelműen vannak olyan mondatok, amelyek a más vallásúak elleni erőszakra szólítanak fel. Igaz, ezt azért a legtöbb muszlim figyelmen kívül szokta hagyni. Vallási szempontból is meg lehet tehát vizsgálni, hogy az Európába bevándorlók vallásos felfogása mit jelent a befogadó országok számára. A cikk első részében az emberi fejlődés általános menetét tekintjük át vázlatosan a vallások kapcsán, hogy az iszlám helyét is megtalálhassuk benne, a második részben pedig az iszlámot jellemezzük.

Népi és népek feletti vallások

Ha végigtekintünk az emberiség eddigi vallásain, akkor ezt egy idő után többnyire fejlődésnek láthatjuk. Kezdetben inkább csak embercsoportokra elkülönült népi vallások voltak, majd létrejöttek a nagy világvallások, amelyek nemzeteket és népeket öleltek és ölelnek át. Ez mindenképpen fejlődés, hiszen az emberi megértés növekedése nem kis részben annak is tulajdonítható, hogy az emberek a különféle népek tagjaiként elfogadják a más vallásúak nézeteit és szokásait. A merev elkülönülések felszámolódása egyértelműen haladás.

Régen sok kicsi vallás volt. Ma a Föld lakosságának igen nagy része néhány világvallás híve. Hosszú idő távlatában a vallásosság alakulásában tehát észlelhető egy egybeáramlási tendencia, miközben ennek némileg ellentmond, hogy ma viszonylag sok a felszínesen vallásos vagy ateista ember.

A vallások fejlődése, kialakulása, illetve tanaik átfogó vizsgálata szempontjából fontos tényeket rögzíthetünk. A népi vallásoknál, amelyeket a kereszténység korábban pogánynak nevezett, az emberek az egyes népek isteneihez kerestek kapcsolatot, nem pedig az egész emberiség istenéhez vagy isteneihez. A buddhizmus volt az első olyan nem népi vallás, amelyet potenciálisan az egész emberiség is be tud fogadni, ha nyitott rá. A buddhizmusban az istenek (dévák), illetve a nem érzékelhető lények igencsak mellékes szerepet játszanak. A buddhizmus az egyes ember belső fejlesztését kívánja híveiben felébreszteni, és az isteni léttel nem foglalkozik. El kívánja juttatni az embereket az isteni lét tudatos átéléséhez, de amikor megadja az élet helyes vezetéséhez szükséges szabályokat és tanácsokat, akkor csak a helyes lépések emberi alkalmazásával foglalkozik, az isteni léttel nem. Hogy a buddhista gyakorlatok az isteni-szellemi lét megtapasztalásához kívánnak elvezetni, arról a buddhizmus nem, vagy mellékesen szól csak.

A buddhizmus rendkívül értékes. Az emberséget, szeretetet, együttérzést támogatja, és szelíden, belátással terjed. Jelenleg talán ez a legalkalmasabb vallás az ateisták és vallástalanok megszólítására. Ők a belső önfejlesztésben nem látnak semmiféle utat az isteni felé, mégis nézeteik megtartásával léphetnek a buddhizmus ösvényére, amely egyébként tudtuk nélkül az isteni és a szellemi lét mélyebb megtapasztalása felé viszi őket. A buddhizmus rendkívül hasznos életvezetési és lelki gyakorlatokat tartalmaz, amelyet bárki gyakorolhat egyéb nézetétől és vallásától függetlenül. Például egy keresztény vagy zsidó vallású is nyugodtan gyakorolhatja a buddhizmus helyes beszéd gyakorlatát, és a többit, attól még semmivel sem fog csorbulni keresztény vagy zsidó hite és mivolta.

Alapvetően a kereszténység előtti népi vallások is előre vitték az egyes népek, illetve egyes tagjaik kultúráját és lelki-szellemi életét, de az emberi fejlődés már csak olyan, hogy ami már nem annyira haladó, azt később valami másnak kell felváltania. Így történt ez a népi vallásokkal is. Amikor betöltötték szerepüket, akkor fokozatosan az újonnan keletkező – népek feletti – vallások vették át szerepüket. A buddhizmus és kereszténység előtti vallásokban sok tanítás és kultusz megvolt, amely aztán átalakult formában a kereszténységben is megjelent. Jól látható, hogy a korábbi kisebb vallások olyan felfogásra készítették fel az emberiséget, amely aztán a buddhizmusban és a kereszténységben igen jelentősen elterjedt. Így zajlik a fejlődés. Az új a régihez kapcsolódik, és ami a régiből időszerű, azt átveszik, az aktuális tudatállapotnak megfelelően átformálva viszik tovább.

A buddhizmushoz hasonlóan a keresztény tanok is nagyon szelídek, és emberségre, szeretetre nevelnek. Ennek megfelelően a kereszténység is szelídnek indult, de néhány évszázadon át erőszakos megnyilvánulásai is voltak. Mindez nem a vallásból fakadt, hanem a vallást vezető emberek morális gyengeségéből és jellemhibájából. Az ún. pogány népek áttérítése sokszor erőszakkal történt. Később pedig az inkvizíció intézménye is létrejött, amely a gondolatrendőrség szerepét töltötte be. Üldöztek mindenkit, aki az elfogadott dogmákkal szemben mást vélt igaznak. A kereszténység nevében kínoztak és öltek meg embereket, boszorkánynak, eretneknek, hamis gondolkodónak bélyegezve. A szeretetet hirdető és áldozatosan cselekvő Krisztus nevében gyűlöltek és gyilkoltak. Ezen a sötét állapoton azonban a kereszténység túl tudott növekedni, mivel eredendően a feltétlen szereteten és testvériességen alapul. Az említett visszásságok és bűnök sem belőle, hanem az akkori egyházból és a benne álló gyenge emberekből származtak.

Ma alapvetően három olyan vallás van, amelyek nagyon meghatározóak a Földön, és népek felettinek mondhatóak: a buddhizmus, a kereszténység és az iszlám. A buddhizmus nem foglalkozik azzal, hogy mi van kint. Nem beszél arról, hogy van-e Isten vagy sem, és van-e teremtés vagy sem. Számára a belső fejlődés a lényeges. A másik kettőben szó van a belső, lelki fejlődésről is, de a fejlődés módszerei nem olyan sokrétűek, mint a buddhizmusban. Legalábbis egyelőre és az exoterikus áramlataikban. Emellett azonban az isteni létről is tartalmaznak tanokat, amelyek központi helyet foglalnak el.

Szabadság

Sohasem értjük meg az emberiség korábbi és jelenlegi vallásait, valamint a múlt és a jelen embereinek lelki világát, ha nem látjuk, hogy az emberi fejlődés miben áll, és ebben milyen szerepet töltöttek és töltenek be a vallások. E nélkül nem tudjuk, hogy mi a buddhizmus, a kereszténység és az iszlám jelentősége, és e nélkül az emberiség tudati fejlődésében sem találjuk meg helyüket.

Egészen röviden és durván úgy jellemezhető az ember tudatfejlődése, hogy az ösztönöstől az egyre tudatosabb felé halad. Belátható, hogy a tudatosodás mindig az emberi gondolkodás önállóbbá válásával, illetve egyénibbé válásával jár együtt. A gondolkodás fejlődése egyúttal az egyéniség fejlődése is. Néhány ezer évvel ezelőtt még senki sem gondolta, hogy kizárólag rajta múlik, hogy mit gondol, és mit nem. Ma meg pont ezt hisszük, noha sokszor mégis tévedünk. Az emberiség tehát viszonylag jelentős tudatváltozáson ment át néhányezer év alatt, amely a gondolati és személyes élet változásain nyilvánvaló módon követhető. Ma általában képesek vagyunk önállóan és befolyásoktól mentesen gondolkodni, és igényünk is van rá, hogy szabadon gondolkodhassunk. 5000 éve ez még nem így volt, sőt még az ókori görögök virágkorában sem.

Amikor az emberiség vezetése népi és törzsi vallások keretében zajlott, az emberek nem gondolkodtak szabadon, sőt azt érezték, hogy az istenektől vagy szellemektől kell megtudniuk, miről mit gondoljanak. Nem gondolkodtak szabadon és nem érezték magukat olyan önállónak, mint mi. Saját magukra a törzs vagy nép tagjaként tekintettek. Származáshoz kötődő közösségi tudatuk volt egyéni tudat helyett. Volt persze egyéni tudatuk is, de a származási tudat határozta meg érzéseiket és cselekedeteiket. Egy átlagos európai embernek ma egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne próbálja meg azt gondolni, amit akar, és ez a hitre is igaz. Európában szabad vallásosság van. Mindenki azt hisz, amit jónak lát. Ha akarja, akkor nem hisz Istenben, és ez nem jár sem lenézéssel, sem dicsőséggel, legfeljebb az érzelmileg vagy akaratilag kulturálatlan, illetve az intellektuálisan gőgös körökben. A szabadság elve tehát fokozatosan megjelent az emberi életben és mára a legtöbb ember számára fontos szerepet is játszik.

A népi vallások idején az emberek tehát még nem érezték magukat szabadnak, főként gondolkodásukban nem. A gondolkodást alapvetően a törzsi vagy népi csoporthoz való tartozás határozta meg. A gondolkodás csak később szabadult ki a népi és törzsi, sőt családi kötöttségek alól. De ez a folyamat még ma sem zárult le teljesen. Ma egy családon belül például élhet úgy együtt négy felnőtt, hogy mindegyik mást gondol a tényekről, súlyosabb konfliktusok nélkül. Ez még párszáz évvel ezelőtt sem volt lehetséges, ma viszont szomorúak lennénk, ha más volna a helyzet. Ez fejlődés. Minek köszönhető ez? Jelentős részben a vallásoknak. Annak, hogy a vallásos élet az egyént, a lelket, a megértést is neveli. A szabad gondolkodás kialakulását nem csak az emberiség általános tudati, hanem vallási fejlődése is lehetővé tette. A vallások voltaképpen mindig az ember tudatállapotához igazodva jöttek létre és terjedtek el.

A népi vallások hanyatlása idején, amely egyébként több évezreden át zajlott, Kr.e. közel 600 évvel lépett fel Gauthama Buddha, aki a helyes képzetalkotástól elkezdve a helyes életmódig minden fontos tanítást átadott az emberiségnek, amely az egyéni szabadság kibontakozásához szükséges lesz. A jelenlegi emberiség nagy része nem buddhista, gyakran mégis a Buddha által adott útmutatások szerint igyekszik rendezni az életét. Nem is tudja, hogy függetlenül attól, hogy hisz-e valami transzcendentálisban vagy sem, tud- e arról, hogy Buddha mit mondott, azokat a képességeket fejlesztgeti a mindennapi gondjai és örömei során, amelyet a buddhizmus komoly követői szisztematikusan fejlesztenek.

Buddha az indiai nép tagjaként fejtette ki tevékenységét, de az egész emberiség érdekében. Buddha az emberiség egyik legnagyobb vezetője. Az emberiség vezetése szellemi vezetőkön keresztül történik. Régen közvetlen isteni-szellemi útmutatásokon keresztül történt, jelenleg pedig kiemelkedő emberiségvezetőkön keresztül. Igaz, hogy ők is az isteni-szellemi léttel való közvetlen kapcsolatból táplálkoztak és táplálkoznak, de ugyanolyan emberként, mint amilyen a többi ember. Ilyen jelentős vezető volt Zarathusztra, Mózes, Buddha és Jézus is. Mindegyikük vallást alapított, és tanításaikkal jelentős mértékben hozzájárultak az emberiség szabadság irányába tartó fejlődéséhez. Tanításaik ugyan nagymértékben eltérőek voltak, ám ezt annak függvényében kell tekinteni, hogy mely korban és a Föld mely táján, milyen szellemi környezetben működtek. Elmondható róluk, hogy annak megfelelően működtek, amely megfelelt az adott kor adott helyen élő népessége számára. Buddha és Jézus Krisztus tanításai egyértelműen emberiségszintűek voltak.

A korábban keletkezett vallások még csak előkészítették az emberi lelkeket, hogy majd szabadok lehessenek, Gauthama Buddha már kifejezetten olyan gyakorlatokat adott, hogy bárki egyre szabadabbá tehesse magát. A kereszténység kifejezetten a szabadság jegyében született. Jézus Krisztus számos alkalommal az emberi szabadságra alapozott, amikor tanított és gyógyított. Amikor a hitről beszélt, akkor hallgatólagosan a szabadságról is szó volt. Nem követelte meg a hitet, hanem azt várta, hogy az emberek szabad elhatározásból higgyenek, és szabadon csatlakozzanak mindahhoz, amit ő hozott az emberiségbe. Krisztus golgotai halála is egy szabad tett volt.

Van persze egy óriási különbség Jézus Krisztus, és az összes korábbi vallásalapító között. Míg a többi tanító színtiszta emberi lény volt, addig Jézusban Krisztus mint isteni lény jelent meg. A korábbi vallásalapítók emberekként tanokat adtak, Jézus Krisztus azonban elsősorban szellemi erőt hozott az emberiségbe, illetve a Földre, amennyiben Krisztus isteni lénye golgotai szabad tettével beleáradt a Föld szellemi szférájába. Krisztus önként vállalt életáldozata és feltámadása az ő magasztos énjéből fakadó szabad tett volt.

Szeretet

Az emberiség fejlődése két pilléren nyugszik: a szabadságon és a szereteten. A népi és törzsi vallások tanításaiban az ottani istenek csupán a néphez és törzshöz tartozók érdekeit és életét figyelték, vigyázták, segítették stb. Ebben az időben a szeretet kizárólag népi és törzsi keretekbe volt bezárva. Az emberek még nem voltak érettek arra, hogy idegen származásúakat is szeressenek. Mindenki azt szerethette csak, amihez vér szerint kapcsolat fűzte. Nem volt népek és törzsek közötti szeretet. Nem volt olyan, hogy az egyik törzs tagja a másik törzs tagját szerette volna. Ha mégis előfordult, akkor az kivétel volt. A vér szerinti szeretet a test szerinti testvériségre épült. Amennyiben ez működik bennünk most is, csak azt tudjuk szeretni, akinek ereiben ugyanaz vagy hasonló vér csörgedezik, mint a saját ereinkben. Elsősorban ezzel a szeretettel szerethetjük szüleinket, testi rokonainkat konkrétan, valamint népünket és népünk tagjait általánosan. Népünk tagjait, az idegeneket egyéni módon is szerethetjük azonban, ha a szeretetet szellemi szintre emeljük. Erre tanít Buddha, és ezt valósította meg nekünk Krisztus.

Ma tehát már nem csak a korlátok közé szorított szeretet működhet. A testhez kötött szereteten való túllépés a népek felett álló vallások megjelenésével vált lehetővé. A buddhizmus a szeretet és együttérzés tanát adta, a kereszténységben pedig a szeretet és együttérzés krisztusi ereje működik. Ezen vallások, illetve hatásaik egyre szabadabb szeretethez vezetnek. Szerethetek akár mindenkit, még azt is, aki távoli idegen, sőt azt is, aki nem szerethető tetteket visz végbe. Mindenféle vallású embert szerethetünk, és mindenki egyre szabadabb lehet. Különösen Jézus Krisztus életében látunk olyan eseményeket, amikor egyértelműen ez a szeretet működött. Jézus Krisztus a szeretet szabadságának és a szabadság szeretetének legfőbb mintaképe.

A kereszténység mint integratív vallás

A népi vallásokban készültek elő az emberi lelkek, hogy aztán a test szerinti származáson túlmutató szeretet szerint éljenek. Ez még nem valósult meg, de a körülmények a jelenleg is pontosan úgy alakulnak, hogy meg kell valósítanunk, különben a próbát elbukjuk. Jézus Krisztus azt is szerette, aki őt a halálba juttatta. A szeretetet a feltétlen szeretetig lehet fokozni. Most még nem sikerül? Nem baj. Majd menni fog, ha a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” elvet mindig szem előtt tartjuk, és igyekszünk neki megfelelni. És ezt hívőként és hitetlenként is meg lehet valósítani. Az igazi kereszténység túlmutat minden felekezeti vallásosságon és hiten.

Buddha nyolcágú ösvénye és Krisztus tette, illetve Krisztus követése nemcsak a vallásos működésben élnek, hanem a modern, nyugati típusú társadalmak életébe is lassan beszivárognak. Ezt annak ellenére állíthatom, hogy nagyon sok keresztény ember számára kimerül a vallásgyakorlás abban, ha évente egyszer vagy kétszer elmennek a templomba, és annak ellenére is, hogy az ateista és vallás nélküli emberek száma sem kevés. A szeretet és szabadság elvei nagyon sok emberben hatnak, vallásos körítés nélkül is, főként előző földi megtestesüléseik következtében, amikor buddhisták vagy keresztények voltak. Európában a keresztény vallás messze jelentősebb, mint a többi, mégis állítom, hogy a buddhizmusban nyolcágú ösvénynek nevezett gyakorlatok és teendők észrevétlenül beépültek a kereszténységüket gyakorló emberek mindennapi életébe is. Még nem elég erősen, de ennek egyértelmű jelei vannak az emberi érzületben. Amit Buddha hozott, azt az emberiség Buddháról nem tudva is lassan megéli, csak lassabban, kevésbé hatékonyan, mintha szisztematikusan, buddhista módjára gyakorolnának, amelyek az együttérzéshez és a szeretet megértéséhez vezetnek. Minden józanul gondolkodó ember igyekszik helyes képzeteket alkotni, helyesen beszélni, helyes életmódot folytatni stb., noha ezt nem mindig ugyanúgy képzeljük el, ahogy Buddha tanította. A tényekből mégis egyértelműen leszűrhető, hogy a keresztény emberekben a buddhizmus is él. A kereszténységben benne él a buddhista érzület. Ebből is látható, hogy a kereszténység valami nagyon különleges vallás, hiszen képes magába építeni mindazt, ami előreviszi az emberi fejlődést. Buddha tanai kezdetben csak az eljövendő kereszténység előkészítői voltak, majd a keresztény fejlődés megértésen és tolerancián alapuló támogatója lett. És ez még jó darabig így is marad.

Az emberiséget megszólító legelőrehaladóbb vallások a népi vallásokban készültek elő, a buddhizmus főleg a hinduizmusban, a kereszténység pedig a zoroasztrizmusban és buddhizmusban, de utolsóként és főként a zsidó vallásban. Belátható, hogy a kereszténység a zsidó vallás értékeit is tartalmazza. Az Ószövetség a zsidó és keresztény vallásnak egyaránt része, noha a Jézus Krisztus életéhez és tetteihez kötődő tanítások egy része felülírja azt, ami nem felel meg az emberiség szeretet és szabadság felé tartó fejlődésének. Ezek alapján kijelenthető, hogy a kereszténység egy integráló vallás. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”: a feltétel nélküli szeretet lassan valóban összeköt minden embert, ha mi is úgy akarjuk…

A zsidó nép és vallás szerepe a kereszténység előkészítésében

A zsidó népben készült elő az a test, amelynek aztán hordoznia kellett a Földre szállt Istenfiút, a zsidó vallásban pedig előkészült a kereszténység istenfelfogása is. Krisztusnak Jézusban történő földi ténykedésével az istenfelfogás persze jelentősen átalakult, de a keresztények Krisztushoz is ugyanúgy bensőleg tudnak kapcsolódni, mint a zsidó vallásban. A zsidó vallásban Jehova volt az egyetlen Isten, akiben voltaképpen azt tisztelték, ami a kereszténységben az Atya princípiumnak felel meg. A kereszténységben az Atya lett a legfőbb isten, de ez alatt már nem Jehovát értettek, hanem annál sokkal átfogóbb és hatalmasabb Istenséget, akinek fia, Krisztus megtestesült Jézusban, majd meghalt, feltámadt, és a Szent Szellemet küldte el az emberiségnek, hogy annak jövőbe mutató ereje vezesse az embereket tudatosan a szabadság és feltétlen szeretet felé.

A zsidó vallás istene JHV, akit Jahvénak vagy Jehovának ejtenek. Jehova Holdisten. Rudolf Steiner szellemi kutatásaiból ismeretes, hogy a szellemi-isteni lét miként szövődik össze a fizikai léttel. Ebben az egyetlen világban (létben) működnek a szellemek, akiket a felfogásoktól függően neveznek istennek vagy isteneknek, a legkülönbözőbb nevekkel illetve őket. Többféle szellemi lény tevékenykedik. A Biblia kilenc szintről és a szentháromságról beszél. A zsidók istene Jehova, aki egyébként az egyik Eloha. Jehova a szellemi lények azon csoportjához tartozik, akiket a Biblia Elohimként nevez meg. A Teremtéstörténet első mondatában az istenség mint az elohák összessége (Elohim) van megemlítve, akik az eget és a földet teremtették. Rudolf Steiner megerősíti, hogy a többes szám használata helyes és az ott leírtak megfelelnek a tényeknek. Az elohák az ember felett négy tudatszinttel magasabban állnak. Vannak náluk még magasabb tudatszinten álló szellemi lények is, de az ő képességeik bőven elegendőek voltak arra, hogy a földi létet, az emberi fejlődés színterét megteremtsék. Az elohák formálták meg a földi létet és az embert, aki aztán a Földön evolúciós és involúciós szakaszokon áthaladva egyre magasabbra fejlődhet. Az egyik Eloha, Jahve különleges feladatot vállalt. A Nap szellemi szférájából a Hold szellemi szférájába költözött, és onnan tevékenykedik jelenleg is. Krisztus földi-fizikai megjelenéséig ő volt a zsidó nép szellemi vezetője. Az ószövetségi próféták az ő szándékait tolmácsolták a zsidó nép felé. Jehova, a Holdisten, a zsidó nép vezetésével Krisztusnak készítette elő az útját, aki viszont mindig a Nap fényszerűségével és jótékony melegségével, szellemi erőivel állt szoros kapcsolatban. A kereszténység előkészítésében tehát a zsidó nép és szellemi vezetője, a Hold istene is jelentékeny módon részt vett.

Az időszámításunk előtti népi vallások többnyire napvallások voltak. A kisebb-nagyobb népcsoportok a Napot, illetve a mögöttük álló szellemiséget, a Napistent imádták, tőle vártak útmutatást, segítséget, megfelelő körülményeket, jó termést és gondoskodást. Ezzel valójában az akkor még ott élő Krisztus felé fordították az emberek figyelmét és érzését, és ezzel az ő későbbi lelki befogadására készítették elő az ismétlődő újratestesüléseken áthaladó lelkeket. Az Adonisz kultusz során például feltámadási ünnepeket tartottak minden ősszel, néhányezer éven át. Ennek során általában egy bábut, szobrot – amely a szépséget és fiatalos erőt szimbolizálta – víz alá merítettek egy pénteki napon, és szomorú énekeket énekeltek, majd harmadnapon, vasárnap kiemelték a vízből, és vidám énekekkel ünnepelték Adonisz feltámadását. Később Jézus Krisztus nem szimbolikusan, hanem valóságosan ment át a halálon, és harmadnap feltámadt. A keresztény húsvét ünnepe az adoniszi ünnepből jött létre. A népi vallások tehát a különféle kultuszokban és tanításokban felkészítették az emberi lelkeket, hogy majd valamelyik következő földi megtestesülésükben felismerjék Krisztust és szabadon kapcsolódhassanak hozzá.

A kereszténységet hosszú évezredeken keresztül a Nap szellemiségéhez külsődlegesen forduló népi vallások, és végül a Hold szelleméhez belsőleg forduló zsidók és vallásuk is előkészítették. A Hold és a Nap erői nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is rendkívül fontos hatással vannak a Földre és az emberekre. A bolygók mozgása és a tömegvonzás ennek csupán a fizikai szinten megjelenő egyik eredménye. Az emberiség szellemi vezetése is elsősorban ezektől indul ki, de főként a Nap szellemi szférájából, ahonnan aztán Krisztus a názáreti Jézus emberi testében öltött testet. A zsidó népnek kellett előkészítenie a fizikai burkot, hogy egy nem emberi, hanem isteni lénynek is megfelelő lehessen. Minden népnek van szelleme, akit népszellemnek hívunk, de csak a zsidó népet vezette olyan magas (Eloha) szinten álló szellem, mint amilyen Jehova. Jehova szellemileg azt árasztotta a zsidó nép emberi vezetőibe és tagjaiba, amely leginkább megfelelt a nép fejlődésének, hogy a várva várt messiás valóban megfelelő testben élhessen majd. Ahogy a Hold a Nap fényét tükrözi a Földre, hogy a földi életet a fizikai szinten is támogassa, úgy Jehovát, a Hold szellemét a Nap fénylő szellemisége, Krisztus sugározta be, hogy a zsidó népben megfelelő testet kaphasson.

A zsidó vallás – emberiségfejlődésben betöltött szerepének megfelelően – sajátos istenfelfogást hozott az emberi tudatba. A születése idején még fennálló népi vallásokkal szemben, amelyek sokistenhiten alapultak, elsőként képviselte az egyistenhitet, nem is akárhogyan. Míg a politeista vallásokban kívülről közelítettek az istenihez, amelyhez a külső megformálást is igénybe vették, addig a zsidóságban Isten kizárólag az emberi bensőben volt megtapasztalható. A népi vallásokban képet alkottak az istenekről, mert ez volt az útjuk isten felé. Mivel a zsidó vallás Istenéhez bensőleg lehetett kapcsolódni, ezért a zsidó nép számára minden külső istenábrázolás tiltva lett.

Krisztus halálával és feltámadásával az emberiség mindent megkapott, ami a feltétlen szeretet és szabadság kibontakozásához szükséges, mivel a kereszténységben benne van a népi vallások napszerű öröksége, a zsidó vallás adománya és egyistenhite, valamint a szeretet megértéséhez és az együttérzéséhez szükséges gondolatok felfogásának buddhista képessége is amellett, hogy most már Krisztus áldozatkész szeretete is hozzáférhető bárki számára, mégpedig az egyre növekvő szabadság lehetőségével.

Az iszlám viszonya a szeretethez és a szabadsághoz

Hová tegyük az iszlámot, amelynek ma a kereszténység után a második legtöbb követője van? Van-e szerepe az iszlámnak is az emberi fejlődésben? Természetesen van.

Az iszlám is a zsidó vallásra épül, mint a kereszténység. Az iszlám szent könyve, a Korán Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) is említi, a zsidókat és a keresztényeket pedig a Könyv népének nevezi. Mohammed Jézust prófétának tekinti, akinek a tanításait szerinte meghamisították. Krisztus isteni természetét tagadja. Az iszlám hívei vallásukat a zsidó és keresztény vallás utolsó, végső szót kimondó utódjának tekinti. A muszlimok szerint Mohammed a hamisítatlan tanítások átadója, az utolsó és legnagyobb próféta.

Ha pontosabban szemügyre vesszük ezt a három vallást, érdekes összefüggéseket és ellentéteket észlelhetünk. A zsidó vallás monoteista, amely várja a messiást. A kereszténység monoteista, de az Isteni lét egységét hármasságban fogja fel, nem csak egyszerű egységben, a messiást pedig Krisztusban látja. Az iszlám szintén monoteista vallás, de a kereszténység messiását nem fogadja el.

Miután az emberiség elért ahhoz a valláshoz, amely arra hivatott, hogy további földi életeiben a feltételen szeretet és szabad kibontakozás mindenki számára lehetséges legyen, Krisztus után nagyjából 600 évvel megjelent Mohammed próféta, aki megalapított egy újabb vallást, amely azonban szervesen nem illeszkedett bele a népi vallásoktól a zsidóságon és buddhizmuson keresztül a kereszténység kialakulásáig jutott vallások sorába. Miért? Mert nem tudott többet adni, mint a kereszténység vagy a buddhizmus. Mohammed vallásalapítása pusztán vallási értelemben tehát teljesen fölösleges tett volt, hiszen az iszlám semmiben sem múlja felül azt, ami a kereszténységben integratív módon benne foglaltatik. Amikor Mohammed fellépett, a kereszténység már 600 éve minden vallási impulzust, vagy azok eredményét magában hordozta, amely szükséges volt a további fejlődéshez. Amennyiben belátjuk, hogy egyrészt a szabadság és a feltétlen szeretet elérése minden ember földi célja lehet, másrészt az iszlám impulzusai a kereszténységben lévőkhöz képest sok tekintetben visszalépések ehhez képest, akkor az iszlámot a vallásos fejlődés különc, kevésbé haladó ágának kell tartsuk.

Hozzáteszem, hogy a kereszténységet ma még vallásnak gondolják csupán, holott a modern civilizációban már most is azt látjuk, hogy lelki hatása a jogi és a szociális viszonyok szintjén is egyre inkább megjelenik. Ennek persze még tovább kell mélyülnie, de az emberek (keresztények, konzervatívok, liberálisok, baloldaliak stb.) testvéries, humanitárius impulzusai innen (az előző földi életek vallási eredményeiből is) táplálkoznak, akár hisznek benne, akár nem. Krisztus erőinek kezdetben vallásos érzéseinkbe kellett ivódniuk a hit által, hogy aztán fokozatosan áthassa földi életünk minden területét. A jövőben még a megértést, a tudományt is át fogja hatni. Nem közvetlen ráhatással, befolyással, hanem az emberi érzületbe még több szellemi szabadságvágyat, szeretetet, együttérzést, türelmet és megértést csepegtetve.

Az iszlám legfőbb gyökerei a zsidók Hold vallásában lelhető fel. Mohammed különleges érzékfeletti képességekkel rendelkezett: életének utolsó húsz évében látomásai támadtak és különféle inspirációk érték. Elmondása szerint megjelent neki Gábriel, aki aztán egészen haláláig közölte vele Isten szavait. Az Isten szó az araboknál: Allah, és ez is visszavezethető a zsidók által használatos Eloha megnevezéshez.

Jelenleg alapvetően a kereszténységnek köszönhető, hogy az emberi fejlődés a szabadság és szeretet egyre magasabb foka felé tart. Mohammed a szeretetet nem akarta elutasítani, a szabadsággal pedig nem is nagyon számolt, de azzal, hogy Krisztus létét és tettét nem ismerte el, és visszatért a zsidók monoteizmusához, a szeretet és szabadság kibontakozása elé egy szellemi falat emelt. Mohammednek nagyon sok könyörületességre, jócselekedetre és szeretetre hívó tanítása van, de ez a szeretet meg van kötve, nem engedi eléggé kibontakozni az egyént. A muszlimok a keresztényekkel ellentétben kénytelenek a Korán bizonyos tanait figyelmen kívül hagyni, hogyha mindenkit potenciálisan egyforma értékűnek akarnak tartani, vagy ha az eltérő vallásúak nézeteit és szokásait tolerálni szeretnék, vagy ha a szabad gondolkodást és a feltétlen szeretetet kívánják életük vezérelvévé tenni.

A zsidók monoteizmusa időszerű volt, ezért örülhetünk, hogy egykor megszületett. Nélküle most a kereszténység sem létezhetne. Mohammed a szabadság impulzusának kihagyásával visszanyúlt a zsidók monoteizmusához, ami 600 évvel Krisztus után már egyáltalán nem volt olyan mértékben előrevivő, sőt visszalépés volt. Mohammed egyébként az egyetlen istennek nem Jehovát tartotta, mint a zsidók, hanem az Elohaságból konstruált egy egységistent, mintha az felelne meg a keresztények Atyaistenének, és azt a világ legmagasabb szintjén működőnek képzelte. A hármasságban való egységfelfogás elvetésével, a valóság egy részének kiiktatásával bizonyos mértékig visszavetette a fejlődést. Az emberiség a kereszténység megszületésével érett meg annak befogadására, hogy a lét egységes szerkezetét hármasságban értse meg. Az Atya, Fiú és Szent Szellem az isteni létnek az a három princípiuma, amely a lét hármas felépítését létrehozta, és fejlődését, evolúcióját, involúcióját szellemileg szabályozza a – Pál által is jól ismert – 9 szellemi hierarchia lényeinek tevékenykedése által is. Ennek persze mélyebb megértése még a kereszténységben is várat magára.

Mohammed alapította a Földön jelenleg második legtöbb hívővel rendelkező vallást, az iszlámot. Mint a legtöbb létező nagy vallásnak, ennek is nagyon sok irányzata van. Van azonban egy nagy különbség. Sehol máshol nincs annyi vérre menő ellentétes felfogás egy valláson belül, mint a muzulmán hívők között. Ez persze azzal is összefügg, hogy az iszlám csak kb. 1400 éve született, míg a világ más nagy vallásai korábban sikeresen túlléptek, sőt túlfejlődtek jelentős vagy jelentéktelen ellentéteiken. Az iszlám viszonylagos fiatalsága azonban csupán kis mértékben magyarázza az iszlám világban kezdetek óta oly gyakran tapasztalt öldöklést és ellenségeskedést. Az is szerepet játszik ebben, hogy Mohammed tanításaiban ellentmondások vannak.

A mélyebb okok Mohammed életében, tanításaiban, és az ehhez fűzött muszlim magyarázatokban, valamint abban vannak, hogy a szabadság, szeretet és megértés impulzusai túlságosan szelektíven játszottak szerepet az iszlám születésénél. Keresztény kultúrkörben azért születhetett meg például a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava a francia forradalom idejére, mert a szeretet és szabadság szellemi impulzusai már évszázadok óta érvényesültek az emberi lelkekben, noha gyakran erősen letompított formában. Ebből is látható volt, hogy a keresztény impulzusok lassan elkezdtek beszivárogni a társadalmi életbe, nem vallásként, hanem mint érzület, de még mindig sokszor csak jelszavak szintjén jutva érvényre.

A zsidóságban mindent Jehova határoz meg, az egyénnek mégis van szabadsága, mert az Isten és a benne való hit nem avatkozik be jelentősen a mindennapi életbe. Nem szabályozza olyan részletesen a viselkedést, az emberi kapcsolatokat és a törvénykezést, ahogy ez az iszlámra jellemző. Amit Jehova elrendelt, annak úgy kellett lennie. Ehhez nyúlt vissza Mohammed, miközben a Krisztussal emberiségbe áramló szabadság elvét figyelmen kívül hagyta. Ezzel egy többé-kevésbé elavulásra ítélt felfogást elevenített fel, amelynek alapjain új vallás születhetett. Ezzel a muszlim hívők sokaságának nehezíti meg a szabadság és feltétlen szeretet felé tartó szellemi útját, jelenleg is. Egy muszlim embert szigorú szabályok kötnek, szinte minden lépését a Korán vagy még a hozzá fűzött magyarázatok (szunna) határozzák meg, amelytől nem szabad eltérni. Még a törvénykezésbe és a végrehajtási szférába is mélyen belenyúlnak Mohammed tanai. Az iszlám törvénykezésben, a sáriában, a vallásjogban minden dolog aszerint van megítélve, hogy mennyire felel meg az iszlámnak, vagyis az Allahnak való engedelmességnek. Ez a jogrendszer nem csak a valláshoz, Allahhoz és a lelkiismerethez fűződő kapcsolatrendszert determinálja, hanem az egyén mindenre kiterjedő jogait és kötelességeit is. Az iszlám jogrendszerben csak az fogadható el, amely Allah iszlám szerint hirdetett szándékainak felel meg. Az egyéni szándék és akarat ugyan elismert lehet szavakban, de a túlzott szabályozások miatt – különösen a nőkkel szemben korlátozó előírások – van érvényben, de a személyes akarat férfi és nő számára egyaránt teljesen alá van rendelve Allah akaratának. Egy teljesen az iszlám szerint élő ember csakis azt akarhatja, amit Allah akar tőle, azaz ténylegesen nem lehet szabad. Az iszlám ezen az alapon számos területen korlátozza a szabadságot, és ezzel a fejlődést gátolja. Alapvető emberi szabadságjogok vannak megnyirbálva. A sária uralma alatt sem szabad gondolkodás, sem szólásszabadság, sem vallásszabadság, sem szabad művészet nincs.

Mohammed a kereszténység Atya princípiumát egyedüli Istenné (Allahhá) tette. Mivel az egyedüli Isten létteremtő, ezért annak az ember alá van vetve. Ez a determináltság jelenik meg az iszlám felfogásban és vallásjogban. Mohammed a lélek tudati szabadságának lehetőségével nem számolt. A szabadság elvének erőteljes kiiktatásával rendkívül determinatív vallást hozott létre. Olyan vallást alkotott, amelynek hívei sokkal könnyebben válnak vallásuk elvakult híveivé, mint más vallások hívei. Az iszlámnak ez a jellege különösen korunkban már jelentősen hátráltatja az egyéni lelki fejlődést. Ma már szinte minden muszlimban természetes ösztönnel tör fel a személyes akarat szabad kibontásának a vágya. Ezt persze a sária alapján vagy merev vallási előírásokkal, vagy szankciókkal való fenyegetésekkel, vagy diktatórikus eszközökkel, vagy ezek mindegyikével egyszerre el lehet nyomni. De a szabadságvágy feltartóztathatatlanul ébredezik és élni akar. Ennek lehettünk tanúi az arab tavasz idején is, 2010-2012-ben. Ezek persze még kevéssé az egyéni szabadság fellángolásai voltak, de már a különféle gondolkodási felfogások szerinti forradalmak, forrongások, még akkor is, ha az USA és a NATO ügyetlen és egoista beavatkozásai is befolyásolták keletkezésüket és kimenetelüket.

Az iszlám tehát jelenleg válságban van, mivel az egyénnel szemben áll. Az iszlámot saját determinatív jellege zülleszti, amennyiben a minden emberben ébredező szabadságvággyal szemben radikalizálódással válaszol. Az iszlám fundamentalizmus és iszlamizmus mint a legszélsőbb határokig feszített, illetve a szélsőségesen kimazsolázott iszlám erőszakos térnyerése egyre fenyegetőbb, főként ott, ahol a sária szerint ítélkeznek.

Az iszlám még igen sokáig fenn tudna maradni békésen, ha nem fogná ennyire vissza az egyéni fejlődést. Az utóbbi évtizedekben tapasztalható radikalizálódással saját magát fogja felszámolni, amennyiben radikális és erőszakos formában további szenvedést és fenyegetést okoz sok tízmillió embernek. A megoldás az lehetne, ha az iszlám vallásjogot (sária) alkalmazó államok a társadalmi berendezkedésüket az egyéni szabadságra alapozva megreformálnák, pontosabban a jogi életet elválasztanák a vallási, kulturális élettől, és a vallási-kulturális életben szabadságot engednének, a jogi életben pedig megszüntetnék az egyenlőtlenségeket. A sáriát mindenképpen ki kellene iktatni a társadalmi életből. A vallás közvetlen hatásaitól független törvénykezést kellene bevezetni. A jelenleg közel 60 iszlám államból csak egy van, Törökország, amelyben a demokratikus elveknek megfelelő római jog szerinti világi törvénykezés zajlik, de már ennek léte is veszélyben forog az iszlám radikalizálódás terjedése miatt.

 

2. rész

Az iszlám

 

Az iszlám jótékony hatásai és az arabizmussal való összefüggése

Az iszlám születése utáni évszázadokban a közel-keleti arab államok a kor állapotaihoz képest egyre fejlettebb tudománnyal és kultúrával rendelkeztek. Ehhez képest meglepő, hogy ebből alig prosperáltak. Az iszlám államok gazdasági ereje, kreativitása rendszerint elmarad attól, ahová eljuthattak volna. Miért nem muszlimoktól erednek a világ vezető tudományos és technikai vívmányai, ha egykor az arab tudósoktól tanultak az európaiak? Miért Európa lett a tudományos és ipari forradalom szülőhelye? Miért nem az arab világ?

Vannak olajban bővelkedő – iszlám vallásjog szerint működő – arab államok. Ők szerencsések. Azért gazdagok, mert az olajat jó áron el tudják adni. Fejlettségük nem a korábbi évszázadok tudományos lehetőségeinek kiaknázásában, hanem a nyersanyagok kibányászásában és kereskedelmében rejlik. Jólétükhöz nem az iszlám jóvoltából, hanem – mint látni fogjuk – annak ellenére jutottak. Azokban az iszlám alapokon álló államokban, ahol nincs sok olaj, nincs magas életszínvonal sem, pedig ugyanolyan képességű emberek élnek ott is, mint máshol. A középkori arab tudomány kiemelkedő fejlettségének fényében ez elsőre meglepő. Mi ennek a mélyebb oka? Tekintsük át ezt részletesebben! Az ok erősen összefügg az iszlámmal.

Mohammed fellépése előtti pár évszázadban fokozatosan egyre hatalmasabb tudás halmozódott fel az ősi Mezopotámia perzsa földjén, amely a következő pár évszázadban tovább duzzadt. Ez a tudáshalmaz különösen a Gondishapuri akadémián összpontosult. Az akadémián a 6. században már több ezren tanultak a világ minden tájáról egybegyűjtött ismeretek alapján. Kezdetben főleg Görögországból menekült ide sok tudós a római birodalomban való üldöztetésük elől. Később indiai és kínai tudósokat is idehívtak. Minden fellelhető ritka tudományos művet is lefordítottak. 641-ben aztán a muzulmán hódítók elfoglalták Gondishapurt, és felégették a hatalmas Alexandriai könyvtárat. Akkoriban Alexandriában volt a görög kultúra központja. Sok alexandriai tudós és művész is Gondishapurba ment, ahol a gnosztikus szemléletű bölcsesség mellett az ókori görög filozófusok, tudósok, különösen Arisztotelész tanait és gondolkodásmódját ápolták. A muszlim hódítás nyomán ez a tudás aztán arab kézbe került, akik a gnosztikus szemléletet és tanokat fokozatosan elvetették, és főleg az arisztotelészi tanokat ápolták és fejlesztették tovább a puszta fizikai érzékelésre és erős intellektuális gondolkodásra, absztrakciókra alapozva. Az arab kultúra, a tudomány és művészet Harun al Rashid uralkodása idején – a 800-as év körül – érte el virágzása csúcsát Gondishapurban.

A kulturális, tudományos és művészi tevékenységek szabadság és megfelelő szellemi légkör nélkül előbb-utóbb elhalnak. Ahol mindent az alávetettség, az Allahnak való engedelmesség atmoszférája sugároz be, ott minden egyéni leleményesség és gondolati szabadság akadályokba ütközik. Belsőleg még nem is annyira, mint külsőleg. Hiszen egy tudós vagy művész eltitkolhatja, hogy mit gondol és érez, de ha tevékenységét fizikai szinten érzékelhető eredményekben is meg akarja valósítani, akkor nem szeretne rejtegetni semmit. Az iszlám környezet és a sária azonban mindennek nem kedvez, hiszen a Korán vagy a Korán és a szunna mindent leszabályoz és korlátokat szab. Bizonyossággal kijelenthető, hogy az iszlám területen felhalmozódó tudás azért nem iszlám területeken ért el jelentős fizikai eredményeket, mert az iszlám szellemi visszahúzó hatásai nagyon intenzíven érvényesültek.

Rudolf Steiner elmondja, hogy a Gondishapuri központtal felhalmozott tudáskincs hatalmas tudományos, technikai fejlődés kiindulópontja lehetett volna már talán a 9-10. századtól kezdve, ha nem jön az iszlám, amely azonban ezt lefékezte és letompította. Különösen hatalmas fejlődésnek indult az orvostudomány, Harun al Rashid idején jött létre az első kórház és az első gyógyszertárak, de mivel az iszlám a boncolást is tiltja, ezért ez a materiális irányban fejlődő orvostudományt visszavetette. A matematika is igen fejlett volt a Gondhishapuri Akadémián, főként a görög örökség folytán. Az algebra sokáig egy arab tudós művei nyomán indult fejlődésnek Európában, de az iszlám világban megakadt. A Korán tanulmányozása mellett minden más tudomány eltörpült. Az iszlám néhány évszázad alatt a filozofálást, a szabad gondolkodást is visszavetette. Avicenna és Averroës után, a 12. századtól már igazán jelentős arab filozófus nem is tevékenykedett. Averroës-t száműzte is a cordobai kalifa, mivel az igaz hittel ellentétes tanokat terjesztett. A Korán olyannyira tökéletesnek számított és számít minden téren, hogy nagyon sok muszlim teológus és tudós is úgy gondolta, hogy talán tényleg nincs szükség más forrásból származó ismeretre, különösen olyanra, amely a hitetlenektől származik. Emiatt nincs az iszlám államokban már jó ideje jelentős tudományos felfedezés és érdemi kulturális előrehaladás, csak amit máshonnan átvesznek.

Az iszlám a művészetet is elnyomja. Mohammed a zeneszerszámok használatát is tiltotta, mivel szerinte a zene képmutatásra ösztönöz. Az emberi forma ábrázolása is tiltott. Mohammedről is főleg olyan festmények vannak, ahol az arc nincs kiképezve.

A külső fejlődés muszlim hátráltatása a 7.-17. században általában véve jótékony hatású volt, mert az emberiség éretlen lett volna sok olyan tudás megfelelő lelki befogadására, amely csak később vált és válik majd ezután időszerűvé. Ha valaki idő előtt jut bizonyos technikához, ismerethez, az visszavetheti fejlődését, mégpedig úgy, hogy züllésbe taszítja őt. Erre látható ma sok példa, amikor a fiatalok egy része nem képes a technikai eszközök használatát kordában tartani, illetve használatukkal különféle káros szenvedélyekbe esnek bele. Képes lezülleszteni mindennapjaikat, képes lelki világukat kiszárítani, akaratgyengévé és céltalanná tenni őket. A középkorban letompított hatás ezt tette volna az egész emberiség szintjén, ha nincs az iszlám befolyása.

Az iszlám jelenleg is gátolja az egyéni és öntudatos kibontakozást, a tudományos és művészi fejlődést. Így válik egy vallási impulzus jótékony hatása az idő múlásával hátrányossá. Valójában az iszlám csak azért jöhetett létre, hogy az ártalmasan gyors külső fejlődés bekövetkezését megelőzze, a tudományos haladást normális tempójúra lassítsa. Ezt a feladatát már be is töltötte. Jelenleg az iszlám vallásba beleszületett vagy erőszakosan áttérített lelkek küzdenek vallásukkal, amikor próbálják levetni az Allahnak való engedelmességből rájuk kényszerített láncaikat. A muszlimok túlnyomó többsége mindenestre nem mélyed bele túlságosan sem a számtalan ismétlést tartalmazó Koránba, sem a szunnába, így túlságosan korlátok közé zárt életüket szabadabbnak érezhetik.

A jelentős középkori tudás arab közvetítéssel Európába is eljutott, de már letompítva és nem egyszerre, hanem évszázadokra elosztva. Az arabok Észak-Afrikán át feljutottak az Ibériai félszigetre, sőt Franciaországba is, ahol azonban az európai seregek újra és újra visszaverték támadásaikat. A hódítással az arab tudás is beszivárgott Európába. Arisztotelész természettudományos fejlődést megalapozó tudása ismét elterjedt Európában, igaz, hogy arab köntösben, amely elsősorban a fizikai érzékelésen alapuló absztrakt gondolkodást jelenti. Arab tudósok hozták el nyugatra a mai orvostudomány és matematika alapjait. Ők hozták az asztrológiát és alkémiát is. Az intellektuális gondolkodásmód itt aztán idővel termékeny talajra hullott, és a 18. századtól az ipari, majd a 20. századi informatikai forradalomhoz vezetett. Mindez a szabadságot oly gyakran megfojtó iszlám környezetben nem tudott létrejönni.

Az iszlám jellegzetességei

Az iszlám az emberiségfejlődésben rá osztott misszióját teljesítette. Megakadályozta az emberiség egykori lelki életének megmérgezését a külső tudástól. Ma már nincs szükség a tudástól való védelemre, így az iszlámnak is hanyatlania kell. Ma a materiális és természettudományos fejlődésnek és az egyéni szabadság ébredésének az ideje van. Erre érett az emberiség. Ebben az értelemben az iszlám megszűnésével ma nem sokat veszítene az emberiség, sőt inkább nyerne. Ahol az iszlám a külső életben érvényesül, ott ártalmasan visszaveti az egyéni és társadalmi fejlődést.

Mohammed lelki világa és emberi érzülete inkább felelt meg a 2-3000 évvel korábbi állapotoknak, mint korának. Ennek megfelelően lényén keresztül nem lehetett időszerű kinyilatkoztatásokat adni. Ezért nem tudott kapcsolódni Jézus Krisztushoz. Életének utolsó 20 évében, amikor a kinyilatkoztatásokat kapta, két korszakot különböztethetünk meg, a mekkait és a medinait. Mekkában kizárólag belső életre vonatkozó tanításokat adott és a túlvilági élet körülményeit írta le, Medinában azonban politikai, hadi szerepet is vállalt, és tanait a külső életre is kiterjesztette. Ebben és ekkor mutatkozott meg Mohammed lényének az a volta, ami soha nem volt jellemző nagy emberiségvezetőkre és vallásalapítókra. Azok a nagy tanítók és vezetők, akik korábban kiemelkedtek az emberiségből, nem pusztán abban tűntek ki, hogy tanításokat, szellemi és isteni kinyilatkoztatásokat tudtak adni a többi embernek, hanem morálisan, jellemben is felülmúlták embertársaikat. Mohammedről ez semmiképpen sem állítható. Ő úgy alapított egy ma is igen jelentős vallást, hogy morálisan súlyosan elmarasztalható cselekedeteket is véghez vitt, sőt ezekre buzdított.

Az Ószövetség tízparancsolatában az áll, hogy „ne ölj!”. A zsidó vallás legfeljebb a népet érő támadás vagy a nép missziójának veszélybe kerülése esetén engedi a gyilkosságot az ellenséggel szemben, amely érthető. Krisztus nem azt tanította, hogy ne ölj, hanem azt, hogy „szeresd felebarátodat”. Nemcsak elvárta, hogy ne bántsd a másikat, de egyenesen azt tanította, hogy segítsd és szeresd. Mohammed Krisztust és ezzel a feltétlen szeretet elvét kiiktatta nézeteiből, és valójában a feltételhez kötött szeretetet hirdette. A hitetlenekkel másként kell bánni, mint az igaz hitűekkel. A nőket szeretni kell, gondoskodni kell a feleségekről, de ők az iszlám szerint mégis csak másodrangú állampolgárok, akiket a férfiak lényegében eszköznek kell hogy tekintsenek. A nőkkel való ilyen bánásmód elhallgatott oka a férfiak szexuális egoizmusának kiszolgálása. Mohammed Allah iránti fanatizmusa olyan méreteket öltött, hogy az józan emberi érzéseit felülírta, miáltal a hitetleneket nem tudta úgy szeretni, mint muszlim társait. Mohammed mekkai tartózkodása idején egyértelműen megtérésre, kegyes, együttérző és könyörületes viselkedésre és jócselekedetekre buzdított, valamint a túlvilági boldogságról beszélt. Medinában azonban vallási tevékenysége mellett már politikai és hatalmi babérokra is tört, és ez némileg tovább mérgezte a rajta keresztül érkező kinyilatkoztatásokat. Tanításai megváltoztak. Kompromisszumkészsége, elfogadó képessége csökkent. Mereven ragaszkodott az Allahnak való feltétlen engedelmességhez, ami a legfőbb vezérelve lett. Tanításainak gyűjteményében, a Koránban is ez jelenik meg. A feltétlen szeretet elve helyett a feltétlen engedelmesség dominálta nézeteit. Medinában a békés és humánus viselkedési szabályok mellett megjelentek a harcos, erőszakos cselekedetekre buzdító és azt jóváhagyó tanok is. Ez egyértelmű visszalépés volt a kereszténységhez, sőt a zsidó és buddhista valláshoz képest is.

Az iszlámban fontos, hogy az ember bensőleg egyre közelebb kerüljön Allahhoz. Emellett minden más fontossága, így a külső, materiális szintű fejlődés is eltörpül. Arra kell sok energiát fordítani, hogy Allahnak tetsző életet éljen az ember, a földi-érzéki életre pedig csak kisebb gondot kell fordítani. Az arab dzsihád szó erőfeszítést, igyekezetet jelent. A dzsihád: Allah útján való hadakozás. Első jelentéseiben az igaz hitű muszlim saját hibáival és tulajdonságaival szemben vívott küzdelméről szólt. Mohammed mekkai tevékenykedésekor még csak morális jelentést adott e szónak, később azonban magába foglalta a fegyveres harcot is a hitetlenekkel, azaz a nem muszlimokkal szemben. A Korán egyes helyeken (4:76, 4:89, 4:91, 9:5, 9:29, 9:73, 9:123,) nemcsak fegyveres harcra, hanem egyértelműen gyilkosságra buzdított a hitetlenekkel szemben. Sőt még a gyilkolás módjára is adott útmutatást a 47:4-es versben, miszerint a nyakat kell elvágni.

Mohammed nyilvánvalóan nem csak arra szólította fel híveit medinai éveiben, hogy önvédelemből harcoljanak, hiszen az a normális emberi érzés számára még elfogadható volna, hanem arra az elfogadhatatlanra, hogy az iszlámra való áttérítés sikertelensége esetén másokat akár meg is szabad ölni. A végső cél is meg van fogalmazva: egyetlen hitvallásnak kell maradnia, az Allah előtt meghajlónak (2:193). Ezek alapján egyértelműen megítélhető Mohammed tanítása, vallása, de főként Mohammed emberi lénye is. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy volt olyan alkalom, amikor ő kb. 600 zsidó férfit ölt meg politikával és hatalommal összeszövődő vallási céljainak megfelelően, akkor kijelenthető, hogy korunkban nagyon sok ember magasabb morális szinten áll, mint amilyen szinten Mohammed állt. Mohammed ezen tényekből kifolyólag egyáltalán nem mérhető a fentebb felsorolt vallásalapítókhoz és vezetőkhöz.

Mohammed erőszakos vonásai csak utolsó éveiben mutatkoztak meg tanításaiban és magatartásában, korábban legfeljebb egoista érzések töltötték be a lelkét. Az erőszakra ösztönző útmutatásaihoz például kecsegtető ideológiát is mellékelt, amellyel a többi ember egoizmusát igyekezett megszólítani. Eszerint azok, akik fegyverrel harcolnak a hitetlenekkel szemben, magasabb fokon állnak Allah előtt (Korán 9:20). Az igaz ügyért harcolók magasabb rendűek az otthonülőknél, mert kegyben részesülnek a végítélet napján (4:95). Haláluk után minden muszlim sok szépet kap Allahtól, de akik aktívak voltak az áttérítésben vagy a nem engedelmeskedő hitetlenek megölésében, biztosan a paradicsomba kerülnek (9:111), ahol mindenféle jutalomban részesülnek. Mohammed leírásai szerint a paradicsom olyan hely, mintha az az önző érzéki-fizikai, többek közt a szexuális vágyak és élvezetek kielégítésének tere volna. Így szövődik össze Mohammed tanításaiban a szubjektív egoizmus az erőszakkal.

A Korán versei nem időrend, hanem hosszúság szerint vannak szúrákba (fejezetekbe) rendezve, de a mekkai és medinai keletkezés minden szúránál fel van tüntetve. Így tudható, hogy azok a kinyilatkoztatások későbbi keletkezésűek, amelyek Medinában születtek. Sőt a 9. szúra, amelyben a híres „Kard verse” (9:5) is szerepel a viszonylag sok erőszakra buzdító vers mellett, a legkésőbb keletkezett, és ebben általában nincs is vita a Korán szakértői szerint. Ennek azért van nagy jelentősége, mert van egy vers a Koránban (2:106), amely szerint Allah mindent megtehet, így azt is, hogy eltöröl korábbi tanokat. Mivel Mohammed kezdetben csak békés, könyörületes, emberséges cselekedetekre szólított fel, később viszont erőszakos viselkedésre is, ennek nem kis jelentősége van. Mohammed kezdetben egyáltalán nem adott agresszív útmutatásokat, csak később, tehát ha ellentmondásokat találunk a Koránban, azaz ha ugyanarra az élethelyzetre legalább két különböző útmutatásunk van, akkor az nem fordul elő, hogy egy erőszakra buzdító verset felülírhat egy békességre szólító, viszont a fordítottja annál inkább lehetséges. Az iszlám kommentárok nagy része szerint a Kard verse valóban érvénytelenné is tette a békés versek egy részét.

Vannak persze az iszlámnak különféle felfogásai, és azok a haladóak, amelyek szerint azt is vizsgálni kell, hogy Mohammed tanításai milyen körülmények között születtek. Ebben az értelemben meg lehet különböztetni azokat, amelyeket akkor adott, amikor háborúskodott a más vallásúakkal, azoktól, amelyeket békés időkben tanított. Az iszlám haladóbb felfogása szerint tehát a harcos és erőszakra buzdító útmutatásokat békés időkben nem helyes alkalmazni. Az iszlám népies felfogásában, azaz a muszlimok többségének körében inkább ez is érvényesül, mivel az emberek általában békében és szeretetben szeretnek élni, nem folytonos ellentétekben.

Egy emberen keresztül olyan tisztasággal lehetséges isteni, szellemi kinyilatkoztatásokat közvetíteni, amilyen tiszta az ő lelki lénye. Mivel Mohammedben az egoizmus és későbbiekben a vallási fanatizmusból fakadó gyűlölet is jelen volt, amelyet a Korán verseinek sokasága, valamint a szunna sok helye is igazol, ezért lelkén keresztül csak az ennek megfelelő moralitást szorgalmazó szellemi lények tudtak kinyilatkoztatásokat tenni. E tények alapján erősen kétséges, hogy az a Gábriel arkangyal közvetítette volna Mohammed felé a legmagasabbról érkező üzenetek nagy részét, akit a Bibliából is ismerünk.

Az iszlám szellemi alapjai – ezoterikus szempontból

Ha antropozófiai szempontból, mélyebben meg akarjuk érteni az iszlámot, akkor jobban mélyére kell ásnunk. Minden emberben háromféle erő működik, két szélsőség és egy szellemileg középen álló, egyensúlyozó. Utóbbi a jó, a másik kettő a rossz, gonosz. Mohammedben sem volt ez másként. Mohammed lénye két oldalról volt megfertőzve, egoizmus és erőszakra való hajlam is munkálkodott lelkében, nem is kevés. A hétköznapi embereknek, akikben valamennyi egoizmus és erőszakra való hajlam is munkálkodik gondolataiban, érzéseiben és tetteiben, rendszerint nincs lehetőségük kinyilatkoztatásokat tenni és túlvilági üzeneteket átadni a többieknek. Mohammednek megadatott ez a lehetőség, ám ahhoz nem volt elég érett, hogy hasonlóan előrevivő tanokat adjon, amilyeneket vallásalapító elődei adtak. Talán nem véletlen, hogy kinyilatkoztatásait először felesége és közvetlen környezete tartotta csak isteni eredetűnek.

A lelki és szellemi léttel való többé-kevésbé tudatos kapcsolat veszélyeket is rejt magában. Könnyen félrevezető ismeretekhez, féligazságokhoz juthatunk ilyen úton, de akár a legmagasabbakhoz is. Ez lelkünk morális állapotának függvénye. Az egyes tanításokon a tanító erkölcsi szintje tükröződik. A moralitás alacsonyabb szintje korlátozó tényező. Alacsonyabb morállal csak alacsonyabb morállal rendelkező szellemi és lelki lények üzeneteit lehetséges kinyilatkoztatni, az Istenét semmiképp sem. Gonosz lélekkel például nem lehet hozzáférni a jó istenek üzeneteihez. Túl nagy egoizmussal és erőszakra való hajlammal a látomások is egoista vagy erőszakos színezetet kapnak, mivel az illető tisztátalan lelki lénye észrevétlenül befolyásolja élményeit. Ez így van a mindennapi élmények során is, de ott sokkal egyszerűbb felismerni az önző tévedéseket és az igazságtalan, erőszakos megnyilvánulásokat, mint a szellemi és lelki tapasztalás szintjén.

A Biblia beszél a csábító kígyóról (ördög) és a sátánról. Egyik az egoizmust, az önmagunkra vonatkozó csalást, a másik a külső életre vonatkozó hazugságokat kívánja létrehozni. Ezek valóságos szellemi lények, akiknek Isten teret adott a földi és emberi világban, hogy az ember szabaddá válhasson. Ha minden csak jó volna, soha nem válhatnánk szabaddá, mindig Isten vagy Isten szellemeinek bábui volnánk csak. Ha a rossz éppúgy elérhető számunkra, mint a jó, akkor kibontakoztathatjuk a szabadságot. A rossz hiányában ez lehetetlen volna. Mivel Isten az embert szabadnak szeretné látni, de a szabadságot nem adhatja az embernek, különben az nem szabadság volna, hanem kényszer, ezért a rossz, a gonosz segítségét kellett igénybe vennie. A szabadság természetében rejlik, hogy azt a szabadságra törekvő lénynek kell kiküzdenie. Rudolf Steiner, az antropozófia atyja is beszél a gonosz két oldaláról, a kígyóról és a sátánról, a két irányt vezetőjükről, legfőbb képviselőjükről Lucifernek és Ahrimánnak nevezve. Lelkileg az egyik önzővé tesz, a másik hazuggá. Mindegyik működik minden emberben, de minél magasabb erkölcsi szinten él valaki, annál kevésbé tudnak gondolkodásában, érzéseiben és tetteiben megnyilvánulni.

Mivel Mohammed lelki lényében nem csekély mértékű önzés fészkelt, tanításai, de főként az iszlám hitűek belső életére vonatkozó előírásai is erős luciferi színezetet kaptak. Már eleve az, hogy egy olyan vallást vett alapul az iszlám számára, amelynek Krisztus golgotai tette után nem volt további jelentősebb előrevivő szerepe az emberiség tudati életében, luciferi befolyásra történt. Lucifer ugyanis az a lény, aki az embert a múlt állapotaiba kívánja visszahúzni, illetve a múltban még időszerű állapotokat és folyamatokat akarja hosszú ideig fenntartani. Teljesen érthető, hogy Lucifer nem fogja elismerni a Krisztus áldozati tettére épülő vallást, a kereszténységet, ezért Mohammedben – mintegy átugorva Krisztust – a zsidók nézeteihez nyúl vissza, hogy annak alapján alkossa meg az új vallást, az iszlámot.

Amikor Krisztus elkezdte földi ténykedését Jézus emberi testében, luciferi (önfényező) és ahrimáni (ármányos) kísértések érték, de ezeknek ő az isteni moralitásával könnyedén ellenállt. Amikor Mohammednek érzékfeletti élményei támadtak, őt is erős támadások érték, és Lucifer befolyása azonnal bele is szövődött tanításaiba anélkül, hogy ezt észre vette volna. A mekkai kinyilatkoztatásokban különösen sok luciferi vonást fedezhetünk fel Mohammed tanaiban, de a medinaiakban is előfordulnak ilyenek. Lucifert nem véletlenül nevezik fényhozónak. Mohammed úgy állította be tanait, mintha az volna az egyetlen igaz vallás, amely képes megvilágítani az igaz utat Istenhez. Lucifer tehát képes volt egy új vallást alapítani. Ilyet ő előtte még soha nem alapított, de az iszlám megalkotásában oroszlánrészt vállalt.

Mivel Lucifer a belső élet kísértője, az ember Istenhez fűződő viszonyát is meghamisítja. Ha érdekei úgy kívánják, akkor az ember szellemi felemelkedését is szorgalmazza, de anélkül, hogy ehhez a morális fejlődést szükségesnek tartaná. Úgy akarja átemelni az embert a „túlvilágra”, illetve olyan üzeneteket, látomásokat kíván lelkében létrehozni, amelyeknél nincs tekintettel arra, hogy arra mennyire érett az ember. Lucifer bevett módszerei között gyakori, hogy az ember becsapása érdekében szebb fényben tünteti fel azt, aki az ő félrevezető szándékainak megfelelően képzeli el az érzékfeletti világot. Az is az ő működésére utal, hogy bizonyos neki tetsző nézetek híveinek túlvilági jutalmakat ígér vagy, hogy őt majd megmenti valamiképpen a pusztulástól.

Lucifer egyik gyakran alkalmazott módszere, hogy a fizikai-földi életet alacsonyabb rendűnek állítja be, mint a túlvilágit. Az iszlám vallás ennek mintapéldája. A Korán 29:64-ben Mohammed ezért azt kell mondja, hogy „Az evilági élet csak mulatozás és játék. A túlvilági lakhely az igazi élet! …” Lucifer a vágy fejedelme. A vágyak a bensőből fakadnak. A vágyak egoista érzésekkel való megfertőzésével ő idézte elő a Bibliában is említett bűnbeesést. Azóta minden emberben önzés munkálkodik. Az önzésnek sokféle megnyilvánulása lehetséges. Egyik legkifinomultabb formája a túlvilági jutalmazás ígéretében érhető tetten. Ez az iszlámban úgy működik, hogy amennyiben Allahnak tetsző életet él valaki, akkor a paradicsomba kerül, de ha nem ül otthon nyugodtan, hanem aktívan kiveszi részét a hitetlenek igaz hitre térítésében, sőt, akár a hitetlenek megölésében is, akkor egészen biztos, hogy a paradicsomba kerül. A Mohammed lelkén átjött tanok a Lucifer által belénk ültetett egoizmust kívánják megszólítani. Harcolj a hitetlenek ellen, és a földi zsákmány egy része a tied lehet, egoista módon birtokolhatod. De ha netán eközben meghalsz, ne félj, a túlvilági gyönyörökben akkor is részesülni fogsz, és főleg te, aki harcoltál az igaz ügy érdekében.

Mohammeden keresztül egy luciferi önző világ jelenik meg mennybéli paradicsomnak beállítva. Eszerint a paradicsomban (dzsanna) a földi, érzéki világban is jól ismert szép nemesfémből készült tárgyak vannak (Korán 22:23). Van itt minden, ami az emberi önzésnek csábító lehet: bor, nők és fiúk, akik minden vágyunkat kielégíthetik, de csak akkor, ha igaz hívők voltunk. Lucifer más ígéretekkel is előrukkol. A szépséggel (22:23, 44:53, 56:15) és a kényelemmel (55:76) éppúgy igyekszik elnyerni az emberek lelkét, mint a csodás ízek élvezetével (43:71,73, 55:68, 56:21). Lucifer paradicsomában patakokban víz (55:66), tej, bor és méz folyik(47:15).

Lucifer az iszlámban cselhez folyamodott. A muszlimoknak tiltott a bor ivása a földi élet során, de ha igaz hitűek voltak, akkor haláluk után a lerészegedés veszélye nélkül élvezhetik a bor ízét és hatásait. De ez még semmi, mert ott az igaz hívők a szexuális élvezeteknek is korlátlanul hódolhatnak. A túlvilágon még a homoszexualitás is megengedett (52:54, 56:17, 76.19), miközben a Földön az is tiltva van. Az igaz hitű férfiakat hurik, szüzek (37:48, 44:54, 55:56, 56:36) várják a paradicsomban, akiket ott akár feleségül is vehetnek (52:20). "...Az óvakodókat pedig győzelmük helye várja, kertek és szőlők, és duzzadó keblű, egykorú nők, és csordultig telt boros poharak. Nem hallanak ott sem üres fecsegést, sem meghazudtolást mindezt fizetségképpen a te Uradtól: ajándék és elszámolás gyanánt..." (78:32-37) Lucifer tehát tilt dolgokat a halál előtti életre, hogy a tiltott dolgok halál utáni ígéretével minél több hívet toborozzon nézetei számára.

Ha valaki azért hisz Istenben, meg azért visz végbe jócselekedeteket itt a földi életben, hogy majd a túlvilágon ne kerüljön a pokolba (az iszlámban: tűz, (nár)), vagy jó sora legyen, vagy jutalomban részesüljön, az vallási hovatartozásától függetlenül vallási egoizmusnak hódol. Lucifer voltaképpen teljesen az egoizmusra igyekszik alapozni az iszlámot, a hitetlenek elleni harcot (2,154), és általában véve a dzsihádot, illetve az Allahnak engedelmes életet, de ez nem teljesen sikerül neki. Az iszlám öt pillére közül például az adakozás egészen biztosan nem az egoizmusból fakad, és nem szolgálja Lucifer érdekeit. Az iszlám persze ettől még jelentős részben luciferi jellegű, de van benne sok olyan elem, amiben nem az.

Az iszlám azonban nem csak azt szabályozza szigorúan és mereven, amit általában tartunk a vallásos élethez tartozónak, hanem a társadalmi, szociális és jogi viszonyokat, viselkedési formákat is. A túlszabályozottság önmagában elegendő lehetne ahhoz, hogy a külső fejlődés gátja legyen. Az iszlámban ezt tetézi az, hogy minden szabályozás az Allahnak való engedelmesség szerint van megalkotva, tehát ne ma földi viszonyokhoz van illesztve. Ez azért egy további nehezítő körülmény, mert a földi-érzéki élet természetének nem felel meg. Lehet a legmagasabb Isten felé fordulni, sőt szükséges is, de ha minden az Istenhez fordulás szerint van keretek közé szorítva, akkor megköti a külső cselekvés lehetőségeit. Lucifer az iszlám túlszabályozottságában, világszemléleti merevségében sikeresen elérte, hogy gúzsba kösse a hívek lehetőségeit. Az iszlám luciferi jellege tompította le annyira a Gondishapuri ahrimanikus impulzust is, hogy ami maradt belőle, az aztán idővel fokozatosan az emberiség hasznára válhatott.

Ahrimán a halál és külső megtévesztés fejedelme. Ahogy Lucifer, úgy Ahrimán sem akarja, hogy az ember rendesen fejlődjön tovább. Ahrimán céljai nem egyeznek Luciferével. Ő nem akarja az embert a vallásos élet felé fordítani, inkább ateistává tenné. Azt igyekszik elérni, hogy az isteni életet teljesen felejtse el, az istenhitet tartsa nevetségesnek, gúnyolódjon a hívőkön, és csak a külső, materiális élet felé forduljon. Mohammed nem sokban különbözött a többi embertől. Erkölcsileg nem volt kiemelkedő személyiség. Morálisan sérülékeny lelki világa ezért Ahrimán aktív közbelépésére is alkalmat adott. A medinai tartózkodás idején, amikor Mohammed a vallási tanokat összevegyítette a politikával és a külső életre vonatkozó jogi előírásokkal, akkor Ahrimán is részt vett a kinyilatkoztatások megfogalmazásában. Ennek tulajdonítható, hogy Mohammed lelki rugalmassága, megértő készsége ekkortájt csökkent. A zsidókkal és keresztényekkel szembeni egyezségre törekvő viselkedése megváltozott, és egyértelműen erőszakos vonásokat vett fel. Az erőszakra buzdító medinai versekben Ahrimán agresszív, pusztító, halálosztó szándékai tükröződnek.

Mohammed persze nem vette észre, hogy kísértő erők befolyása alatt születtek a Korán versei. Azt hitte, hogy valóban a legmagasabb Istentől erednek az üzenetek, de valójában nagymértékben a szellemi-isteni világ luciferi árnyékvilágából eredtek, amelyekbe aztán Ahrimán erőszakra buzdító világa is belopózott. Ahrimán befolyása persze a tisztán lelki életben kevésbé tudott hatni, a társadalmi és jogi életben viszont annál inkább.

Ha teheti, Lucifer általában absztrakt egységet, egyetértést próbál elérni. Az iszlám végső célját is ő határozta meg: az egész világ egységesen Allah imádata mögött sorakozzon fel (2:193, 9:33). Ezzel a muszlim ember személyes fejlődését egészen hatékonyan sikerült is elidegenítenie a külső földi élettől. Ahrimán egy hideg, a személytelenséget előnyben részesítő nagyhatalmú szellem. Lucifer egységesítő munkájához most szervesen tudott csatlakozni. Lucifer ugyan a külső, materiális élettől, tehát pont Ahrimán terepétől idegenítette el az embert, Ahrimán mégis profitálni tudott a helyzetből, mivel a Lucifer által ég felé fordított személyes érzéseket megragadva a személytelenséget tudta tovább erősíteni, amennyiben a külső élet szabályozását rendkívül merevvé tette és a személyes szabadság elvét nem engedte érvényre jutni a sáriában. A nőket például Ahrimán inspirációi tették az iszlámban másodrendű állampolgárrá. A nők személyes fejlődése, egyéni törekvése és érvényesülése ezáltal rendkívül ártalmas módon gúzsba lett kötve.

Az ószövetség szerint Isten megteremtette Ádámot (az embert), majd Ádám oldalbordájából Évát, a nőt is. Ennek félreértése volt az első indíték Mohammednek ahhoz, hogy a női létet alacsonyabb szintűnek tartsa a férfi létnél (Korán 4:34). Ebből fakad, hogy a férfi bizonyos fokig használhatja a nőt, mint a szántóföldet (2:223), amely luciferi és ahrimáni befolyást egyaránt jelez. Az iszlám szerint a női mivolt csak szerep, mintha csak azért volna, hogy a szaporodás fennmaradjon és a férfi számára a szépség és gyönyör iránti vágyait kielégítse. Ezért engedélyezett a muszlim férfiaknak a poligámia. Négy feleség is megengedett, de Mohammednek természetesen bármennyi meg volt engedve (33:50). A nők az iszlám társadalomban bizonyos fokig a férfiaknak alávetett tárgyak, amolyan félemberek csupán. Egy nő tanúvallomása csak a felét éri a férfiénak (2:282). Örökségből is csak a fele illeti meg a nőt, mint a férfit (4:11). A férfi számára megengedett, hogy akár rabszolganőket is használjon szexuális célból (4:3). Ezt gyakran szebb fénybe állítva úgy szokták mondani, hogy feleségül veszi a nőt, persze a nő akarata ellenére. Ha a feleség(ek) nem engedelmeskednek, meg lehet őket verni, (4:34). A Korán szerint a gyermekházasságok is engedélyezettek. Akkoriban ez arrafelé szokásos is volt. Mohammed ezt emelte az isteni kinyilatkozatás szintjére.

Mohammed legkedvesebb feleségét egyszer házasságtörés vádja érte. Mi lett a következmény? Lucifer Allahként azt üzente, hogy négy tanú kell a házasságtörés bizonyításához (24,13). Miért négy? Azért, hogy ne lehessen rábizonyítani Mohammed kedvenc feleségére a vádat. E vers nagyon súlyos következménye lett az, hogy ha egy nőt a nemi erőszak ér, vagy négy férfi, vagy például nyolc nő szemtanúval tudná csak ezt bebizonyítani, ami nagyon ritkán lehetséges. Ráadásul a bizonyítatlan nemi erőszakot nagyon gyakran a nő házasságtörésének, paráználkodásának vehetik, ami miatt a nők kétszer is meggondolják, hogy fellépjenek maradék jogaikért, mert börtön vagy más súlyos büntetés várhat rájuk, akár manapság is.

Luciferi befolyásra hamis álszemérem is működött Mohammedben, amikor a nők elfátyolozását rendelte el (24.31), és emellett 10 felesége volt, valamint a földi érzéki élvezeteket olyan sokra tartotta, hogy a paradicsomi állapotot is eszerint képzelte el Lucifer befolyására. De a borivás és homoszexualitás evilági tiltása, és túlvilági lehetősége is ezt igazolja.

Az iszlám jogrend szerint működő államokban valójában nem csak a szabadság karikatúrája létezik nagyon fontos területeken, hanem az egyenlőség karikatúrája is. Nemcsak a nők nem egyenlők a férfiakkal, de a nem muszlimok (hitetlenek) is a muszlimokkal szemben. A szunna szerint külön adót (gizja) lehet kivetni a nem muszlimokra. Ahol a sária van érvényben, az ugyan elképzelhető, hogy például zsidók, keresztények és zoroasztriánusok is békében éljenek muszlimokkal, de az nem, hogy ugyanazok a jogok őket is megillessék, amelyek a muszlimokat. Nem érezhetik olyan biztonságban életüket és jogaikat, mint a muszlimok. A Korán több verse (pl. 9:29) is hátrányos megkülönböztetést ír elő. Ezeket a verseket ma ugyan már többnyire figyelmen kívül hagyják, de amíg a Korán ezt tartalmazza, addig mindig elő lehet húzni, és bizonyos történelmi helyzetekben érvényesíteni is lehet.

A 20. századig olyan sok gazdasági sanyargatásban, megaláztatásban, erőszakban volt részük például az észak-afrikai és közel-keleti keresztényeknek, hogy mára teljesen megváltozott az ottani lakosság vallási összetétele. Ezeken a területeken korábban a keresztények voltak nagy többségben. Ma viszont a keresztény lakosok száma csak a töredékét teszi ki a lakosságnak. Mindezt egyértelműen a muzulmán tanok, illetve a belőlük következő megkülönböztető, megalázó, megfélemlítő és a gazdaságilag ellehetetlenítő eljárások okozták. Meg lehet mindezt javítani? Nem hiszem. Nem lehet elvárni, hogy bizonyos verseket eltöröljenek. Nem lehet számítani a Korán és a szunna humánus elvek szerinti kigyomlálására sem. Ha volna is olyan muszlim csoport vagy vezető, aki megtenné, hogy az iszlámban az emberség, egyenlőség és szabadság jogai ne csak hangzatos szólamok legyenek, akkor érthető módon a Korán meghamisításáról beszélnének.

A fentiek fényében az iszlám nem tekinthető a fentebb vázolt vallási fejlődés egyenes vonalú folytatásának. Az iszlám a vallásos fejlődés mellékvágánya, amely időleges szerepet kapott az emberi történelemben. A szerepét betöltötte. A szabadsághoz és a feltétlen szeretethez nem lehetséges eljutni a támogatásával. Olyannyira meg kellene újulnia, hogy azt már nem is nevezhetnénk iszlámnak.

Mivel az iszlám kinyilatkoztatása nem kellően magasról ered, vagy ha onnan ered, akkor Mohammed lénye, illetve azt Lucifer és Ahrimán nagyon tisztátalanná tette, ezért a szeretet és szabadság irányába tartó emberi fejlődést sem képes jelentősen támogatni. A szabadság csak vegetál, a szeretet és tolerancia pedig könnyen átcsap intoleranciába, sőt akár gyűlöletbe is az iszlám hatására. Emiatt messze nem olyan előrevivő vallás, mint amilyenek a különféle népi jellegű sokistenhitek, később pedig a zsidó, buddhista és keresztény vallások lettek. A kereszténység (és buddhizmus) ma is jótékonyan hat, még a társadalmi életre is, amelybe az általuk folyamatosan nevelt emberi érzület együttérző, toleráns és szeretetteljes hullámai lassan beáradnak. A jóléti társadalmak szociális vívmányaiban valamelyest már a buddhista és keresztény inkarnációk következményei is benne élnek.

Hiheti valaki, hogy az iszlámról itt vázolt kép túlságosan sötét és torz, hiszen minden vallást el lehet ferdíteni, nem csak az iszlámot. Mindent meg lehet hamisítani, de a valóság az, hogy az iszlámot és a Koránt meg sem kell hamisítani ahhoz, hogy bizonyos versekre hivatkozva szent háborút hirdessenek a hitetlenekkel szemben, vagy a nők jogait sárba tiporják. Csak a muszlim hívők emberi jóérzésében bízhatunk, hogy gyakran inkább lelkiismeretük szerint gondolkodnak és cselekednek, nem pedig az iszlámban lefektetett fejlődést akadályozó elvek szerint.

Vissza az előző oldalra

Gellért Ferenc

A magyar nyelv logikája

 

„A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben…” (Giuseppe Mezzofanti bíboros, 1774-1849)

 

Nézetem szerint minden nyelv mögött egy bölcs szellemi lény (géniusz) áll, és az a szellemi lény, aki bennünk a magyar nyelvet éli, egészen sajátos jegyeket őriz az ősi időkből. E cikkben a magyar nyelv géniuszának talán legjellemzőbb sajátosságát veszem górcső alá, a gondolkodásmódját, logikáját, mégpedig a magyar nyelv legfőbb sajátosságait áttekintve.

„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” (Jacob Grimm, 1785-1863, német nyelvész, irodalomtudós, jogász, meseíró)

„Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.” (Ove Berglund svéd orvos és műfordító[1])

A nyelvészek körében nem szokásos a nyelv logikájáról beszélni, mert szerintük a szabályrendszer, szerkezet, felépítés fogalmakkal félreérthetetlen módon beszélhetünk a nyelvről, tehát fölösleges olyan homályos fogalommal operálni, mint a logika. Bizonyos eseteket tekintve ezzel nagyjából egyet is lehet érteni, mégis kitartanék amellett, hogy a nyelveknek logikai szemléletük, gondolkodásmódjuk is lehet, ami e cikk végére – reményeim szerint – eléggé meggyőzően fog hatni, legalábbis a magyar nyelvet illetően.

A magyar nyelvben rejlő szemléletre jellemző, hogy az általánosból, az egészből vagy az átfogóbb dolgokból indul ki, és fokozatosan halad a részletek felé, azaz deduktív[2] jellegű, míg a nyelvek nagy többsége a részletektől halad a nagyobb kategóriák, az általános felé (induktív).[3] Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a magyar nyelv alapvetően az egyből, a nagy egyből, a kezdeti egészből indul ki. A nagytól halad a kicsi felé, ezért alapvetően egységlátó és eredetszemléletű. Miben is vehető észre mindez?

1, Mindenekelőtt abban, hogy agglutináló, azaz (ragasztó), ragozó. Ez azt jelenti, hogy a toldalékokat a szavak végéhez illeszti. Viszonylag kevés agglutináló nyelv létezik: a finnugor és az altáji nyelvcsalád[4] nyelvein kívül csak néhány akad, például a japán, a szuahéli és a perzsa. A ragozó nyelvek felépítése, logikája más, mint a többié. A nyelvek többségében a ragok szerepét a szavak előtagjai vagy elöljáró szavai töltik be. Például a német azt mondja, hogy -ban szoba, -en ég, -ról rózsa, a magyar ellenben azt, hogy szobában, égen, rózsáról, azaz nem ragozza előre a dolgot, hanem előbb azt mondja ki, amit aztán ragozni fog. Nem a „viszonyt” fejezi ki előbb, nem a jelentésmódosítást jelöli előre, hanem a jelentés magját hordozó szótövet közli, amihez való „viszonyt” aztán a toldalékkal ragozza. Az egységből, az egészből indul ki (szótő), hogy aztán az egység részeibe hatoljon (toldalékok).

„Kezdetben volt a Logosz, és a Logosz Istennél volt…” – így kezdődik a János evangélium. A görög eredetiben a Logosz szó szerepel, amit például német nyelven Szónak, Károli Gáspár Igének fordít. A Logosz voltaképpen az értelmesen, bölcsen ténykedő szellemnek tekinthető. A logika szó is a Logosz szóból származik. A logika valójában az értelmesen hangzó Logoszból ered, mint ahogy az emberi gondolkodás is. A logikát a gondolkodás használja, és ez a Logosz tudománya. Az emberi gondolkodás pedig az árnya, amely a Logosz félholt árnyékaként is képes logikusan tevékenykedni.

Ha elfogadjuk, hogy „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt…”, akkor erről a kezdetről azt is kijelenthetjük, hogy ősi egységállapotot jelöl, amely később a fejlődés folyamán differenciálódott és ma is tovább differenciálódik.[5] Voltaképpen ez a létesülési folyamat tükröződik az agglutináló nyelvek mivoltában, de a magyarban még egyéb téren is. Nem állítom, hogy a magyar nyelv logikája csodálatosabb volna, mint más nyelveké, de állítom, hogy deduktív jellege csodálatosan következetes.

2, Például a mondatok és a szavak hangsúlyozásában is következetes. A magyar nyelv kötetlen, vagyis szabad szórendű. Talán a legáltalánosabb szórendje: alany (főnév), állítmány (ige) és bővítmények (általában tárgy), de ettől a jelentés árnyalása céljából el lehet térni.[6] Az alábbi példában a tárgy helyett két ragos főnév szerepel:

Péter elmegy a színházba Katával. (Péteren van a hangsúly.)

Katával megy el Péter a színházba. (Katán van a hangsúly.)

A színházba megy el Péter és Kata. (A színházon van a hangsúly.)

Elmegy Péter és Kata a színházba. (Az elmenetelen van a hangsúly.)

A jelentés árnyalását más nyelvekben általában sokkal bonyolultabban és hosszabban lehet csak megoldani, noha még nekünk is vannak más megoldásaink is. A magyarban mindig a mondatok eleje hangsúlyos, a szavaknak pedig az első szótagja, sőt a szótagon belül általában az első hangzó, és többnyire ezek jelölik a mondanivaló legfontosabb részét. A mondatban és a szóban a kezdés van kiemelve, amit a költészetben is szépen lehet alkalmazni (magyaros verselés[7].) A magyar nyelv tehát a kezdetet hangsúlyozó. Nem véletlen, hogy sokak erősen ősiségbe nyúló, ősi jelleget őrző nyelvnek tartják.[8] Sőt, nem véletlen az sem, hogy a kezdet hangsúlyozása épp az ősi, kezdeti állapotát viszonylag jól megőrző nyelvnél él még ma is ilyen intenzíven. Ezt erősíti Tomory Zsuzsa, magyarságkutató állítása, melyet 4000 szótőből álló gyűjteményére alapozva jelentett ki: „minél közelebb volt egy nyelv kialakulása a Kárpát-medencéhez, annál jobban megőrizte ősi szótövét.”[9]A magyar nyelv tehát kevésbé hajlamos a változásra, aminek vannak előnyei és lehetnek hátrányai.

Álljon itt néhány jeles ember megállapítása a magyar nyelv ősi jellegéről, őserejéről:

„A magyar nyelv magában áll, a messzeségben. Más nyelvek tanulmányozása vajmi kevés haszonnal jár, ha ezt a nyelvet próbáljuk igazában megérteni. Lényegében egyedülálló nyelvi öntőformája van, szerkezete és felépítése oly múltba vesző időkre mutat, amikor Európa legtöbb nyelve még nem is létezett, vagy nem volt hatással a magyar vidékre.” (John Bowring, 1830, Poetry of the Magyar, Preface, p. vi – Bánhegyi Zsolt fordítása).

„A nyelv természeti jelenség. Gyökerei mélyen belenyúlnak a múlt őstelevényébe, egészen a történelem előtti korig, s van törzse, ága, lombja, eleven virága is. Úgy hat ránk, mint valami hatalmas, megfoghatatlan, szellemi csoda. De annyira élő és valóságos, hogy érzékeinkkel is észlelhetjük.” (Kosztolányi Dezső, 1971, Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 185.)

„A magyar nyelv ősisége a Kárpát-medencében hasonlóképpen meglepő; úgy találom, hogy eredete a mezolitikumba vezet, a kőkorszakot megelőzve.”[…] „az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb” (Grover S. Krantz, 1931-2002, amerikai antropológus, Az európai nyelvek földrajzi kialakulása c. művében)

„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” (George Bernard Shaw, 1856-1950, ír drámaíró)

„Minden nyelvben megőrződött a nyelv géniuszának temperamentuma, karaktere. Ez olyan messze megy, hogy ha például magyart hall az ember, az az érzése, hogy valami hiányzik. Mintha minden harmadik szó után valójában egy szarvast kellene lelőni, mert a magyar nyelv géniusza egy vadász. Ha valaki a magyar nyelvet hallja, ez valamiféle vadászszerűséget, vadászatszerűséget rejt. Földművelés, vadászat, pásztorkodás azok az elemek, amelyekből az egész emberi fejlődés kiindult. Éppenséggel még él valami őserő a magyar nyelvben. És a magyar nyelv géniusza egy vadász,[10] mondhatnak vadásznőt, Dianát is, ha akarnak, de arra kell gondolni, hogy az istenek nem rendelkeznek valamilyen meghatározott, specifikus nemiséggel.” (Dr. Rudolf Steiner[11]: Eurythmie als sichtbare Sprache, 4. előadás, 1924. 06. 27., Penmaenmawr, GA 279. – Z. Tóth Csaba fordítása)[12]

3, A magyar nyelv a tulajdonnevek használatában is a nagyobb egységből (családnév) indul ki, így jut az egyes emberhez (keresztnév). Az indogermán nyelvekben a keresztnév megelőzi a családnevet. A magyarban miért nem? Mert a nyelv géniusza következetesen hordozza magában az egységhez, a kezdethez, az ősi eredethez fűződő szoros viszonyát. Természetes, hogy nem a keresztnév áll elől, hiszen ebben a nyelvben a családi származásnak, az eredetnek kell lényegesebbnek maradnia. A deduktív logika ebben is tetten érhető.[13]

4, Miként a határozott számnevek megalkotásában és a keltezés mikéntjében is. Magyarul nem azt mondjuk, mint például a német, hogy hat és harminc, hanem azt, hogy harminchat. [14] A nagyobb helyi értékhez fűzzük a kisebbet, mert a mennyiségeknél a nagyobb szokott a lényegesebb lenni, nem a kisebb. Az indoeurópai nyelvekben lényegében azt mondják, hogy 25.-e van decemberben, 2016-ban (25.12.2016.), mi azt, hogy 2016-ban vagyunk, decemberben és 25-én (2016.12.25.). Erre és a fenti pontokban jellemzett tényekre szokták a nyelvkutatók azt mondani, hogy a magyar nyelv lényegre törő, hiszen a lényeget[15] mondja ki előbb. (Számoknál a nagyobbat; neveknél az előbb létezőt; mondatoknál, szavaknál előbb a lényeget közli; és a ragozást is a szavak végére hagyja.)

5, A tömörítő, egyszerűsítő sajátosságban is az egyhez, az egységhez, az ősi állapothoz való visszanyúlás jelenik meg, sőt a lényegre törés is. Nem mondjuk azt, amit a német, hogy a rózsa van piros, hanem: a rózsa piros. A létigét ilyen esetekben elhagyjuk. – Nem azt mondjuk, hogy három napok, hanem azt, hogy három nap, úgyis evidens, hogy több napról van szó. A többes szám jeleit is sokszor elhagyjuk. Nem azt mondjuk, hogy a focisták mezei kékek vagy, hogy szépek a rózsák színei, hanem a focisták meze kék, szép a rózsák színe. – Ezenkívül általában nem említjük az evidens dolgokat, csak ami új információt ad, és az újat a mondat hangsúlyos helyére tesszük, azaz előre.

6, A magyar nyelv a teljességet tartja szem előtt. Például nem tesz különbséget a nemek között, mint az indoeurópai nyelvek. Mindenesetre vannak szavaink, amelyek csak az egyik nemre használatosak (menyecske, ara, kan, emse stb.) és vannak képzőink, képzőszavaink, amelyekkel pontosítunk a nemre (tanárnő). A magyar nyelv géniusza a nemiségnél nagyobb egészből indul ki. Emberről beszél, és csak, ha szükséges, beszél a neméről. Vizsláról beszél, és csak, ha szükséges, beszél hím vagy nőstény vizsláról.

Amiből sok van, azt egységnek veszi. Egyes számban beszél a hajról és a szőrről.

Egységnek veszi a páros szerveket is. Például számára a két szem egy, ezért ha valaki elveszti egyik szemére a látását, akkor nem egyszemű lesz, hanem félszemű. Ha elveszti az egyik lábát, akkor nem egylábú lesz, hanem féllábú.

A családot alkotó rj és feleség külön-külön csak két fél, együtt viszont már egyek, nem kettő, hanem egy pár. Két ember vagy embercsoport, szervezet lehetséges együttműködése vagy szembenállása során is felekről van szó. Csak együtt válhat a két fél eggyé. A felek különállóan az egy részeinek számítanak.

Néhány záró gondolat a deduktivitás jelentőségéről: Rudolf Steiner, a Waldorf-pedagógia atyja nagyon fontosnak tartotta, hogy a gyerekeknek a számolást is ilyen módon, az egységből kiindulóan tanítsuk meg. Ha valamiből sok van, és ez lehet bármennyi, a lényeg, hogy a sok összesen egy egységnek tekinthető, és ezt a nagy összefoglaló egyet lehet aztán felosztani, lehet kivonni belőle, és csak azt lehet összeadni, összeszorozni, amit az egyből így leválasztottunk előzőleg. Az összeadásnál az összeg, a szorzásnál a szorzat a kiinduló szám. Ez a módszer szigorúan a valóságból indul ki. Nem beszél olyasmiről, hogy például mi lenne, ha adnánk hozzá valamennyit, hiszen a valóságban nincs is mit hozzáadni, ha előzőleg nem választottul el a nagy egytől. Ez azért is hasznos szemlélet, mert az ember így nagyobb eséllyel fogja később is egységes egésznek látni a világot. Ha ez gyerekkorban beivódik az ember gondolkodásmódjába, akkor felnőttként szilárdabban állhat a valóság talaján, sőt moralitása is fejlődhet azáltal, hogy a számtantanításban eleinte az elosztásra (ajándékozásra) helyezték a nagyobb hangsúlyt.

Ahogy a számtantanítás, úgy a nyelv logikája is kihat a gondolkodásmódra. Az emberi gondolkodás képessége, ereje még nem annyira jelentős és nem akkora önállóságot adó, hogy a nyelvben rögzült gondolkodásmód hatása alól ki tudná magát vonni az ember. Legalábbis nem mindig. – A modern természettudomány, de a társadalomtudomány ismeretszerzési módszere is induktív. Alapvetően a részletek, az egyedi tények megfigyelése a kiindulópontja. Azért is szaporodtak el olyannyira az elméletek – ebből a szemléletből kiindulva – az elmúlt évszázadokban, mert kevés a különböző tudományterületek közötti összefüggések, a világ egységének az átlátása. Elsősorban ez vezetett az elmúlt évszázadok hatalmas természettudományos fejlődéséhez, és ez a mód viszi előre a modern kor technikai fejlődését is.

A nyelv „logikája” kihat az egyes emberek gondolkodásmódjára. Azon kívül, hogy minden ember individuálisan gondolkodik, nyelve szerint „kollektíven” is gondolkodik, pontosabban individuális gondolkodását a nyelv logikai köntösébe öltözteti, a nyelvben rejlő szemlélet szerint gondolva, e szemlélet hatása alá kerülve. A nyelv a magyar embernél a deduktivitást adja az egyébként meglévő individuális gondolkodáshoz. Vagyis egy magyar ember a tudományos, induktív gondolkodását deduktív, egészet látó nyelvi háttérrel hajtja végre. Gyanítom, hogy így könnyebb felfedezni vagy feltalálni valamit, mint ha a háttér is induktív volna, például egy indoeurópai nyelvből fakadóan. Talán ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy az utóbbi évtizedekben a magyarul beszélők számához viszonyítva aránylag sok magyar természettudós jutott világhírnévhez a természettudományos fejlődésben betöltött kimagasló gondolatai által.

 


[1] (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

[2] A deduktív fogalmat az itt jellemzett értelemben használom.

[3] E két gondolkodási forma teljesen egyenrangú, nem lehet kijelenteni, hogy egyik értékesebb volna a másiknál. Mindkettőnek jelentős szerepe van az emberi fejlődésben. Az induktív és a deduktív logikának is megvan a létjogosultsága.

A nyelvészek egy része talán az érvek ellenére is erőltetettnek és merésznek véli, hogy nyelvekhez is a logikából ismert jelzőt illeszt valaki, ám számomra ez nem ördögtől való gondolat, hiszen a nyelveket gondolkodással rendelkező szellemek tudatos alkotásának tartom, és ez a vélekedés a külső tények ismeretében semmivel sem tarthatatlanabb annál, mint az, hogy nincsenek nyelvszellemek, nyelvgéniuszok.

[4] Például a törökországi török nyelv.

[5] A János evangélium első 14 verse vázlatosan le is írja az egész differenciálódást.

[6] A jelzőkkel és egyebekkel most nem foglalkozunk.

[7] A magyar nyelv a magánhangzó harmónia, a hosszú magánhangzók jelenléte, a mássalhangzók viszonylag arányos elhelyezkedése miatt amúgy is kiemelkedően dallamos, költészethez alkalmas nyelv.

[8] Valószínűnek tartom, hogy az Európában élő nyelveknél korábban is keletkezett, ám az biztosnak tűnik, hogy archaikus jellegét jobban őrzi, mint az európai nyelvek bármelyike. Ezt bizonyítja az is, hogy az elmúlt századokban kevesebbet változott, mint más nyelvek.

[9] Tomory Zsuzsa: Szerves magyar nyelvtudomány c. művének bevezetőjében

[10] Talán az ő első földi reprezentánsa lehetett Nimród, vagy Ménrót, mezopotámiai király, aki mondabéli ősapánk?

[11] Az antropozófia atyja, polihisztor tudós és művész, a szabadság filozófusa, 1861-1925

[12] http://www.ztothcsaba.hu/tartalom/2_asztalfiok/tartalom2/a_magyar_nyelv.pdf

[13] Sőt, talán ezzel is összefügg az, hogy a magyar történelem múltjára oly büszkék szoktunk lenni.

[14] Ez a számok terén tekinthető a deduktív logika alkalmazásának.

[15] Mindenesetre viszonyítás kérdése, hogy mi a lényeges. A fontos éppenséggel a részletekben is megbújhat.

Gellért Ferenc: A homoszexualitás és a szabadság

A homoszexualitás kérdése, elfogadása, tolerálása erősen megosztja a civilizált társadalmat. Az USA-ban az idei év (2015) közepén engedélyezték a homoszexuálisok házasságát. Ezzel 21-re emelkedett azon országok száma, ahol legalizálták az azonos neműek házasságát. Ebben a cikkben a homoszexualitást, az azonos neműek házasságát, várható következményeit vizsgálom az antropozófia szellemi megismeréseit felhasználva.

Az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának legalizáló döntése után – jelentős médiavisszhang mellett – átmenetileg kiélesedtek az ellentétek a homoszexualitás társadalmi elfogadtatásában elért újabb siker miatt. A homoszexualitást sokan visszataszítónak tartják. Mások inkább ennek társadalmi norma rangjára emelését tartják ártalmasnak. Ez az egyik csoport. Úgy tűnik, hogy a médiában ők kevésbé tudnak érvényesülni, mint akik ellenkező véleményen vannak. A médiában általában több pozitív visszhanggal lehet találkozni minden azonos neműek diszkriminálását csökkentő intézkedésnél. Sőt, sokan egyértelműen ünneplésre szólítanak fel, azt hangoztatván, hogy az azonos neműek házasságának Egyesült Államokbeli legalizálásával voltaképpen az emberiség egyik jelentős polgárjogi csatája lett megnyerve.

Kétségtelen, hogy a diszkrimináció jelentős, a tolerancia és elfogadás tekintetében nagy hiányosságok tapasztalhatók. Ha a homoszexualitás jogi elismerése a toleranciát is növeli, akkor egy haszna biztosan van. A homoszexualitással kapcsolatos kérdéseket azonban sokkal alaposabban kell szemügyre venni, hogy meg tudjuk ítélni, összességében mit jelent az emberiség egyéni, kulturális és társadalmi életében, illetve jelenében és jövőjében.

Az antropozófia szerint minden egyes ember fejlődésének célja a teljes tudati szabadság elérése. Szabad cselekedet az, amit az ember minden befolyásoltság nélkül tenni szeret. Szeretet az az érzés és akarati impulzus, aminek szabad kibontakoztatása révén az ember olyat tesz, ami valamilyen jó ügyet, vagy valakinek az érdekét szolgálja. Szeretni lehet szabadon és befolyásolva is. Az emberi szeretetnek van egy alanya, aki szeret, és van valami vagy valaki, amire vagy akire irányul a szeretet. Az alanyt az antropozófia énnek vagy individualitásnak nevezi. A szerető lény tehát az ember énje, azaz szelleme. A szeretet a szabadsággal együtt fejlődik ki. Az énember a földi fejlődés őskezdetén még csak a testi élettel összefüggő lelki szeretetre volt képes és nem volt szabad egy csöppet sem. Csak azt szerette embertársai közül, akivel vérrokonnak érezte magát. Az ember a földi fejlődésben azonban idővel képessé vált olyan embereket is szeretni, akik nem voltak rokonai. A szeretet minél több emberre való kiterjesztése tehát fejlődés.

Az antropozófia a test mellett beszél lélekről és szellemről is. A világ és az ember testből, lélekből és szellemből áll. Az embernek van fizikai teste, amely az önmagában élettelen fizikai világhoz tartozik. Van életteste (éterteste), amely a fizikai testet járja át élettel. Van érzőteste (asztrálteste), amely a fizikai és étertestet érzésekkel, ösztönökkel, vágyakkal itatja át, és van énje, aki e hármas testiségben lelki és szellemi életet él. A lelki élet benső átélésre való képességet jelent, amivel az állatok is rendelkeznek. Akinek van lelke, az az érzőtestében hordozott érzésekkel képes reagálni az őt ért hatásokra. Az én képes lelki életet élni a tetszés és nemtetszés érzései között ingadozva, de az én – az állatokat túlhaladva – képes szellemi életre is. Szellemi életet akkor él az ember, ha nem a személyes (lelki) szimpátiák és antipátiák szerint tekint a világ dolgaira, hanem isteni, szellemi lény módjára. Ha csak a szimpátiák és antipátiák szerint közelítünk a tényekhez, akkor sohasem jutunk az igazsághoz, legfeljebb azt tudjuk meg, hogy nekünk mi tetszik és mi nem, de ha nem a szimpátia és antipátia érzéseket követjük, akkor megtapasztalhatjuk az önmagában jót, szépet és igazat is, ami az isteninek, szelleminek felel meg.

A szellem szinte isteni cseppként él az emberi énben, amit korunkban fel kell ismerni. Az emberen kívüli szellem az ember gondolkodó, érző és akaró lénye szerint alapvetően háromféle módon képes megnyilvánulni az emberben és az embernek: igazként, szépként és jóságként. A földi lények közül egyedül az ember képes e három minőséget befogadni, és általuk individuális módon fejlődni. Az emberi tudatfejlődés azáltal zajlik, hogy az individuális én egyre több szellemi impulzust fogad lényébe a jóból, szépből és igazból, illetve ezeket egyre inkább képes cselekedeteiben is kinyilvánítani. Az ember attól és annyiban jó, amennyiben képes a szellemi (isteni) világból befogadott jóságot magában cselekedetekbe ültetni. Ha ezeket nem kötelességből, nem parancsból, nem kényszerből, nem valaminek a befolyására teszi, akkor szabadon teszi a jót. Értelemszerűen ugyanez érvényes a szépre és az igazra is. Az ember csak a földi fejlődése végén éri el a teljes szabadságot, de már most is képes olyan cselekedetekre, amelynek indikációiban jelen van a szabadság, viszont gyakran többféle befolyással összeszövődve, azaz meghamisítva. Így születhet meg a szabadságból a szabadosság, illetve a hamis szabadságban az igazi szabadság érzete.

Az emberi szabadság kizárólag a szellemből fakad, a szabadosság pedig a szabadság eltérüléséből. A szellem a vallások terminológiájában az Isten, a legfelsőbb lény, a Teremtő stb., aki jó, szép és igaz. Az emberi lélek azonban képes a jóval, széppel és igazzal szemben minden rosszra, gonosz tettre, csúfra, hazugságra, igaztalanságra, és ez a világ fejlődését létrehozó erők és lények szándéka szerint való.

Mióta az ember kétféle nemben élhet, azóta az a dolgok rendje, hogy a férfi és a nő egyesüléséből foganjon a gyermek, biztosítva ezzel az emberiség tudatfejlődésének testi alapjait, az utódokat. Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója szellemi megfigyeléssel képes volt látni a fizikai testben életfolyamatokat okozó élettestet, az érzelmi és ösztönéletet okozó asztráltestet és a gondolatokat alkotó, érzelmeket, vágyakat és szenvedélyeket féken tartani képes individuális ént. Minél jobban átitatja magát az én a szellemi jósággal, szépséggel és igazsággal, annál inkább képes gátat szabni a lelki életben csapongásra kész és féktelen érzelmeknek, belső ösztönszerű impulzusoknak, sötét szenvedélyeknek. Rudolf Steiner azt is látta, hogy a különböző neműek vonzódásának mi a testi alapja. Férfi fizikai testben női élettest tartja fenn az életet, női fizikai testben pedig férfi élettest lakozik, legalábbis akkor, ha minden a szellem szerint és rendben épül fel. Ha ebbe valami hiba csúszik, akkor valamilyen szinten beteges állapotról beszélünk. A betegségek alapja az antropozófia szerint az egyensúly, pontosabban a lénytagok egymáshoz fűződő egyensúlyi viszonyának megbomlása. Az egyensúly rendkívül sokféle módon megbomolhat. Ha például valakinek férfi létére férfi éterteste, nő létére pedig női éterteste van, akkor az beteges, mivel ilyen esetben nincs, ami kiválthatná a férfi és a nő között az ellenkező nem iránti vonzalmat. Az erős homoszexualitásnak feltételezhetően ez az alapja, vagy legalábbis ezzel összefüggő okokra vezethető vissza. Ezzel azonban nem állítom, hogy a homoszexualitás csak betegségből fakadhat. Lehet más oka is, amire hamarosan kitérünk.

A homoszexualitás, illetve mindenféle nemi identitászavar eredetét biológiailag is vizsgálják. Genetikai, molekuláris genetikai és hormonális okok mellett pszichológiai okokat feltételeznek a háttérben. Léteznek agyi vizsgálatok is. Vannak kutatások, amelyek genetikai okokat véltek találni, de ezekkel az eredményekkel kapcsolatban sok kétely merül fel. A hormonális változások könnyebben vizsgálhatók, ezen a téren mégis némileg kevesebb eredmény született, de ezek az okozatok szintjén mozognak, az okokra nem világítanak rá. Minden genetikai változás és hormonális életjelenség az emberi élettest tevékenységével függ össze. Az élettest gyengesége járul hozzá a kromoszómahibák kialakulásához, a hormonok termelése pedig közvetlenül az élettest tevékenységéből fakad.

A homoszexualitásnak azok a formái fakadnak betegségből, amelyeknél a homoszexualitás megélése életformává kész változni. Tehát abban a homoszexuálisban, akiben az azonos neműek iránti preferencia egyértelmű: rendellenesség, betegség áll a háttérben. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy férfi létére férfi éterteste, vagy nő létére női éterteste van, az is lehet, hogy férfiként női és nőként férfi éterteste van, de ez az ellenkező nem iránti vonzódásban nem jut érvényre, mivel az egyensúly az én és az étertest között bomlott meg, ösztönszinten. A betegségből fakadó homoszexualitás igen erős. Ennek talán csak gyerekkorban volna meg a gyógyítási lehetősége, amikor mindez kialakul.

Vannak a homoszexualitásnak gyenge formái is, amelyekben nem ilyen erős az azonos neműek iránti vágy. Náluk gyakran csak alkalmanként jelentkezik a homoszexualitás vágya, miközben az ellenkező neműekhez is megmarad a vonzódás. Ismerek olyan eseteket, amelyekben a homoszexuális kapcsolat létesítése egyértelműen kíváncsiságból és abból fakadt, hogy egy adott kis közösségben szinte már mindenki próbálta, és az illetők – úgymond – nem akartak lemaradni a többiektől. Ilyen és ehhez hasonló esetekben nem betegségről van szó, hanem érzelmi, morális gyengeségről, illetve a nemi ösztönök megromlásáról. Minden ember az asztráltestében hordozza lelkének azokat a vágyait és ösztöneit, amelyek rendkívül sok gonoszságot rejtenek magukban, és ezeket kiélésre lehet serkenteni, ha az ember nem elég erős jellemű. A nemi viselkedés eme formája lényegében úgy alakul ki, mint amikor önzően viselkedünk. Az ilyen érzelmi gyengeségnek az okai alapvetően a jelenlegi életvitelben és kellően nem kontrollált lelki életben találhatók meg. Mert mi vezet valakit, hogy csak egyszer, vagy néha kipróbálja az azonos neműekkel való szexuális együttlétet? Vagy az, hogy heteroszexuális nemi életében túlságosan elment már a végletekig, amit már így nem tud tovább fokozni, de az azonos neműekkel való szexuális együttlétben megpróbál újabb csúcsokat döntögetni a gyönyörérzésben. Vagy az is lehet, hogy az ember egyáltalán nem él élvhajhász módon, mégis elcsábul – főleg külső befolyásokra, de jellembeli gyengeségből, megromlott nemi ösztönből, vagy lelki éretlenségből fakadóan.

Akinek a nemi irányultságával és jellemének nemiséggel összefüggő részében minden rendben van, saját életére vonatkozóan undorítónak és visszataszítónak érzi a homoszexualitást. Semmiképpen sem létesítene ilyen kapcsolatot. Az Isten egyébként eredetileg ilyennek teremtette az embert.

A betegségből fakadó homoszexualitást abszolút nem szabad elítélni, mivel nem a jelenlegi földi életből fakad, tehát nem az a személy tehet róla, akinek ez lett a sorsa. Itt az előző életekben vagy a születés előtti időkben kereshetők az okok. Ebben az esetben a legmesszemenőbb toleranciának kell érvényesülnie! Minden beteg iránt együttérzésnek van helye.

Aki a nemi irányultságában egészséges, ám lelki, morális gyengeségből téved homoszexuális kapcsolatba, azt morálisan gyengének kell tartanunk emiatt. A toleranciának persze még itt is van helye, ám a morális önnevelésnek még inkább! Ehhez azonban sokaknak felvilágosításra van szüksége, mert azt hiszik, hogy az azonos neműek iránti vonzódás éppoly természetes, mint az ellenkező neműek iránti. Egyáltalán nem természetes, és nem normális. (Amennyiben egy betegség természetes, annyiban persze természetes ez is, de nem normális, mivel nem a szellemnek, a fejlődés előrehaladó irányának megfelelő állapot.)

Hogyan viszonyuljunk tehát a homoszexuálisokhoz? A tolerancia és elfogadás a legfontosabb, mindkét homoszexualitás esetén! Büntetni sem, de ünnepelni sem kell őket…

De hogyan viszonyuljunk a homoszexuálisok házasságának egyre terjedő legalizálásához, és az LMBTQI-be (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszex) emberek elfogadására szervezett szivárványos felvonulásokhoz, például a Budapest Pride-hoz?

A homoszexualitásról egyértelműen ugyan nem beszél a Biblia, de abban is vannak utalások a homoszexualitás abnormalitására. A kereszténység, az iszlám és a zsidó vallás általában el is ítél mindenféle nem heteroszexuális kapcsolatot. Az Ószövetség elég egyértelmű állásfoglalást tesz: „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az.” (Móz3 18.22). Mivel a homoszexualitás senkinél sem az isteni-szellemi világrend, sem az Isten akaratából alakul ki, ezért csakis az e világrenddel szembenálló erők hatására jöhet létre.

Abban az isteni, szellemi világrendben, amiben élünk, kizárólag a jó, a szép és az igaz az egészséges. Ami beteg, abban van valami hiba. Minden betegség azért keletkezik, mert letértünk a szellem útjáról, és minden fájdalom, szenvedés, ami a gyógyulással jár a szellemnek köszönhető. Azok a homoszexuálisok, akik betegségből fakadóan vonzódnak az azonos neműekhez, tehát életformaszerűen, ebben az életükben valószínűleg nem gyógyulhatnak ki ebből a beteges vonzódásból. Nekik a következő földi megtestesülésükben kell arra várni, hogy normális szexuális orientációval rendelkezzenek. Az ő házasságukat akár helyes is volna engedélyezni, ha egyértelműen el lehetne különíteni a házasodni szándékozó homoszexuálisok közül a romlott ösztönökkel rendelkező, élvezetet hajszoló homoszexuálisokat. Mindenestre a homoszexuálisok házasságának engedélyezése önmagában nem fogja az emberi fejlődést hátráltatni. A probléma nem ebben áll. Ami betegségszinten van megromolva a nemi vonzódás terén, azt engedni kell csendben élni, a következő életben majd minden normális lesz újra. A probléma a beteges hangzatos ünneplésével van! Miért? Mert ebben súlyos tudati manipulálás működik. A beteges egészségesként való ünneplése, ami az LMBTQI-s felvonulások sajátja, egyértelműen káros hatású. Az éretlen (gyermeki) és morálisan gyenge lelkekben ennek következményeként tovább fognak növekedni a szexuális eltévelyedések és kicsapongások.

Az érzelmi gyengeségből eredő homoszexualitásnak a jelenlegi lelki életben találhatóak az okai. Az individuális én gyengeségével függ össze, azzal, hogy a romlott érzelmeket és múló vonzalmakat is hordozó asztráltest hatása kerekedik felül azon, amit az isteni-szellemi világrend heteroszexualitásként ültetett minden egészséges emberbe. Az érzelmi gyengeséggel összefüggő mindenfajta eltévelyedés tehát egészen biztos, hogy a szellemhez, istenihez való közeledéssel orvosolható, emiatt teljesen érthető, ha a kereszténység szent könyve utálatosnak nevezi, ha két férfi nemi kapcsolatot létesít. Az állatvilágban egyébként nem ritka a homoszexualitás, de ami az állatvilág színvonalának megfelel, az a szellemi életre képes embernek már nem feltétlenül felel meg.

Az igazság sokszor fáj, de az igazság maga Krisztus, aki az élet és az út is egyúttal, ezért az igazság mellett ki kell állni. A szellem jó tettekkel, szép alkotásokkal és igaz gondolatokkal gyógyít, és viszi előre a fejlődést. A gyógyulás mindig fájdalmas, a fejlődés pedig gyakran lemondásokat követel. A beteg homoszexuálisokat meggyógyítja majd a halál és újabb születés közti szellemi élet, az érzelmi gyengeségben szenvedőknek azonban maguknak kell előrehaladásukon, gyógyulásukon munkálkodni, hiszen minden betegségnek az az oka, hogy nem a szellemi egész(ség) szerint történik minden.

A létben alapvetően kétféle erő működik. Az egyik a szellemi, amely kizárólag jó, szép és igaz, valamint az egész, az egység – ha úgy tetszik, az egy Isten – szolgálatában áll egészséget hozva. A másik is szellemi, de nem nevezem szelleminek, hanem inkább gonosznak, mivel torzult szellemi. A gonosz nem más, mint rossz, csúf és hamis, tehát a szelleminek és a világrendnek pont az ellentéte, és a testi, lelki életet fertőzi meg.

Az antropozófiai megismerés szerint alapvetően kétféle gonosz erő működik az alapvetően jó szellemi világrendben. Az egyik önzésbe taszít, önmagunkra vonatkozóan visz félre, tévedésbe, de azzal a szellemiséggel rokon, amivel szemben áll. Ezt az erőt vezetőjükről luciferi erőnek nevezzük. A másik teljesen a jelenlegi szellemi világrend bomlasztásán munkálkodik. Ő is helyet kapott ebben a világban, főként azért, hogy a halál és a matéria szellemeként, erejeként a külső világra vonatkozó tévedések lehetőségét adja meg. Ő Ahrimán, aki az emberi élettestbe fészkelte be magát, és az anyagcsere-rendszerből, a szexualitással kapcsolatos ösztönéletből kiindulva tevékenykedik. Minden ember alá van vetve ezen erők eltérítő hatásainak, de az én a jó, a szép és igaz befogadásával képes ezek hatásainak érvényre jutását a jóval, széppel és igazzal, vagyis a normálissal, az egészségessel helyettesíteni.

Minden heteroszexualitástól különböző nemi orientáció elsősorban az ahrimáni erők tevékenységének következménye, de az érzelmi gyengeségből megromló nemi élet kialakulásában az önzést felkorbácsoló luciferi erők is erősen benne vannak.  

A gonosz erők az emberi fejlődés érdekében kaptak hatalmat. Az embernek szabaddá kell válnia. De hogy válhatnánk szabaddá, ha mindent Isten vagy valami felsőbb hatalom plántálna belénk, és nem volna saját motivációból fakadó elképzelésünk és tettünk! A világ úgy lett kialakítva, hogy az én-ember választani tudjon jó és rossz, szép és csúf, valamint igaz és hamis között. Aki hisz Istenben, az nyugodtan mondhatja: „Hála Istennek, van gonosz, van rossz, csúnya és hazug. Ha nem volna, nem tudnék szabadon választani a jó és a gonosz között. Nem válhatnék sohasem szabaddá. Nem tudnám min megtanulni, hogy hogyan tudom választani a jót, szépet és igazat, vagyis ami nem kényszerít és nem befolyásol.” Ez persze nem jelenti azt, hogy a gonoszt vagy a gonosz bármilyen térnyerését ünnepelni kellene. A betegest soha nem szerethetjük, ha egészségesek az érzéseink. Nem kell ujjongani azon, hogy a betegest úgy választhatjuk, mintha egészséges és normális volna! Normális és egészséges szellemmel a gonoszt rossznak, csúfnak és hamisnak látjuk, és azon igyekszünk, hogy ne tudjon érvényre jutni a szellemmel szemben. Egészséges szellemmel a nemi irányultság beteges viszonyainak kialakulását sem tarthatjuk egészségesnek.

A gonosz, eltérítő erők a szabadság kibontakoztatása érdekében vannak jelen az életünkben, szervezetünkben, mindenféle betegséget is okozva. Ha nem volna alternatívája a jónak, szépnek és igaznak, akkor sohasem válhatnánk szabaddá. A jó, a szellem, az isteni létünket és tudatunkat adta, és nem kényszerít, sohasem gyakorol a tudatra befolyást. A szabadság szellemében működik. A gonosz, eltérítő erők nem adtak létet és tudatot, viszont amióta lehetőségük van, azóta folyton a tudatba küldik eltérítő befolyásaikat. Csak az lehet szabad, ami a jóból, szépből és igazból fakad. Az nem szabadság, ha a rosszat, a csúfat és a hamisat vagy hazugot követem, mivel át nem látott kényszer hatására követem. Egyelőre ezért nem vagyunk szabadok. A szabadság is megjelenik az éntudatban, de folyton mindenféle eltérítő befolyással vegyülve. A választás szabadsága csupán az igazi szabadság előiskolája.

A nemi irányultság szabad megválasztása mellett kardoskodók azt hiszik, hogy a szabadság fog növekedni, ha a nemi téren előforduló eltévelyedéseket normálisnak, a betegségeket pedig egészségesnek nevezzük. Nem! A gonosz jelenléte fog csak növekedni! Jelenlétük persze egyértelműen szükséges, hogy a szabadságot majd elérhessük, de ezt csak akkor érjük el, ha – a semmilyen tudati befolyást sem gyakorló – jó szellemi erők jutnak bennem és általam érvényre.

Az ember nem is tenne soha semmi rosszat, gonoszat, csúfat és igaztalant, ha a gonosz erők erre nem kényszerítenék. Kizárólag a gonosz erők nyúlnak a tudatba, hogy ott szándékaiknak megfelelő gondolatok, érzések és akarati impulzusok szülessenek. A gonosz nem úgy működik, hogy bármit is teremtene. A gonosz mindig a jót, szépet és igazat téríti el a szellemi világrendnek megfelelő útjáról. Minden önzés, gyilkosság, lopás stb. az eltérített jó erők miatt jön létre. A szellemi világrenddel szemben álló, az erkölcstelenségre hajló homoszexualitásban is az eltérítéssel, elferdítéssel van dolgunk. Nem véletlenül nevezi a magyar nyelv a homoszexualitást ferde hajlamnak. Ez nagyon pontos kifejezés.

Ellenvethetné most valaki, hogy hiszen a homoszexuális vonzódásban ugyanolyan szeretet működik, mint a heteroszexuálisok közötti vonzalomban, sőt esetenként akár erősebb is. Miért volna baj és erkölcstelen, ha egy ember szeret egy másikat?

Különbséget kell tenni. A szeretet mindig szellemből fakad. Az LMBTQI emberekben is munkálkodik a szeretet. A szeretet alapjaiban náluk is a jóság, a szépség és a szellemhez hű igazság munkálkodik, de náluk a szeretet a gonosz erők által el van térítve, vagy születéstől kezdve, vagy szerzett módon.

A nemi szeretetnek normális esetben tehát a másik nem felé kell irányulnia. A nemi vagy testi szeretet a legalapvetőbb szeretetfajták egyike, de a gonosz erők el tudják téríteni a jó útról, aminek első állomása lehet a homoszexuális kapcsolatok létesítése.

Az ahrimáni jellegű gonosz a rosszat nevezi jónak, az utálatost kívánatosnak, a csúnyát szépnek, az igazat hamisnak, a hazugságot pedig igaznak stb. A homoszexuálisok házassága sem a szabadság, és nem az elfogadás, nem a haladás jegyében történik, ahogy ezt büszkén hangoztatják, hanem a gonosz, az ösztönök megromlása jegyében. Az ahrimáni gonosz mindenfelé nyomul. Ő akarja, hogy a betegest egészségesnek, az utálatost normálisnak és szépnek tartsuk, tehát mindenben a hazugságot terjeszti. A gonosz kürtölteti szét mostanság a különféle hírforrásokban, és mind több emberen keresztül, hogy ünnepeljük meg a homoszexuálisok jogaiért folytatott csata győzelmét. „Állj be te is azok közé, akik ünneplik a homoszexualitás térnyerését és társadalmi normalizálását. Harcolj te is, hogy Magyarországon is mindenféle nemi élet elfogadott legyen!” Holott ami szabados, az nem szabadság, hanem bilincs a lelken. Aki ünneplője vagy harcosa ennek, az biztos, hogy nem szabadon teszi, hanem az ahrimáni gonosz erők befolyására.

A homoszexualitás minden esetben ferde hajlam, amit a gonosz erők ferdítettek el. De ezzel nem elégszik meg Ahrimán. Nem elégszik meg azzal, hogy az USA-ban megnyert egy sok embert érintő csatát. Sokkal többet akar. Azt szeretné elérni, hogy még több területen és még inkább a zsigerekbe hatóan érvényesüljenek az ő elvei, a gonosz, kegyetlen, a csúf és utálatos, valamint a hamis, képmutató tettek, és elferdített gondolatok, érzések. Ahrimán tovább akar rombolni. Célja az emberi erkölcs lerombolása, sárga földig tiprása. Tudja, hogy ennek érdekében hogyan lehet manipulálni az embereket. Tudja, hogyan lehet őket a jó választásától eltéríteni. Ünneplésre buzdít. Azt mondja: „Örüljünk! Ünnepeljünk! Bátran! Gátlások nélkül! Gyáva vagy, ha nem mersz velünk ünnepelni! Ha sokan leszünk, végre kivívjuk mindenhol a jogainkat!” A gonoszság persze nem a gátlások levetését akarja, hanem a gátlástalanság térhódítását, és ez pont oda is fog vezetni. A homoszexualitás társadalmi szinten való normalizálása nem más, mint a beteges hajlamok és jellemhibából fakadó tettek egészségesnek és erkölcsösnek való hazug beállítása. A homoszexuálisok házassági joghoz való juttatása nem az egyenjogúság terén elért győzelem, hanem a gonosz erők szolgálatába való állás tanúbizonysága. És ha ezt még ünnepeljük is, akkor a gonosz térnyerését ünnepeljük. Nem elég, hogy így is rengetegszer állunk a gonosz szolgálatába, de még ezzel is tetézzük.

Azokban az USA államokban, ahol már jó néhány éve legalizált a homoszexuálisok házassága, megfigyelhető, hogy az emberek hajlamosak lettek könnyebben elhinni, hogy ez tényleg normális, természetes, azaz egészséges. Így terjedt el aztán egyre jobban, a lelki gyengeségre, erkölcstelenségre könnyebben hajló emberek között is, hogy legalább kipróbálják az azonos neműekkel való nemi kapcsolatot. A homoszexualitás társadalmi normává tétele legelőször ezt vonja maga után. Van olyan USA-béli felmérés, miszerint a 40 éves amerikai férfiaknak 37%-a már részt vett homoszexuális kalandban. És egyesek azt hiszik, hogy mi magyarok vagyunk lemaradva!

A homoszexuálisok házasságok engedélyezése egyértelműen növeli az erkölcstelenséget, a gonosz térnyerését az ösztönök kiélése területén. Ez Ahrimán kedvenc területe. Ő ott tevékenykedik az emberben, ahol az ösztönök és vágyak lakoznak. A homoszexualitás kipróbálása mellett a szexuális szabadosságra is serkent. Ha minden az ő szándékai szerint halad tovább, akkor az erkölcsi züllésnek megfelelő poligámia is legális lesz, és mindenféle szexuális aberráció is el fog terjedni.

A beteges egészségesnek, a helytelen helyesnek való beállítása rendkívül helytelen mintát mutat a gyermekeknek is, akiknek alakuló ítélőképességét sokkal könnyebben lehet elferdíteni, mint a felnőttekét. Így aztán a legalizálás és a legalizálás ünneplése a jövő generációjának az nemi ösztönét és erkölcsét rombolja leginkább. Már gyermekkortól kezdve olyan befolyásokkal bombázzák a gyermekeket, hogy ennek csakis az erkölcsi romlás lesz a következménye.

Az USA-ban a homoszexuálisok házasságát engedélyező Massachusetts államban vannak olyan tankönyvek, ahol teljesen normálisnak állítják be, ha egy kisiskolásnak két apukája vagy két anyukája van. És aki ezt a kapcsolatot nem hajlandó tiszteletben tartani, akár be is perelhető. Van rá példa, nem is egy, hogy amiatt büntettek meg embereket, mert ezzel a hazug normalitással szembeszegültek.

Svédországban már a nemi jelleghez kötődő szerepek teljes megszüntetéséért is harcolnak. Többek közt azt szeretnék elérni, hogy fiúgyerekeknek lánynevet, lányoknak fiúnevet lehessen adni. A fiúk és a lányok lehetőleg hasonló ruhákban legyenek, és ugyanazokkal a játékokkal játszanak a nemi egyenlőség jegyében. Szeretnék, ha a svéd nyelvben lenne egy nemsemleges névmás is. Svédországban már nemsemleges óvoda is van, ahol igyekeznek úgy nevelni a kisgyermekeket, hogy a nemi egyenlőséget erősítő viselkedést sajátíthassanak el. És mindezt az egyenlőség és szabadság jegyében teszik, a valóságban viszont az ember nemi ösztöneinek, és egyúttal mindenféle ösztönének megrontása jegyében.

Ahrimánnak még bizonyára nagyon sokféle ötlete és trükkje van, hogyan lehet megzavarni, becsapni a lelkeket hangzatos és szép jelszavak mögé bújva. Mindenestre van egy jó szava, amivel megbélyegezheti azokat, akik a szándékainak ellenállnak. Ők a homofóbok, valószínűleg engem is közéjük sorolnak ezután. Ahrimán és behódolói szerint szegény homofóbok képtelenek az elavult előítéleteiken túllépni.

Rudolf Steinernek van egy igen figyelemreméltó előadása „Mit tesz az Angyal az asztráltestünkben?” címmel, amelyet 1918. október 9.-én tartott Zürichben. Az előadás egy részének tartalma nagyon jól illeszkedik arra, ami az LMBTQI mozgalomban megmutatkozik, és amelynek lényegében első felvonása a homoszexualitás jogi és társadalmi normalizálása, valamint büszke ünneplése.

Rudolf Steiner kifejti, hogy az angyalok az emberek alvása alatt az asztráltestekben bizonyos képeket alakítanak ki, amelyek az emberiség előrehaladásához szükséges ideálokká kell hogy fejlődjenek, az egyén belső szabadságából fakadóan, tudatosan. Rudolf Steiner elmondta azt is, hogy ezeket a magasabb impulzusokat valószínűleg még a 3. évezred kezdete előtt meg kell ragadni, különben az angyalok kénytelenek lesznek más utat keresni a megvalósításhoz, aminek viszont ártalmas következményei is lesznek. Ez három eseményhez fog kötődni.

Az angyalok három szempontot követtek a képek kialakításában. Az első az emberi társadalomra vonatkozott, melyben lassan a testvériségnek kell kibontakoznia, de teljes szabadságban, az asztráltestbe ültetett képek szerint. Másodikként azt akarták elérni, hogy minden emberben egy rejtett Istenit lássunk. Ez hozza el majd az igazi szabadságot a vallásosság területén. Harmadikként pedig el akarták érni, hogy az ember gondolkodás útján jusson el a szellem megértéséhez és megéléséhez. Mindenki átgondolhatja, hogy ez mennyire volt sikeres a múlt század végéig. Részben biztosan sikeres lehetett, de nagyon sok embernél nem, és ennek következményei meg is látszanak.

Rudolf Steiner elmondta azt is, hogy ha ez nem sikerül, az csak az ember hibája lesz, mert nem lesz elég éber hozzá. Ebben az esetben az angyalok kénytelenek lesznek áthelyezni a tevékenységüket az emberi élettestbe, ami viszont azt vonja maga után, hogy az ember számára nem lesznek majd tudatosan megragadhatók az említett szellemi impulzusok. Aminek szabadságban kellene bekövetkeznie, az a sötét ösztönök területén fog kibontakozni, ami viszont veszélyes terület, mivel az eltérítő erők terepe is. Az ösztönbe jutva könnyen eltorzulnak az eredetileg szabadságra rendelt szellemi impulzusok, mivel az ahrimáni gonosz erők pont az élettestben fészkelnek.

Rudolf Steiner az említett előadásban konkrétan kifejti, hogy a vallásszabadságot, a másik ember énjének szellemi felismerését előmozdító impulzusok tudatos és szabad megragadásának elmaradása esetén mik fognak bekövetkezni. A vallásszabadságra vonatkozó képek kapcsán már biztosan be is következett az az esemény, ami után az angyalok áttették tevékenységüket az élettest szintjére. Az esemény Krisztusnak az élet (éter) síkján való megjelenése volt a 20. század első harmadában. Idézem Rudolf Steinert, akinek előadását gyorsírással jegyezték le:

„Ha például az emberek a középső részt ­a vallásszabadságra vonatkozó dolgot – aludnák át, ha a Golgotai Misztérium étersíkon történő ismétlését, amiről gyakran szólottam […] ártalmas módon, romboló jelleggel lépnének fel bizonyos ösztö­nök a nemi életben és nemiségben, ösztönök, amik nemcsak eltévelyedéseket jelentenének, hanem amik átmennének a társa­dalmi életbe, amik alakulatokat hoznának létre a társadalmi élet­ben; mindenekelőtt az embereket – azon keresztül, ami aztán a nemi élet következtében a vérükbe kerülne – arra indítaná, hogy a Földön semmiképp se valamiféle testvériséget alakítsanak ki, hanem a testvériség ellen lázongjanak.[…] ösztönök lépnek azonban fel ekkor, olyanok, amik iszonyatosak lesznek.[…]A természettudomány mit sem vesz majd észre arról az eseményről, amelyről Önöknek szóltam, mivel, ha az emberek fél-ördögökké válnak szexuális ösztöneik révén, azt magától értetődően termé­szeti szükségszerűségnek fogják tekinteni. […] jóleső érzést élne át szexuális ösztönök bizonyos eltévelyedésének kö­vetésekor, s ezeket az eltévelyedéseket az emberfelettiség, az előítélet-mentesség, az elfogulatlanság különösen magas formáció­iként magasztalná.” Pontos az előrejelzés!

Kép: http://www.atv.hu/belfold/20130706-jelentos-forgalomkorlatozasok-lesznek-a-melegfelvonulas-miatt

Mindebből elég jól rá lehet ismerni a jelenlegi nemi irányultsággal kapcsolatos elferdülésekre, tévedésekre, amelyek Ahrimán szándékainak való behódolásból születnek. Fel lehet ismerni azt is, hogy az ösztönök területén tevékenykedve milyen torzítást képes elérni Ahrimán abban, ami az angyalok munkájából származik az emberi élettestekben. Ahelyett, hogy az ember szelleminek és isteninek ismerné fel a másik ember énjét, az elállatiasodás felé veheti útját, fél-ördögként fickándozva. Ennek a gonosz szándéknak a jegyében zajlik a Budapest Pride is, és erre irányul minden olyan nevelési kísérlet, amelyben a gyermekek nemi irányultságát és ösztöneit kívánják megzavarni, illetve a későbbi megzavarásokra fogékonyabbá tenni.

 

Vissza az előző oldalra

Kiemelt cikkek

  • A boldogság megszerzésének a titka

    GELLÉRT FERENC:A BOLDOGSÁG MEGSZERZÉSÉNEK A TITKA   1. részA lelki boldogság Ebben az írásban nem a lelki boldogság megszerzéséről lesz szó, de mielőtt rátérnék annak a boldogságnak a megszerzésére, amire szerintem mindenkinek szüksége volna, boldogság és boldogság között szeretnék megkülönböztetést tenni. Te mikor voltál igazán boldog? Talán, amikor elérted azt, amit szerettél volna. Például összeházasodtál a szerelmeddel, vagy megszületett a gyermeked, vagy Te lettél a legjobb egy...

    Bővebben...:...

  • A két Jézus és a karácsony

    Gellért Ferenc: A két Jézus és a karácsony   Karácsonykor sok tévéadón lehet Jézus filmeket nézni. Ezek többnyire Jézus, Jézus Krisztus életét dolgozzák fel, mégpedig oly módon, ahogy általában a történelmi egyházak látják. Ezt egyébként meglehetősen egységesen látják. Ezzel szemben, ha valaki figyelmesen elolvassa a Biblia idevonatkozó részeit, mindjárt áthidalhatatlannak tűnő ellentmondásokat fog találni. Nem az a célom, hogy ezekből kiemeljek néhányat Jézus életével kapcsolatban, hanem hogy...

    Bővebben...:...

  • A vallásos fejlődés és az iszlám

    Gellért Ferenc: A vallásos fejlődés és az iszlám (1. és 2. rész)   1.rész Vallások az emberi fejlődés szolgálatában   Bevezetés A bevándorlók nagy része iszlám vallású. A bevándorlásra gyanakvóan, félelemmel tekintők számára az iszlám valamennyire kockázatokat hordoz magában. Az iszlám szent könyvében egyértelműen vannak olyan mondatok, amelyek a más vallásúak elleni erőszakra szólítanak fel. Igaz, ezt azért a legtöbb muszlim figyelmen kívül szokta hagyni. Vallási szempontból is meg lehet tehát vizsgálni, hogy...

    Bővebben...:...

  • Az állat és az ember különbsége I-II.

    Gellért Ferenc Az állat és az ember közötti lényegi különbségről I.   A természettudósok nagyobb része ma nem állít mást, vagy legalábbis hallgatólagosan egyet ért azzal, hogy az ember és az állat közötti különbségek inkább csak fokozatbeliek. Az ember legfeljebb egy magasabb fokra fejlődött állati lény. Csányi Vilmos: Az emberi természet biológiai gyökerei c. – a Mindentudás Egyetemén elhangzott – előadásában így fogalmaz: „A modern biológia sokszorosan igazolta azt a tényt, hogy az ember is az...

    Bővebben...:...

  • Ki volt Rudolf Steiner?

    Gellért Ferenc Ki volt Rudolf Steiner?   Polihisztor, a filozófia doktora. Beavatott, az emberiség egyik legnagyobb tanítója. A 19. sz. végének és a 20. sz. elejének eleddig alig felismert legjelentősebb gondolkodóinak egyike. A tudományos megismerés megújhodásának szinte emberfeletti módon tevékeny híve. Az emberségesebb lét megteremtésének fáradhatatlan harcosa. Az emberi fejlődés elősegítését sajátjaként átérző művész és tudós. Volt, aki tudós szentnek nevezte, más két lábon járó egyetemnek. Egy biztos, nem...

    Bővebben...:...

Könyvek

KÖNYVEK

Önfejlesztés. Eligazodás a világban és az okkult áramlatokban. Verseskötet Bővebben

CIKKEK

Megismerés és fejlődés. Bővebben

VERSEK

A versnek legyen dúrja, mollja - lassú, méla, inga módja - suhanóan gyors tempója - tartalommal egybeforrva. Bővebben

FORDÍTÁSOK

Spruchok és versek németről magyarra. Bővebben

Minden jog fenntartva! © 2014 | Gellért Ferenc