Keresés

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelemre!

Gellért Ferenc: A két Jézus és a karácsony

 

Karácsonykor sok tévéadón lehet Jézus filmeket nézni. Ezek többnyire Jézus, Jézus Krisztus életét dolgozzák fel, mégpedig oly módon, ahogy általában a történelmi egyházak látják. Ezt egyébként meglehetősen egységesen látják. Ezzel szemben, ha valaki figyelmesen elolvassa a Biblia idevonatkozó részeit, mindjárt áthidalhatatlannak tűnő ellentmondásokat fog találni. Nem az a célom, hogy ezekből kiemeljek néhányat Jézus életével kapcsolatban, hanem hogy megmutassam, hogyan hidalhatók ezek át. A katolikus és protestáns egyházak azt tanítják, hogy Jézus Krisztus életét a négy evangélista négyféleképpen írta meg, négy különböző szempontból, és azt állítják, hogy a négy együttesen igaz. Ami az egyikben áll, azt a másikkal lehet kiegészíteni. Ez alapján azonban olyan élettörténetet alakítottak ki, ami több ponton is ellentmond a Bibliában leírtaknak. Nem különböztetik meg kellően Jézus emberi és Krisztus isteni lényét. Azt hiszik, hogy Jézus születése egyúttal Krisztus születése is.

Ebben a kis írásban főként Jézus születéséről, gyerekkoráról, a benne működő erőkről szólok Rudolf Steiner szellemi kutatásai alapján, a Bibliával összhangban. Életének főként azon részeire szeretnék rávilágítani, amelyek alapján gyökeresen mást kell gondolnunk, mint amit eddig helyesnek tartottunk az egyházi magyarázatok nyomán. A négy evangélium ugyanis valóban kiegészíti egymást. Pont ezért nem szabad átsiklani olyan ábrázolásokon, amelyekből Jézus emberi lénye csak érthetőbbé válik. Ezzel persze sérülni fognak azok a hitek, amikben felnevelkedtünk, és amikhez hozzászoktunk. Cserében viszont a valósággal összhangban álló hatalmas és csodálatos összefüggések tárulnak fel előttünk. Ezért az itt kifejtett ismereteket csak az tudja befogadni, akiben elég erős, és szimpátiáktól mentes az igazság keresésének vágya. Az tudja befogadni, aki a maga hitrendszerének felülvizsgálata, sőt esetleges átalakítása árán is az igazsághoz akarja tartani magát.

Kezdjük Jézus születésével. A születés misztériumával mindjárt az egyik legkardinálisabb hitre bukkanunk, a szűzi fogantatás hitére. Eszerint Mária szűzen foganta, és szülte meg fiát. Nem emberi apa nemzette Jézust, hanem a Szent Lélek. Csakhogy Lukács és Máté evangéliuma is tartalmazza Jézus vérvonalának apai ágát generációról generációra. Igaz, hogy a két generációsor nem egyezik meg, de mindegyik szerint Józsefnek hívták az apát. Ha ez igaz, akkor a Szent Lélek nem lehet az apa. Lukács Istenig követte vissza a családfát (Luk 3,23-39), Máté csak Ábrahámig (Máté 1,1-17). Ábrahámtól Dávidig azonos neveket olvashatunk a két evangélistánál, csak kiejtésben és leírásban térnek el egymástól, Dávidtól Jézusig azonban teljesen más neveket találunk.

Mi az oka az eltérésnek? Az, hogy valójában nem egy, hanem két Jézus született Dávid házából, és mindegyiknek jelentős szerepe volt Krisztusnak, az Isten fiának Jézusban való későbbi megtestesülésében. Rudolf Steiner egyik legjelentősebb megismerése a két Jézus történetének feltárása volt. Eszerint időszámításunk kezdetén valójában nem egy, hanem két „szent” család élt Palesztinában: mindkét apát Józsefnek, mindkét anyát Máriának hívták, és mindegyik családban született egy Jézus nevű fiú. A bibliai leírások ezt egyáltalán nem cáfolják, sőt igazolják. A névazonosságokon nem kell nagyon meglepődni. Akkoriban a Jézus, József és Mária nevek gyakoriak voltak a zsidó nép körében.

Dávidnak többek között két fia született (Kr. e. 1000 körül), Salamon és Náthán. Lukács a nátháni, a papi ágból származó Jézus születéséről és életéről írt, Máté pedig a királyi, a salamoni ágból származóról. A továbbiakban ennek értelmében beszélünk salamoni és nátháni Jézusról, illetve salamoni és nátháni Józsefről. Az evangéliumokat nagyon körültekintően és következetesen írták. Semmi sem véletlen. A két családfa nem azért nem azonos, mert az egyik talán Mária származását vezeti le, a másik pedig Józsefét. És nem is azért, mert valamelyik téved. Nem! Ha nem akarjuk tagadni a Biblia ezen részeit, akkor el kell ismerjük, hogy időszámításunk kezdetéhez közeledve Dávid házának mindkét ágából született egy József nevű utód, és mindkét Józsefnek született egy Jézus nevű fia. Máté így tudósított (Máté 1,16): „Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte.” Lukács pedig így fogalmazott (Luk 3,23): „Föllépésekor Jézus mintegy 30 éves volt. Azt tartották róla, hogy Józsefnek a fia…”. Szó nincs itt Mária elődeiről. József az apa. És annak is értelme van, ahogy Lukács fogalmazott: „azt tartották róla”. Erre azonban később még visszatérünk. Mint látni fogjuk, ez sem az apaság megállapításának bizonytalanságára utal.

A történelmi egyházak azt hiszik, hogy Jézust a Szent Lélek nemzette, és hogy Jézus a születésétől fogva azonos Krisztussal, az Isten fiával. Ez azonban nem így van. Mindkét Jézus emberként született. Sőt, mindkét Jézusnak emberek voltak a szülei. A két Jézus azért született, hogy emberi életükkel lehetővé tegyék Krisztus, a hatalmas isteni lény földi megtestesülését egy emberi testben. Ehhez rendkívüli előkészületeket kellett tenni. Előbb két Jézusnak kellett születni, hogy aztán a kettő eggyé váljon, felnövekedjen, és az isteni Krisztus emberi kelyhéül szolgáljon a János keresztelőtől, 30 éves korától fogva. A keresztelőig tehát csak Jézusról, az emberről beszélhetünk. – Krisztus egy átlagos emberi testben nem tudta volna emberiségmentő, a további individuális fejlődést lehetővé tevő megváltó szándékait beteljesíteni. Sőt, még egy rendkívüli ember teste sem lett volna neki megfelelő. Két rendkívüli ember testére volt szüksége, hogy aztán e kettő egyesüljön, és alkalmas testet adjon számára.

Miért beszélnek az evangéliumok mindkét Jézus emberi őseiről? Nyilvánvalóan azért, mert hús-vér emberek, zsidók voltak a szüleik. Ez azért fontos, mert akárkinek a teste nem lett volna alkalmas Krisztusnak. A zsidó nép legfontosabb missziója az volt, hogy évezredek alatt Krisztusnak megfelelő testet készítsen elő. A zsidó nép erre volt kiválasztva.

Mindkét Jézus testének ereiben tehát zsidó vér csörgedezett, és 30 éves korától haláláig Krisztus tevékenykedett benne és általa. Egyik Jézus sem úgy született, hogy ne lett volna vér szerint emberi apja és anyja. Nem írt volna erről sem Lukács, sem Máté, ha ezt nem tartották volna fontosnak.

Az egyházi magyarázatok szerint Mária szűzen foganta Jézust a Szent Lélektől. A szűzen történő fogantatás alatt azonban nem azt kell érteni, hogy nem ember nemzette a gyermeket, hanem azt, hogy a fogantatásnál, és egyáltalán Mária lényében olyan tiszta, szűzies, szellemi érzések voltak jelen, amiket a keresztény ezotéria mindig Szűz Szófiának nevezett. Mária tehát annyiban volt szűz – szellemi értelemben –, amennyiben megtisztította érzéseit és ösztöneit. A gyermeknemzés aktusát nem szenvedélyes, hanem megtisztított vágyak és ösztönök vették körül: tisztán szellemhez tartozó érzések, legalábbis anyai oldalról. Ilyen szűzies rész minden ember lényében van, legalább egy parányi. A két Jézus anyjában ez hatalmasabb volt: külső életükben is megmutatkoztak ennek a hatásai. Tehát egyik anya sem volt – testi értelemben – szűz, és feltehetően bűntelen sem.

Ennél azonban még lényegesebb, hogy az egész emberiség fejlődését szem előtt tartó Szent Szellem burkolta be mindkét Jézust, már az anyaméhben is. Ha hűek akarunk maradni az eredeti kifejezésekhez, akkor nem beszélhetünk Szent Lélekről. Nem a Szent Lélek, hanem a Szent Szellem szállt a salamoni és a nátháni Jézusra is. 869-ben volt egy konstantinápolyi zsinat, amely egy határozatban kimondta: nincs a lélektől elkülönülten létező szellem, csak a léleknek vannak szellemi tulajdonságai. Így aztán 869 után a Szent Szellem kifejezés használata eretnekségnek számított. A 869 előtt fordított Bibliákban még Szent Szellem szerepelt! Ennek utána is lehet nézni. Az ezután fordított Bibliák a zsinat trichotómiát tagadó, lebutító határozata miatt következetesen a Szent Lélek kifejezést használják az eredeti, Szent Szellem helyett. – Tehát mindkét Jézust a Szent Szellem oltalmazta és hatotta át. Erről Lukács és Máté is írt. Ennek félreértése vezetett ahhoz a tévedéshez, hogy Jézusról azt gondolták: nem József nemzette.

A Máté evangélium legelső mondata így hangzik: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségkönyve.” A salamoni Jézus származása tehát Dávidhoz köthető. És a Dávidtól való leszármazásra utalnak a Jézusra vagy Józsefre utaló következő igehelyek is Máté evangéliumában: 1,16; 1,20; 9,27; 12,3; 12,23; 15,22; 20,30-31; 21,9; 21,15; 2,42-45. Amikor tehát azt olvassuk, hogy Mária „…kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől.” (Máté 1,18), akkor ez alatt nem azt kell érteni, hogy a családfa, aminek végén József, és fia, Jézus áll, nem is igaz. Az evangélisták nem úgy írtak, hogy az egyik bekezdés tartalmát a következővel azonnal meg is cáfolták. Ennek semmi értelme sem lett volna. Lukács és Máté is azt írta, hogy Jézusnak József az apja, de egyúttal mintegy a Szent Szellem közbenjárásával történt a foganás, és a Szent Szellem burkolta be mindkét gyermeket. Ilyen egyszerű. Így semmit sem kell figyelmen kívül hagyni vagy tagadni a Bibliából.

Máté az 1,18-24-ben többek között azt is ábrázolta, hogy a salamoni ágból származó József majdnem elhagyta Máriát, amikor megtudta, hogy Jézus fia megfogant Mária méhében. Nem tetszése azonban nem annak szólt, hogy szerinte ő nem lehet a vér szerinti apa, hanem a szellemnek, aki születendő fiához kapcsolódott. Ehhez tudni kell, hogy a korábbi évezredekben a törzshöz, néphez tartozás érzése rendkívül erős volt. Minden nép a hozzá tartozó – népi – isteneket imádta, az ősöket tisztelte rendkívüli módon. Sokáig nem is volt jellemző, hogy a különböző törzsek és népek tagjai más népek, törzsek tagjaival házasodtak volna. A zsidó nép különösen sokáig ügyelt arra, hogy zsidó vérhez másik vér ne keveredjen. A nép tagjai még akkor sem házasodtak nem zsidókkal, amikor a többi nép már eltért ettől a szokástól. A zsidók néphez tartozás tudata azért is maradt sokáig olyan erős, mert a közös vér tudata összetartotta őket. A nép szellemét tartották a legfőbbnek. Ennek hátterében állt persze az is, hogy belőlük, egészen pontosan Dávidtól kellett származnia annak az emberi testnek, akiben a János keresztelőtől Krisztus, a megváltó meg tudott testesülni. Mindezt persze csak a legnagyobb beavatottak és próféták tudták előre. József nem volt sem beavatott, sem bölcs. Igazi hithű zsidó volt, aki nagyon fontosnak tartotta, hogy fiának ereiben is zsidó vér csörgedezzen, és majd a zsidó nép szellemének szándékai szerint működjön. De amikor megtudta, hogy nem a zsidó nép szelleme, nem az általa oly tisztelt Ábrahám ősatya szelleme fog hatni gyermekén keresztül, hanem egy másik, az egész emberiséghez tartozó Szent Szellem, ezt nehezen fogadta el. A Szent Szellem a testi származástól független szeretet értelmében működik, és működésében már nem lényegesek az örökletes viszonyok. József így nem is akart Mária mellett maradni. Az angyali híradás révén mégis elfogadta a helyzetet, és Máriával maradt. Belátta, hogy a Szent Szellem működése a zsidó nép érdeke is (Máté 1,18-24).

A Lukács evangélium a másik Jézusról írt. Neki is emberi apja volt, a nátháni József. Mielőtt a Lukács evangélium Máriájának méhében megfogant volna a gyermek (Luk 1,31; 1,34; 2,21), Gábriel arkangyal közölte vele az örömhírt (Luk 1,26-38), hogy hamarosan gyermeke lesz, és a Szent Szellem fog rászállni. Nem azt mondta, hogy a Szent Szellem nemzi, hanem hogy rászáll. Lukács egyébként szintén többször hangsúlyozta evangéliumában, hogy Jézus ember, hiszen Dávid házából származik: 1,27; 1,69; 2,4; 3,23; 18,38-39; 20,41-44.

Nézzük a két családra vonatkozó legfontosabb információkat!

A Máté evangéliumban ez áll:

– Jézus megszületésekor József és Mária Betlehemben lakott (Máté 2,1).

– Gábriel arkangyal Józsefnek adta hírül a születést (Máté 1,20).

– Jézust a napkeleti mágusok (királyok) keresték fel, és üdvözölték (Máté 2,1-12).

– A születés után a család Heródes betlehemi gyermekmészárlása elől Egyiptomba menekült (Máté 2,13-15), később pedig Názáretben telepedett le (Máté 2,19-23).

Ezzel szemben Lukács egészen mást közölt. A két leírás nem lehet érvényes egyetlen családra, mert olyan tényekről írnak merőben mást, ami logikailag lehetetlen. Valaki nem származhat egyszerre Dávid salamoni és nátháni ágából, és nem élhet egyszerre Betlehemben és Názáretben is. De nézzük konkrétan!

Lukács szerint

– Jézus szülei eredetileg is Názáretben éltek (Luk 1,26, Luk 2,4; Luk 2,39!). Épp Betlehemben tartózkodtak egy összeírás miatt (Luk 2,4), amikor Mária megszülte Jézust (Luk 2,5-7).

– Gábriel arkangyal Máriának jelent meg, és adta hírül Jézus születését (Luk 1,26).

– Az újszülött Jézust pásztorok üdvözölték (Luk 2,8-20).

            Az egyik család tehát betlehemi volt, de aztán Egyiptomba menekült, a másik Názáretben élt, és éppen betlehemi tartózkodásuk idején született meg a fiúk. Az egyik családnak a menekülnie kellett a gyermekgyilkosságok elől, a másiknál szó sincs erről. Miért? Mert a nátháni ágból származó Jézus – és keresztelő János is – pár hónappal azután született, hogy a gyilkosságokat végrehajtották. A salamoni ágból származó József és családja Egyiptomba menekült, és amikor biztonsággal visszaköltözhettek Palesztinába, Názáretben telepedtek el. A két család ekkor már egész közel élt egymáshoz, mivel a nátháni Jézus családja eredetileg is itt lakott.

            Ezzel azonban még nem értünk a rejtélyes és csodálatos összefüggések végére. János az evangéliumának utolsó mondatában (Ján 21,25) ezt közölte: „De van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha azt mind megírnák egytől egyig, úgy vélem, maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket.”A Rudolf Steiner által feltárt összefüggések – amelyekre támaszkodom – pont olyan ismeretek, amelyekre János utalt.

            Rudolf Steiner, az antropozófia atyja – a modern kor legnagyobb és legsokoldalúbb tudósa, és talán legnagyobb beavatottja – elmondta, hogy mindkét Jézus kiemelkedő ember volt. A salamoni ágból született Jézusban egy hatalmas individualitás testesült meg, Zarathusztra, az ókori perzsa kultúra megalapítója, a későbbi Hermész és Mózes tanítója. Zarathusztra olyan beavatott volt, akinek a kozmoszról voltak nagyon mély ismeretei, és egyáltalán a külső világban való tevékenységben volt rendkívül jártas. A szociális és társadalmi viszonyok megformálásának nagy tudója és alakítója volt. Időszámításunk előtt nagyjából 5000 évvel alapította az óperzsa kultúrát. Egyik legfontosabb tanítása arról szólt, hogy hogyan lehet Istent kint, a kozmoszban megtalálni. Az óperzsa népnek a hatalmas Ahura Mazdaóról beszélt, aki nem volt más, mint a Nagy Napszellem, a fizikai Nap szellemi aurája, szellemi lénye, a később Jézusban megtestesült Krisztus. Zarathusztra tehát már kb. 7000 évvel ezelőtt is tudott Krisztus lényéről, aki akkor a Napon tartózkodott: róla tanított. Ő olyan hatalmas beavatott, hogy az egyiptomi Hermész Triszmegisztosznak, és Mózesnek adhatta érzékfeletti lényének egy-egy tagját. – A Rudolf Steiner által létbehívott antropozófia terminológiája szerint az ember nem csak fizikai testből áll, hanem három érzékfeletti lénytagból is: életben tartó élettestből; érzéseket, vágyakat hordozó asztráltestből; és énből vagy individualitásból is. Zarathusztra olyan előrehaladott individualitás volt, hogy miután óperzsa misszióját befejezte, Hermésznek adhatta bölcsességgel átszőtt asztráltestét, és Mózesnek az élettestét. Hermész és Mózes individualitásai óperzsa megtestesülésük idején még Zarathusztra tanítványai voltak. Később pedig Hermész az egyiptomi, Mózes a zsidó népet tanította és vezette a Zarathusztrától származó bölcsességgel átitatva.

            Az óperzsa Zarathusztráról nem tud a külső történelemtudomány. Ő azonban később is újra és újra megtestesült. Krisztus előtt 600 körül Zarathaszként, Nazarathoszként, Zoroaszterként működött nyilvánosan Káldeában. Ekkor Pithagorász tanítója is volt. Ezután a salamoni Jézusként testesült meg. Azok a napkeleti bölcsek (mágusok), akik őt, mint Jézust születése után felkeresték, szintén 600 évvel korábbi tanítványai voltak, csak újratestesülve. A betlehemi csillag, amelyet követtek, nem volt más, mint Zarathusztra szellemileg fénylő individualitása. A napkeleti mágusok Zarathusztra földre inkarnálódó individualitására nagy tanítójuk szellemi fényét, szellemi csillagát követve találtak rá a salamoni Jézus gyermekben. Zarathusztra földre születésének lehettek külső, fizikai jelei az égen is, de szellemi észlelés nélkül nem találtak volna rá.

            Lukács evangélista egy egészen más tulajdonságokkal rendelkező emberről szólt. Ő a nátháni Jézus életét ábrázolta, akinek ez volt az első földi megtestesülése. Ő volt az egyetlen olyan emberi én, akit a szellemi-isteni lények megóvtak a bűnbeeséstől és a földi újraszületésektől. Nem volt tehát semmi földi tapasztalata, és Lucifer önzésre ösztönző, félrevezető befolyásától is mentes volt. Olyan énnel rendelkezett, ami szinte énnek sem volt nevezhető, hiszen eddig semmivel sem gazdagította saját lényét. Olyan volt, mint egy üres – bűntelen – szellemi kehely. Ez az emberi én abban az állapotban lett megőrizve, amiben az emberiség a bűnbeesés előtt volt. Őt ezért a bűnbeesés előtti Ádám-léleknek is nevezhetjük. Emiatt is vezette fel Lukács evangélista Jézus családfáját Ádámig, sőt Istenig.

            A nátháni ágból származó gyermek már nagyon különleges volt. Születése után hamar beszélt, amit csak édesanyja értett meg. A növekvő Jézus-gyermek mégis kifejezetten éretlennek tűnt a többi hasonló korú gyermekhez képest. A salamoni Jézus viszont igen gyorsan fejlődött, rendkívül érett volt, köszönhetően a benne munkálkodó, talpraesett zarathusztrai individualitásnak. Míg tehát a salamoni Jézusba inkarnálódó Zarathusztra igazi királyi lélek volt, addig a nátháni Jézus igazi papi lélek. A nátháni gyermek esetlennek, szinte együgyűnek tűnt, ám rendkívül önzetlen, bensőséges életet élt. Mivel minden bűntől meg lett óvva, rendkívül tiszta, ártatlan, szelíd és végtelenül szeretetteljes lélek lakozott benne. Olyan volt, mintha énje sem volna: minden önzés távol állt tőle.

            A nátháni Jézus gyermeket egy másik nagy beavatott individualitás hatotta át szellemi erőivel, Buddha. Sziddhárta fia, Gauthama Buddha Zarathusztrához hasonló vezető individualitás az emberiségben. Az ő nagysága azonban egészen másban fejeződik ki: nem külső tudásban, kozmikus bölcsességben, hanem a bensőséges lelki élet kifejlesztésében. Utolsó földi megtestesülésében az emberi önzés fölé tudott emelkedni. Nem abban volt nagy, hogy Istent hogyan lehet megtalálni az emberen kívüli világban, hanem abban, hogy hogyan lehet őt megtalálni az emberben. Buddha tudta, hogyan kell az emberi léleknek fejlődnie, hogy olyan önzetlenné váljon, mint amilyen Isten. Éppen ezért nem is tanított a külső isteni létről, és Istenről. Közvetlenül átélte az istenit, de önmagában, nem pedig a kozmoszban, tehát nem úgy, mint Zarathusztra. – Gauthama Buddha individualitása nagyjából Krisztus előtt 600 évvel világosodott meg. A megvilágosodás azt jelenti, hogy elérte azt az emberi fokot, amit a földi idők végezetéig minden ember elérhet. Utolsó földi megtestesülésében, amikor bodhiszattvából buddhává vált, a szeretet és együttérzés tanát hagyta az emberiségre. Ezzel olyan tant hagyott az emberiségre, amellyel aztán Krisztus szereteterőinek befogadására válhat képessé. Buddha a szeretet és szabadság azon fokára jutott, amire egyébként minden ember rendeltetve van. Ő már nem testesül meg soha. Nincs is rá szüksége. A Földön mindent elért, ami emberileg az én számára elérhető. Más feladatokat vállal az emberiség javára. Az emberinél egy szinttel magasabb tudatfokkal rendelkezik, olyan tudattal, amilyen az angyaloknak van. Buddha jóságos lénye tehát már angyalként tevékenykedik az emberiség fejlődésén.

            Gauthama Buddha volt az első ember, aki az együttérzést olyan szintre fejlesztette magában, ami aztán Krisztus erejének befogadását is lehetővé fogja tenni mind több emberben, ha képesek leszünk a benső élet fejlesztésében Buddha megújított tanításainak értelmében cselekedni és élni a mindennapokban. Az emberiségben jelentkező képességek nem keletkeznek csak úgy, minden erre irányuló szándék és tevékenykedés nélkül. Most nem volna lehetőségünk az együttérzést olyan szinten kifejleszteni, ahogyan az lehetséges már, ha ezt Buddha nem fejlesztette volna tökélyre. Ő készítette elő annak az útját, hogy ez mindenki számára lehetséges legyen. Mintegy előélte magában azt, amire most már minden ember képes lehet. Legnagyobb missziója ez volt. Buddha elhozta nekünk a szeretet tanát, 600 évvel később pedig Krisztus a szeretet erejét, amivel a szeretetet, a „tant” meg tudjuk valósítani.

            Minden nagy földi vallás Krisztus befogadására készítette elő az embereket, azaz minket is. Előző földi inkarnációinkban többféle vallást is felvettünk lelkünkbe. Ez volt Krisztus előtti utunk Krisztushoz. Buddha jóságos lénye a megvilágosodása után is Krisztust szolgálta és szolgálja. – Buddha individualitása a nátháni Jézus bensőséges fejlődéséhez is jelentősen hozzájárult. Nirmanakajájával – azaz a tökéletessé válás utáni szellemi testével – születésétől fogva beburkolta és áthatotta a nátháni Jézus ártatlan, tiszta lényét. A pásztoroknak szóló híradásban is részt vett. Rudolf Steiner szellemi megfigyelései szerint ő dicsőítette Istent a pásztoroknak a mennyei, angyali seregek képében (nirmanakaja) (Luk 2,13-14). A pásztorok Buddha nirmanakajáját látták szellemileg.

            Miközben tehát a salamoni Jézus gyermekben egy „idős” lélek lakott sok-sok földi tapasztalattal, a nátháni Jézusban az emberiség „legfiatalabb” lelke élt, első földi tapasztalatait szerezve. Az a salamoni Jézus a külsőben megnyilvánuló képességekben, a nátháni Jézus a bensőjében, szeretetteljes érzületében volt kiemelkedő. Az isteni Krisztusnak azonban egyetlen testre volt szüksége, hogy a Földön megjelenjen, nem egyszerre kettőre. Egy olyan testre volt szüksége, ami külsőleg és bensőleg is az emberileg legkiválóbb erőket hordozza. A két Jézusnak ezért egyesülnie kellett. A salamoni Jézus énje átment a nátháni Jézusba. Ez egészen rejtélyesnek tűnő módon ment végbe. Azon a húsvéton történt meg, amikor a 12 éves nátháni Jézus és szülei felmentek Jeruzsálembe. Hazafelé a szülők elveszítették Jézust, ezért visszamentek Jeruzsálembe, hogy megkeressék, és nagy meglepetésükre ott találták a templomban, amint a tanítók kérdezgették, ő pedig bölcsen válaszolt nekik. (Luk 2,41-51). Szülei nagyon elcsodálkoztak gyermekük képességein. Az eddig oly esetlennek és éretlennek tűnő gyermek hirtelen hatalmas bölcsességről és érettségről tett tanúbizonyságot (Luk. 2,52). Ez annak volt köszönhető, hogy a salamoni Jézusban nemi érettségig jutott zarathusztrai én átköltözött a nátháni Jézus fizikai testébe, élettestébe, asztráltestébe és a mintegy üres kehelyként jelenlévő énjébe. Minden ember legfontosabb része az én. A nátháni léleknek csak provizórikus énje volt, ezért tudott beleköltözni a salamoni Jézus tapasztalt énje a lelkébe, anélkül, hogy énjének el kellett volna távoznia a nátháni testből.

            A zarathusztrai individualitás eredetileg a salamoni Jézusba inkarnálódott. Földi életét aztán a 12 éves nátháni Jézusban folytatta tovább. A salamoni Jézus gyermek – individualitás nélkül – már nem sokáig maradt életben. Apja már korábban meghalt, Jézus halála után pedig nemsokára a nátháni Jézus anyja is meghalt. Ekkor tehát az a Mária és az a József volt életben, akik nem kaptak angyali híradást a születésről. Az egyedül maradt szülők továbbra is Názáretben éltek. Később a nátháni József befogadta házába a salamoni Máriát, és egy családot alkottak. (Ez nem a Bibliából, hanem Rudolf Steiner szellemi kutatásából tudható.) Közösen nevelték a nátháni Jézust és a salamoni Jézus testvéreit.

            Ezek után érthetővé válik az a megfogalmazás, hogy Jézust József fiának tartották (Luk 3,23). A nátháni József a nátháni gyermeknek volt a vér szerinti apja. Fiának vérében azonban 12 éves korától a salamoni Jézus énje élt. Lukács tehát nem mondhatta, hogy a nátháni József az apja az eredetileg a salamoni gyermekben testet öltött zarathusztrai Jézus-énnek. József csak én szerint lett apja a zarathusztrai (salamoni) énnek 12 éves kora után. Lukácsnak tehát Jézust a nátháni József fiának kellett tartania, noha a benne lévő énnek eredetileg, és vér szerint nem ő volt az apja. Ilyen részletekig menően pontosan fogalmaztak az evangélisták! – Zarathusztra individualitása, a salamoni én tehát a két család egyesülése után a nátháni Jézus testben élt. Ismét együtt volt a salamoni ágban nevelkedő testvéreivel, és eredeti anyjával, a salamoni Máriával is. A nátháni Jézusnak nem volt testvére, a salamoninak viszont hat is volt (Máté 13,55-56).

            Jézus 12 éves korától 30 éves koráig terjedő időszakáról alig tudhatunk meg valamit a Bibliából. Rudolf Steiner sem sokat beszélt erről. Mégsem kevés, amit kikutatott. Főként az Ötödik evangélium címmel megjelent előadásai szólnak az ez idő alatt történt eseményekről.

            Amikor aztán Jézus 30 éves lett, Zarathusztra énje harmadszor is feláldozhatta lényének egy részét, és ezt immár az isteni Krisztus lénynek. Zarathusztra Hermésznek és Mózesnek is odaáldozta már egyik lénytagját. Most elérkezett legfontosabb és legnehezebben megvalósítható missziójának beteljesítéséhez: fizikai testének feláldozásához. A Jézus testet adhatta oda Krisztusnak. – Ez keresztelő János segítségével ment végbe, aki egyébként szoros kapcsolatban állt a nátháni lélekkel. Erről tanúskodik az az esemény, amiről Lukács is beszámolt. Amikor a várandós Mária meglátogatta a hatodik hónapjában járó Erzsébetet, keresztelő János édesanyját, a két lélek egymásra ismert az anyaméhben. Ennek jeleként mozdult meg Erzsébet méhében a gyermek (Luk 2,39-45).

            Zarathusztra – 30 éves korában – tehát képes volt szándékosan és végleg elhagyni énjével az emberi testet. A nátháni Jézus a zarathusztrai én nélkül ment a keresztelőre, álomszerűen, mintha alvajáró volna. Keresztelő János keresztelésének egyfajta emlékezőképesség felélesztése volt a szerepe, legalábbis az egyszerű emberek számára. Jézus azonban nem volt egyszerű ember. Az ő esetében a víz alá merítés közben szállt a testiségbe Krisztus isteni, kozmikus énje. Ekkor költözött bele az emberbe az Atya Fia: Jézusba a Krisztus. „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik" (Máté 3,17; Luk 3,22). „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt" így szóltak a régi evangéliumi kéziratok, és igazság szerint ennek így is kellene állnia az evangéliumokban.”[1] A keresztelés után tehát Jézus fizikai és érzékfeletti tagjait áthatotta Krisztus kozmikus énje. A sokszorosan előkészített emberi testben ekkor testesült meg a hatalmas isteni lény, Krisztus. Rudolf Steiner kihangsúlyozta, hogy ez csak egyetlen egyszer történhetett meg a Földön. Krisztus újramegjelenése fizikai érzékszervekkel nem észlelhető módon, élettestben történik.

            A keresztelőig tehát két, majd egy Jézusról beszélünk, de mindvégig emberről. A nátháni Jézus testben 12 éves korától 30 éves koráig Zarathusztra énje élt, amit továbbra is áthatott Buddha nirmanakajája. Zarathusztra és Buddha Jézusban egy cél érdekében munkálkodott. Jézus keresztelésén aztán Krisztus isteni énje költözött az emberi testbe. Csak 30 éves kortól beszélhetünk Jézus Krisztusról. 12 éves korától Zarathusztra élt a nátháni Jézus testben, 30-tól 33 éves koráig pedig Krisztus, a megváltó. Krisztus olyan testbe költözött három évre, amit a zsidó nép adott, amit Zarathusztra bölcsessége itatott át, és amit a buddhai hatásokkal átitatott nátháni, bűntelen lélek szeretetteljes érzülete készített elő. Krisztus olyan hatalmas szellem, hogy neki ilyen sokszorosan előkészített testre volt szüksége. És még sok mindenről nem is szóltunk…

            És mi a karácsonyi ünnep alapja? A Krisztus befogadására képessé váló ember születése. Karácsonykor valójában mindegyik Jézus születését ünnepeljük. A bölcs és az együttérző Jézusét is. Mert igaz, hogy 12 éves korában a kettő egy lett, de mindegyiknek meg kellett születnie. Legfőképpen persze azt a Jézust ünnepeljük, akiben a kettő egy lett, és aki aztán fizikai testét adta a megváltónak. Benne azt a magasrendű embert tiszteljük, aki mindenki példaképe lehet, mert 30 éves korában kelyhévé vált Krisztus isteni énjének. Krisztus minden embernél magasabb szinten képes együtt érezni és szeretni; és mindenkinél többet tud a világról és az emberről. Zarathusztrát és Buddhát is messze túlhaladja. Buddha megadta a szeretethez és együttérzéshez vezető útmutatásokat, a „tant”, Zarathusztra a bölcs megnyilvánulások megélésének lehetőségét, és Krisztus élt is azokkal a lehetőségekkel, amik ezáltal megadattak neki. Krisztus hatalmas bölcsességgel rendelkezett, ám ahhoz, hogy a Földön élve, emberi testben is meg tudjon ebből sok mindent nyilvánítani, olyan emberi testet kellett kapnia, amiben isteni képességeit valóban kiélhette a maga szándékai szerint. Ezért kellett a jézusi testnek egyszerre bölcsességgel és bűntelen érzésekkel is átitatottnak lennie. Krisztusnál persze nem az volt a lényeg, hogy mit tanított, hanem, hogy mit tett. – Megváltó tettét Jézusban, az emberben vihette csak végbe. Krisztus megnyilvánulásai fogyatékosak lettek volna, legalábbis isteni képességeihez mérten, ha csak egy egyszerű emberi testben tudott volna megtestesülni. Abban a Jézusban, akit az igazi embernek, a teljesen emberséges embernek nevezhetünk, Krisztus is saját nagyságához méltóan tevékenykedhetett a földön. Hálásak lehetünk a két Jézusnak, Zarathusztrának, Buddhának, a zsidó népnek, az emberiség szellemi vezetőinek, akik Jézust így előkészítették az Isten Fiának fogadására. Így járultak ők ahhoz, hogy Krisztus három évig emberi testben élhetett, és teljesíthette mindazt, amiért érkezett, az emberiség üdvére. Karácsonykor tehát nem Krisztus születésére emlékezünk, hanem annak az embernek a születésére, aki Krisztust befogadta. Karácsonykor Jézus születésére emlékezünk, Vízkeresztkor Krisztus földi megszületésére.

            Jézus minden földi ember mintaképe, előképe. Olyanná kell válnunk, amilyen ő volt 30 évesen, hogy egyszer majd mindenki elmondhassa magáról Pál szavaival élve: nem én teszem a jót, „nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Mert a legmagasabb szeretet és szabadság fokán az ember pontosan azt cselekszi – individuális módon! – ami megfelel Krisztus szándékainak, az isteni jóságnak. Sőt, a szabad ember Krisztushoz kapcsolódva, Krisztus szeretet- és feltámadási erőiből tudja végrehajtani a jóság tetteit. Csakis szabadon lehetséges folyton jót tenni. És csakis Krisztus erőiből tehetjük a jót szabadon. Ugyanis szereteterőit itt hagyta a Föld szellemi aurájában, amikor kereszthalált halt, majd feltámadott. Persze lehet nem szabadon is jót tenni, de akkor a jóság még nem szabadságból fakad, hanem kötelességből, vagy valamilyen (külső, belső) kényszer hatására. Az ember akkor válik teljesen emberré, jézusi emberré, AZ EMBERré, ha szabadon teszi a jót, és szabadon szeret. Ez a földi fejlődés értelme és célja: szeretetben szabaddá válni. Krisztus azért élt három évet a Földön, azért szenvedett és halt meg a kereszten, és azért támadt fel a halálból, hogy mi mindnyájan elérjük ezt a földi idők végezetéig. Minden embernek megadta annak a lehetőségét, hogy egyszer majd felül tudjon emelkedni a halálon, mégpedig saját erőfeszítései révén, az Ő szereteterőiből táplálkozva.

            Karácsonykor, amikor a legmélyebben jár a Nap, amikor a legnagyobb a kinti sötétség, akkor áll az ember lelke a legközelebb ahhoz, hogy – bensőséges hangulatban, magába tekintve – önmagában megszülje jézusi énjét, a fényt, azt a magasabb ént, aki aztán képes magába fogadni Krisztust, és képes Krisztus kozmikus szereteterői által cselekedni, individuálisan és szabadon a földi idők végezetéig. Ez a karácsonyi ünnep lényege, melyet e versben is próbáltam kifejezni:

 

Karácsony

 

Zendül örömben az angyali szó,

szívbe születhet az emberi jó!

Jézus a minta, a béke a hó,

Ellepi lényem a hótakaró.

 

Alszik az önzés, sír az öröm,

itt a karácsony, az estje, a csönd.

Jézus a minta. A Krisztus erőm?

Vajh szeretés erejével elönt?

 

Gyermekek éneke cseng… nyugalom,

lelkek ölében a szent bizalom.

Jézus a minta. Haladj utadon!

Őt követem: szeretek szabadon!

 

(A bibliai idézetek a protestáns új fordítású – legutoljára 2014-ben revideált – Bibliából származnak.)

 


[1] Rudolf Steiner: A Lukács-evangélium, Genius, Budapest, ötödik előadás.

 

Vissza az előző oldalra

Kiemelt cikkek

  • A boldogság megszerzésének a titka

    GELLÉRT FERENC:A BOLDOGSÁG MEGSZERZÉSÉNEK A TITKA   1. részA lelki boldogság Ebben az írásban nem a lelki boldogság megszerzéséről lesz szó, de mielőtt rátérnék annak a boldogságnak a megszerzésére, amire szerintem mindenkinek szüksége volna, boldogság és boldogság között szeretnék megkülönböztetést tenni. Te mikor voltál igazán boldog? Talán, amikor elérted azt, amit szerettél volna. Például összeházasodtál a szerelmeddel, vagy megszületett a gyermeked, vagy Te lettél a legjobb egy...

    Bővebben...:...

  • A két Jézus és a karácsony

    Gellért Ferenc: A két Jézus és a karácsony   Karácsonykor sok tévéadón lehet Jézus filmeket nézni. Ezek többnyire Jézus, Jézus Krisztus életét dolgozzák fel, mégpedig oly módon, ahogy általában a történelmi egyházak látják. Ezt egyébként meglehetősen egységesen látják. Ezzel szemben, ha valaki figyelmesen elolvassa a Biblia idevonatkozó részeit, mindjárt áthidalhatatlannak tűnő ellentmondásokat fog találni. Nem az a célom, hogy ezekből kiemeljek néhányat Jézus életével kapcsolatban, hanem hogy...

    Bővebben...:...

  • A vallásos fejlődés és az iszlám

    Gellért Ferenc: A vallásos fejlődés és az iszlám (1. és 2. rész)   1.rész Vallások az emberi fejlődés szolgálatában   Bevezetés A bevándorlók nagy része iszlám vallású. A bevándorlásra gyanakvóan, félelemmel tekintők számára az iszlám valamennyire kockázatokat hordoz magában. Az iszlám szent könyvében egyértelműen vannak olyan mondatok, amelyek a más vallásúak elleni erőszakra szólítanak fel. Igaz, ezt azért a legtöbb muszlim figyelmen kívül szokta hagyni. Vallási szempontból is meg lehet tehát vizsgálni, hogy...

    Bővebben...:...

  • Az állat és az ember különbsége I-II.

    Gellért Ferenc Az állat és az ember közötti lényegi különbségről I.   A természettudósok nagyobb része ma nem állít mást, vagy legalábbis hallgatólagosan egyet ért azzal, hogy az ember és az állat közötti különbségek inkább csak fokozatbeliek. Az ember legfeljebb egy magasabb fokra fejlődött állati lény. Csányi Vilmos: Az emberi természet biológiai gyökerei c. – a Mindentudás Egyetemén elhangzott – előadásában így fogalmaz: „A modern biológia sokszorosan igazolta azt a tényt, hogy az ember is az...

    Bővebben...:...

  • Ki volt Rudolf Steiner?

    Gellért Ferenc Ki volt Rudolf Steiner?   Polihisztor, a filozófia doktora. Beavatott, az emberiség egyik legnagyobb tanítója. A 19. sz. végének és a 20. sz. elejének eleddig alig felismert legjelentősebb gondolkodóinak egyike. A tudományos megismerés megújhodásának szinte emberfeletti módon tevékeny híve. Az emberségesebb lét megteremtésének fáradhatatlan harcosa. Az emberi fejlődés elősegítését sajátjaként átérző művész és tudós. Volt, aki tudós szentnek nevezte, más két lábon járó egyetemnek. Egy biztos, nem...

    Bővebben...:...

Könyvek

KÖNYVEK

Önfejlesztés. Eligazodás a világban és az okkult áramlatokban. Verseskötet Bővebben

CIKKEK

Megismerés és fejlődés. Bővebben

VERSEK

A versnek legyen dúrja, mollja - lassú, méla, inga módja - suhanóan gyors tempója - tartalommal egybeforrva. Bővebben

FORDÍTÁSOK

Spruchok és versek németről magyarra. Bővebben

Minden jog fenntartva! © 2014 | Gellért Ferenc