Keresés

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelemre!

Gellért Ferenc: A vallásos fejlődés és az iszlám (1. és 2. rész)

 

1.rész

Vallások az emberi fejlődés szolgálatában

 

Bevezetés

A bevándorlók nagy része iszlám vallású. A bevándorlásra gyanakvóan, félelemmel tekintők számára az iszlám valamennyire kockázatokat hordoz magában. Az iszlám szent könyvében egyértelműen vannak olyan mondatok, amelyek a más vallásúak elleni erőszakra szólítanak fel. Igaz, ezt azért a legtöbb muszlim figyelmen kívül szokta hagyni. Vallási szempontból is meg lehet tehát vizsgálni, hogy az Európába bevándorlók vallásos felfogása mit jelent a befogadó országok számára. A cikk első részében az emberi fejlődés általános menetét tekintjük át vázlatosan a vallások kapcsán, hogy az iszlám helyét is megtalálhassuk benne, a második részben pedig az iszlámot jellemezzük.

Népi és népek feletti vallások

Ha végigtekintünk az emberiség eddigi vallásain, akkor ezt egy idő után többnyire fejlődésnek láthatjuk. Kezdetben inkább csak embercsoportokra elkülönült népi vallások voltak, majd létrejöttek a nagy világvallások, amelyek nemzeteket és népeket öleltek és ölelnek át. Ez mindenképpen fejlődés, hiszen az emberi megértés növekedése nem kis részben annak is tulajdonítható, hogy az emberek a különféle népek tagjaiként elfogadják a más vallásúak nézeteit és szokásait. A merev elkülönülések felszámolódása egyértelműen haladás.

Régen sok kicsi vallás volt. Ma a Föld lakosságának igen nagy része néhány világvallás híve. Hosszú idő távlatában a vallásosság alakulásában tehát észlelhető egy egybeáramlási tendencia, miközben ennek némileg ellentmond, hogy ma viszonylag sok a felszínesen vallásos vagy ateista ember.

A vallások fejlődése, kialakulása, illetve tanaik átfogó vizsgálata szempontjából fontos tényeket rögzíthetünk. A népi vallásoknál, amelyeket a kereszténység korábban pogánynak nevezett, az emberek az egyes népek isteneihez kerestek kapcsolatot, nem pedig az egész emberiség istenéhez vagy isteneihez. A buddhizmus volt az első olyan nem népi vallás, amelyet potenciálisan az egész emberiség is be tud fogadni, ha nyitott rá. A buddhizmusban az istenek (dévák), illetve a nem érzékelhető lények igencsak mellékes szerepet játszanak. A buddhizmus az egyes ember belső fejlesztését kívánja híveiben felébreszteni, és az isteni léttel nem foglalkozik. El kívánja juttatni az embereket az isteni lét tudatos átéléséhez, de amikor megadja az élet helyes vezetéséhez szükséges szabályokat és tanácsokat, akkor csak a helyes lépések emberi alkalmazásával foglalkozik, az isteni léttel nem. Hogy a buddhista gyakorlatok az isteni-szellemi lét megtapasztalásához kívánnak elvezetni, arról a buddhizmus nem, vagy mellékesen szól csak.

A buddhizmus rendkívül értékes. Az emberséget, szeretetet, együttérzést támogatja, és szelíden, belátással terjed. Jelenleg talán ez a legalkalmasabb vallás az ateisták és vallástalanok megszólítására. Ők a belső önfejlesztésben nem látnak semmiféle utat az isteni felé, mégis nézeteik megtartásával léphetnek a buddhizmus ösvényére, amely egyébként tudtuk nélkül az isteni és a szellemi lét mélyebb megtapasztalása felé viszi őket. A buddhizmus rendkívül hasznos életvezetési és lelki gyakorlatokat tartalmaz, amelyet bárki gyakorolhat egyéb nézetétől és vallásától függetlenül. Például egy keresztény vagy zsidó vallású is nyugodtan gyakorolhatja a buddhizmus helyes beszéd gyakorlatát, és a többit, attól még semmivel sem fog csorbulni keresztény vagy zsidó hite és mivolta.

Alapvetően a kereszténység előtti népi vallások is előre vitték az egyes népek, illetve egyes tagjaik kultúráját és lelki-szellemi életét, de az emberi fejlődés már csak olyan, hogy ami már nem annyira haladó, azt később valami másnak kell felváltania. Így történt ez a népi vallásokkal is. Amikor betöltötték szerepüket, akkor fokozatosan az újonnan keletkező – népek feletti – vallások vették át szerepüket. A buddhizmus és kereszténység előtti vallásokban sok tanítás és kultusz megvolt, amely aztán átalakult formában a kereszténységben is megjelent. Jól látható, hogy a korábbi kisebb vallások olyan felfogásra készítették fel az emberiséget, amely aztán a buddhizmusban és a kereszténységben igen jelentősen elterjedt. Így zajlik a fejlődés. Az új a régihez kapcsolódik, és ami a régiből időszerű, azt átveszik, az aktuális tudatállapotnak megfelelően átformálva viszik tovább.

A buddhizmushoz hasonlóan a keresztény tanok is nagyon szelídek, és emberségre, szeretetre nevelnek. Ennek megfelelően a kereszténység is szelídnek indult, de néhány évszázadon át erőszakos megnyilvánulásai is voltak. Mindez nem a vallásból fakadt, hanem a vallást vezető emberek morális gyengeségéből és jellemhibájából. Az ún. pogány népek áttérítése sokszor erőszakkal történt. Később pedig az inkvizíció intézménye is létrejött, amely a gondolatrendőrség szerepét töltötte be. Üldöztek mindenkit, aki az elfogadott dogmákkal szemben mást vélt igaznak. A kereszténység nevében kínoztak és öltek meg embereket, boszorkánynak, eretneknek, hamis gondolkodónak bélyegezve. A szeretetet hirdető és áldozatosan cselekvő Krisztus nevében gyűlöltek és gyilkoltak. Ezen a sötét állapoton azonban a kereszténység túl tudott növekedni, mivel eredendően a feltétlen szereteten és testvériességen alapul. Az említett visszásságok és bűnök sem belőle, hanem az akkori egyházból és a benne álló gyenge emberekből származtak.

Ma alapvetően három olyan vallás van, amelyek nagyon meghatározóak a Földön, és népek felettinek mondhatóak: a buddhizmus, a kereszténység és az iszlám. A buddhizmus nem foglalkozik azzal, hogy mi van kint. Nem beszél arról, hogy van-e Isten vagy sem, és van-e teremtés vagy sem. Számára a belső fejlődés a lényeges. A másik kettőben szó van a belső, lelki fejlődésről is, de a fejlődés módszerei nem olyan sokrétűek, mint a buddhizmusban. Legalábbis egyelőre és az exoterikus áramlataikban. Emellett azonban az isteni létről is tartalmaznak tanokat, amelyek központi helyet foglalnak el.

Szabadság

Sohasem értjük meg az emberiség korábbi és jelenlegi vallásait, valamint a múlt és a jelen embereinek lelki világát, ha nem látjuk, hogy az emberi fejlődés miben áll, és ebben milyen szerepet töltöttek és töltenek be a vallások. E nélkül nem tudjuk, hogy mi a buddhizmus, a kereszténység és az iszlám jelentősége, és e nélkül az emberiség tudati fejlődésében sem találjuk meg helyüket.

Egészen röviden és durván úgy jellemezhető az ember tudatfejlődése, hogy az ösztönöstől az egyre tudatosabb felé halad. Belátható, hogy a tudatosodás mindig az emberi gondolkodás önállóbbá válásával, illetve egyénibbé válásával jár együtt. A gondolkodás fejlődése egyúttal az egyéniség fejlődése is. Néhány ezer évvel ezelőtt még senki sem gondolta, hogy kizárólag rajta múlik, hogy mit gondol, és mit nem. Ma meg pont ezt hisszük, noha sokszor mégis tévedünk. Az emberiség tehát viszonylag jelentős tudatváltozáson ment át néhányezer év alatt, amely a gondolati és személyes élet változásain nyilvánvaló módon követhető. Ma általában képesek vagyunk önállóan és befolyásoktól mentesen gondolkodni, és igényünk is van rá, hogy szabadon gondolkodhassunk. 5000 éve ez még nem így volt, sőt még az ókori görögök virágkorában sem.

Amikor az emberiség vezetése népi és törzsi vallások keretében zajlott, az emberek nem gondolkodtak szabadon, sőt azt érezték, hogy az istenektől vagy szellemektől kell megtudniuk, miről mit gondoljanak. Nem gondolkodtak szabadon és nem érezték magukat olyan önállónak, mint mi. Saját magukra a törzs vagy nép tagjaként tekintettek. Származáshoz kötődő közösségi tudatuk volt egyéni tudat helyett. Volt persze egyéni tudatuk is, de a származási tudat határozta meg érzéseiket és cselekedeteiket. Egy átlagos európai embernek ma egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne próbálja meg azt gondolni, amit akar, és ez a hitre is igaz. Európában szabad vallásosság van. Mindenki azt hisz, amit jónak lát. Ha akarja, akkor nem hisz Istenben, és ez nem jár sem lenézéssel, sem dicsőséggel, legfeljebb az érzelmileg vagy akaratilag kulturálatlan, illetve az intellektuálisan gőgös körökben. A szabadság elve tehát fokozatosan megjelent az emberi életben és mára a legtöbb ember számára fontos szerepet is játszik.

A népi vallások idején az emberek tehát még nem érezték magukat szabadnak, főként gondolkodásukban nem. A gondolkodást alapvetően a törzsi vagy népi csoporthoz való tartozás határozta meg. A gondolkodás csak később szabadult ki a népi és törzsi, sőt családi kötöttségek alól. De ez a folyamat még ma sem zárult le teljesen. Ma egy családon belül például élhet úgy együtt négy felnőtt, hogy mindegyik mást gondol a tényekről, súlyosabb konfliktusok nélkül. Ez még párszáz évvel ezelőtt sem volt lehetséges, ma viszont szomorúak lennénk, ha más volna a helyzet. Ez fejlődés. Minek köszönhető ez? Jelentős részben a vallásoknak. Annak, hogy a vallásos élet az egyént, a lelket, a megértést is neveli. A szabad gondolkodás kialakulását nem csak az emberiség általános tudati, hanem vallási fejlődése is lehetővé tette. A vallások voltaképpen mindig az ember tudatállapotához igazodva jöttek létre és terjedtek el.

A népi vallások hanyatlása idején, amely egyébként több évezreden át zajlott, Kr.e. közel 600 évvel lépett fel Gauthama Buddha, aki a helyes képzetalkotástól elkezdve a helyes életmódig minden fontos tanítást átadott az emberiségnek, amely az egyéni szabadság kibontakozásához szükséges lesz. A jelenlegi emberiség nagy része nem buddhista, gyakran mégis a Buddha által adott útmutatások szerint igyekszik rendezni az életét. Nem is tudja, hogy függetlenül attól, hogy hisz-e valami transzcendentálisban vagy sem, tud- e arról, hogy Buddha mit mondott, azokat a képességeket fejlesztgeti a mindennapi gondjai és örömei során, amelyet a buddhizmus komoly követői szisztematikusan fejlesztenek.

Buddha az indiai nép tagjaként fejtette ki tevékenységét, de az egész emberiség érdekében. Buddha az emberiség egyik legnagyobb vezetője. Az emberiség vezetése szellemi vezetőkön keresztül történik. Régen közvetlen isteni-szellemi útmutatásokon keresztül történt, jelenleg pedig kiemelkedő emberiségvezetőkön keresztül. Igaz, hogy ők is az isteni-szellemi léttel való közvetlen kapcsolatból táplálkoztak és táplálkoznak, de ugyanolyan emberként, mint amilyen a többi ember. Ilyen jelentős vezető volt Zarathusztra, Mózes, Buddha és Jézus is. Mindegyikük vallást alapított, és tanításaikkal jelentős mértékben hozzájárultak az emberiség szabadság irányába tartó fejlődéséhez. Tanításaik ugyan nagymértékben eltérőek voltak, ám ezt annak függvényében kell tekinteni, hogy mely korban és a Föld mely táján, milyen szellemi környezetben működtek. Elmondható róluk, hogy annak megfelelően működtek, amely megfelelt az adott kor adott helyen élő népessége számára. Buddha és Jézus Krisztus tanításai egyértelműen emberiségszintűek voltak.

A korábban keletkezett vallások még csak előkészítették az emberi lelkeket, hogy majd szabadok lehessenek, Gauthama Buddha már kifejezetten olyan gyakorlatokat adott, hogy bárki egyre szabadabbá tehesse magát. A kereszténység kifejezetten a szabadság jegyében született. Jézus Krisztus számos alkalommal az emberi szabadságra alapozott, amikor tanított és gyógyított. Amikor a hitről beszélt, akkor hallgatólagosan a szabadságról is szó volt. Nem követelte meg a hitet, hanem azt várta, hogy az emberek szabad elhatározásból higgyenek, és szabadon csatlakozzanak mindahhoz, amit ő hozott az emberiségbe. Krisztus golgotai halála is egy szabad tett volt.

Van persze egy óriási különbség Jézus Krisztus, és az összes korábbi vallásalapító között. Míg a többi tanító színtiszta emberi lény volt, addig Jézusban Krisztus mint isteni lény jelent meg. A korábbi vallásalapítók emberekként tanokat adtak, Jézus Krisztus azonban elsősorban szellemi erőt hozott az emberiségbe, illetve a Földre, amennyiben Krisztus isteni lénye golgotai szabad tettével beleáradt a Föld szellemi szférájába. Krisztus önként vállalt életáldozata és feltámadása az ő magasztos énjéből fakadó szabad tett volt.

Szeretet

Az emberiség fejlődése két pilléren nyugszik: a szabadságon és a szereteten. A népi és törzsi vallások tanításaiban az ottani istenek csupán a néphez és törzshöz tartozók érdekeit és életét figyelték, vigyázták, segítették stb. Ebben az időben a szeretet kizárólag népi és törzsi keretekbe volt bezárva. Az emberek még nem voltak érettek arra, hogy idegen származásúakat is szeressenek. Mindenki azt szerethette csak, amihez vér szerint kapcsolat fűzte. Nem volt népek és törzsek közötti szeretet. Nem volt olyan, hogy az egyik törzs tagja a másik törzs tagját szerette volna. Ha mégis előfordult, akkor az kivétel volt. A vér szerinti szeretet a test szerinti testvériségre épült. Amennyiben ez működik bennünk most is, csak azt tudjuk szeretni, akinek ereiben ugyanaz vagy hasonló vér csörgedezik, mint a saját ereinkben. Elsősorban ezzel a szeretettel szerethetjük szüleinket, testi rokonainkat konkrétan, valamint népünket és népünk tagjait általánosan. Népünk tagjait, az idegeneket egyéni módon is szerethetjük azonban, ha a szeretetet szellemi szintre emeljük. Erre tanít Buddha, és ezt valósította meg nekünk Krisztus.

Ma tehát már nem csak a korlátok közé szorított szeretet működhet. A testhez kötött szereteten való túllépés a népek felett álló vallások megjelenésével vált lehetővé. A buddhizmus a szeretet és együttérzés tanát adta, a kereszténységben pedig a szeretet és együttérzés krisztusi ereje működik. Ezen vallások, illetve hatásaik egyre szabadabb szeretethez vezetnek. Szerethetek akár mindenkit, még azt is, aki távoli idegen, sőt azt is, aki nem szerethető tetteket visz végbe. Mindenféle vallású embert szerethetünk, és mindenki egyre szabadabb lehet. Különösen Jézus Krisztus életében látunk olyan eseményeket, amikor egyértelműen ez a szeretet működött. Jézus Krisztus a szeretet szabadságának és a szabadság szeretetének legfőbb mintaképe.

A kereszténység mint integratív vallás

A népi vallásokban készültek elő az emberi lelkek, hogy aztán a test szerinti származáson túlmutató szeretet szerint éljenek. Ez még nem valósult meg, de a körülmények a jelenleg is pontosan úgy alakulnak, hogy meg kell valósítanunk, különben a próbát elbukjuk. Jézus Krisztus azt is szerette, aki őt a halálba juttatta. A szeretetet a feltétlen szeretetig lehet fokozni. Most még nem sikerül? Nem baj. Majd menni fog, ha a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” elvet mindig szem előtt tartjuk, és igyekszünk neki megfelelni. És ezt hívőként és hitetlenként is meg lehet valósítani. Az igazi kereszténység túlmutat minden felekezeti vallásosságon és hiten.

Buddha nyolcágú ösvénye és Krisztus tette, illetve Krisztus követése nemcsak a vallásos működésben élnek, hanem a modern, nyugati típusú társadalmak életébe is lassan beszivárognak. Ezt annak ellenére állíthatom, hogy nagyon sok keresztény ember számára kimerül a vallásgyakorlás abban, ha évente egyszer vagy kétszer elmennek a templomba, és annak ellenére is, hogy az ateista és vallás nélküli emberek száma sem kevés. A szeretet és szabadság elvei nagyon sok emberben hatnak, vallásos körítés nélkül is, főként előző földi megtestesüléseik következtében, amikor buddhisták vagy keresztények voltak. Európában a keresztény vallás messze jelentősebb, mint a többi, mégis állítom, hogy a buddhizmusban nyolcágú ösvénynek nevezett gyakorlatok és teendők észrevétlenül beépültek a kereszténységüket gyakorló emberek mindennapi életébe is. Még nem elég erősen, de ennek egyértelmű jelei vannak az emberi érzületben. Amit Buddha hozott, azt az emberiség Buddháról nem tudva is lassan megéli, csak lassabban, kevésbé hatékonyan, mintha szisztematikusan, buddhista módjára gyakorolnának, amelyek az együttérzéshez és a szeretet megértéséhez vezetnek. Minden józanul gondolkodó ember igyekszik helyes képzeteket alkotni, helyesen beszélni, helyes életmódot folytatni stb., noha ezt nem mindig ugyanúgy képzeljük el, ahogy Buddha tanította. A tényekből mégis egyértelműen leszűrhető, hogy a keresztény emberekben a buddhizmus is él. A kereszténységben benne él a buddhista érzület. Ebből is látható, hogy a kereszténység valami nagyon különleges vallás, hiszen képes magába építeni mindazt, ami előreviszi az emberi fejlődést. Buddha tanai kezdetben csak az eljövendő kereszténység előkészítői voltak, majd a keresztény fejlődés megértésen és tolerancián alapuló támogatója lett. És ez még jó darabig így is marad.

Az emberiséget megszólító legelőrehaladóbb vallások a népi vallásokban készültek elő, a buddhizmus főleg a hinduizmusban, a kereszténység pedig a zoroasztrizmusban és buddhizmusban, de utolsóként és főként a zsidó vallásban. Belátható, hogy a kereszténység a zsidó vallás értékeit is tartalmazza. Az Ószövetség a zsidó és keresztény vallásnak egyaránt része, noha a Jézus Krisztus életéhez és tetteihez kötődő tanítások egy része felülírja azt, ami nem felel meg az emberiség szeretet és szabadság felé tartó fejlődésének. Ezek alapján kijelenthető, hogy a kereszténység egy integráló vallás. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”: a feltétel nélküli szeretet lassan valóban összeköt minden embert, ha mi is úgy akarjuk…

A zsidó nép és vallás szerepe a kereszténység előkészítésében

A zsidó népben készült elő az a test, amelynek aztán hordoznia kellett a Földre szállt Istenfiút, a zsidó vallásban pedig előkészült a kereszténység istenfelfogása is. Krisztusnak Jézusban történő földi ténykedésével az istenfelfogás persze jelentősen átalakult, de a keresztények Krisztushoz is ugyanúgy bensőleg tudnak kapcsolódni, mint a zsidó vallásban. A zsidó vallásban Jehova volt az egyetlen Isten, akiben voltaképpen azt tisztelték, ami a kereszténységben az Atya princípiumnak felel meg. A kereszténységben az Atya lett a legfőbb isten, de ez alatt már nem Jehovát értettek, hanem annál sokkal átfogóbb és hatalmasabb Istenséget, akinek fia, Krisztus megtestesült Jézusban, majd meghalt, feltámadt, és a Szent Szellemet küldte el az emberiségnek, hogy annak jövőbe mutató ereje vezesse az embereket tudatosan a szabadság és feltétlen szeretet felé.

A zsidó vallás istene JHV, akit Jahvénak vagy Jehovának ejtenek. Jehova Holdisten. Rudolf Steiner szellemi kutatásaiból ismeretes, hogy a szellemi-isteni lét miként szövődik össze a fizikai léttel. Ebben az egyetlen világban (létben) működnek a szellemek, akiket a felfogásoktól függően neveznek istennek vagy isteneknek, a legkülönbözőbb nevekkel illetve őket. Többféle szellemi lény tevékenykedik. A Biblia kilenc szintről és a szentháromságról beszél. A zsidók istene Jehova, aki egyébként az egyik Eloha. Jehova a szellemi lények azon csoportjához tartozik, akiket a Biblia Elohimként nevez meg. A Teremtéstörténet első mondatában az istenség mint az elohák összessége (Elohim) van megemlítve, akik az eget és a földet teremtették. Rudolf Steiner megerősíti, hogy a többes szám használata helyes és az ott leírtak megfelelnek a tényeknek. Az elohák az ember felett négy tudatszinttel magasabban állnak. Vannak náluk még magasabb tudatszinten álló szellemi lények is, de az ő képességeik bőven elegendőek voltak arra, hogy a földi létet, az emberi fejlődés színterét megteremtsék. Az elohák formálták meg a földi létet és az embert, aki aztán a Földön evolúciós és involúciós szakaszokon áthaladva egyre magasabbra fejlődhet. Az egyik Eloha, Jahve különleges feladatot vállalt. A Nap szellemi szférájából a Hold szellemi szférájába költözött, és onnan tevékenykedik jelenleg is. Krisztus földi-fizikai megjelenéséig ő volt a zsidó nép szellemi vezetője. Az ószövetségi próféták az ő szándékait tolmácsolták a zsidó nép felé. Jehova, a Holdisten, a zsidó nép vezetésével Krisztusnak készítette elő az útját, aki viszont mindig a Nap fényszerűségével és jótékony melegségével, szellemi erőivel állt szoros kapcsolatban. A kereszténység előkészítésében tehát a zsidó nép és szellemi vezetője, a Hold istene is jelentékeny módon részt vett.

Az időszámításunk előtti népi vallások többnyire napvallások voltak. A kisebb-nagyobb népcsoportok a Napot, illetve a mögöttük álló szellemiséget, a Napistent imádták, tőle vártak útmutatást, segítséget, megfelelő körülményeket, jó termést és gondoskodást. Ezzel valójában az akkor még ott élő Krisztus felé fordították az emberek figyelmét és érzését, és ezzel az ő későbbi lelki befogadására készítették elő az ismétlődő újratestesüléseken áthaladó lelkeket. Az Adonisz kultusz során például feltámadási ünnepeket tartottak minden ősszel, néhányezer éven át. Ennek során általában egy bábut, szobrot – amely a szépséget és fiatalos erőt szimbolizálta – víz alá merítettek egy pénteki napon, és szomorú énekeket énekeltek, majd harmadnapon, vasárnap kiemelték a vízből, és vidám énekekkel ünnepelték Adonisz feltámadását. Később Jézus Krisztus nem szimbolikusan, hanem valóságosan ment át a halálon, és harmadnap feltámadt. A keresztény húsvét ünnepe az adoniszi ünnepből jött létre. A népi vallások tehát a különféle kultuszokban és tanításokban felkészítették az emberi lelkeket, hogy majd valamelyik következő földi megtestesülésükben felismerjék Krisztust és szabadon kapcsolódhassanak hozzá.

A kereszténységet hosszú évezredeken keresztül a Nap szellemiségéhez külsődlegesen forduló népi vallások, és végül a Hold szelleméhez belsőleg forduló zsidók és vallásuk is előkészítették. A Hold és a Nap erői nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is rendkívül fontos hatással vannak a Földre és az emberekre. A bolygók mozgása és a tömegvonzás ennek csupán a fizikai szinten megjelenő egyik eredménye. Az emberiség szellemi vezetése is elsősorban ezektől indul ki, de főként a Nap szellemi szférájából, ahonnan aztán Krisztus a názáreti Jézus emberi testében öltött testet. A zsidó népnek kellett előkészítenie a fizikai burkot, hogy egy nem emberi, hanem isteni lénynek is megfelelő lehessen. Minden népnek van szelleme, akit népszellemnek hívunk, de csak a zsidó népet vezette olyan magas (Eloha) szinten álló szellem, mint amilyen Jehova. Jehova szellemileg azt árasztotta a zsidó nép emberi vezetőibe és tagjaiba, amely leginkább megfelelt a nép fejlődésének, hogy a várva várt messiás valóban megfelelő testben élhessen majd. Ahogy a Hold a Nap fényét tükrözi a Földre, hogy a földi életet a fizikai szinten is támogassa, úgy Jehovát, a Hold szellemét a Nap fénylő szellemisége, Krisztus sugározta be, hogy a zsidó népben megfelelő testet kaphasson.

A zsidó vallás – emberiségfejlődésben betöltött szerepének megfelelően – sajátos istenfelfogást hozott az emberi tudatba. A születése idején még fennálló népi vallásokkal szemben, amelyek sokistenhiten alapultak, elsőként képviselte az egyistenhitet, nem is akárhogyan. Míg a politeista vallásokban kívülről közelítettek az istenihez, amelyhez a külső megformálást is igénybe vették, addig a zsidóságban Isten kizárólag az emberi bensőben volt megtapasztalható. A népi vallásokban képet alkottak az istenekről, mert ez volt az útjuk isten felé. Mivel a zsidó vallás Istenéhez bensőleg lehetett kapcsolódni, ezért a zsidó nép számára minden külső istenábrázolás tiltva lett.

Krisztus halálával és feltámadásával az emberiség mindent megkapott, ami a feltétlen szeretet és szabadság kibontakozásához szükséges, mivel a kereszténységben benne van a népi vallások napszerű öröksége, a zsidó vallás adománya és egyistenhite, valamint a szeretet megértéséhez és az együttérzéséhez szükséges gondolatok felfogásának buddhista képessége is amellett, hogy most már Krisztus áldozatkész szeretete is hozzáférhető bárki számára, mégpedig az egyre növekvő szabadság lehetőségével.

Az iszlám viszonya a szeretethez és a szabadsághoz

Hová tegyük az iszlámot, amelynek ma a kereszténység után a második legtöbb követője van? Van-e szerepe az iszlámnak is az emberi fejlődésben? Természetesen van.

Az iszlám is a zsidó vallásra épül, mint a kereszténység. Az iszlám szent könyve, a Korán Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) is említi, a zsidókat és a keresztényeket pedig a Könyv népének nevezi. Mohammed Jézust prófétának tekinti, akinek a tanításait szerinte meghamisították. Krisztus isteni természetét tagadja. Az iszlám hívei vallásukat a zsidó és keresztény vallás utolsó, végső szót kimondó utódjának tekinti. A muszlimok szerint Mohammed a hamisítatlan tanítások átadója, az utolsó és legnagyobb próféta.

Ha pontosabban szemügyre vesszük ezt a három vallást, érdekes összefüggéseket és ellentéteket észlelhetünk. A zsidó vallás monoteista, amely várja a messiást. A kereszténység monoteista, de az Isteni lét egységét hármasságban fogja fel, nem csak egyszerű egységben, a messiást pedig Krisztusban látja. Az iszlám szintén monoteista vallás, de a kereszténység messiását nem fogadja el.

Miután az emberiség elért ahhoz a valláshoz, amely arra hivatott, hogy további földi életeiben a feltételen szeretet és szabad kibontakozás mindenki számára lehetséges legyen, Krisztus után nagyjából 600 évvel megjelent Mohammed próféta, aki megalapított egy újabb vallást, amely azonban szervesen nem illeszkedett bele a népi vallásoktól a zsidóságon és buddhizmuson keresztül a kereszténység kialakulásáig jutott vallások sorába. Miért? Mert nem tudott többet adni, mint a kereszténység vagy a buddhizmus. Mohammed vallásalapítása pusztán vallási értelemben tehát teljesen fölösleges tett volt, hiszen az iszlám semmiben sem múlja felül azt, ami a kereszténységben integratív módon benne foglaltatik. Amikor Mohammed fellépett, a kereszténység már 600 éve minden vallási impulzust, vagy azok eredményét magában hordozta, amely szükséges volt a további fejlődéshez. Amennyiben belátjuk, hogy egyrészt a szabadság és a feltétlen szeretet elérése minden ember földi célja lehet, másrészt az iszlám impulzusai a kereszténységben lévőkhöz képest sok tekintetben visszalépések ehhez képest, akkor az iszlámot a vallásos fejlődés különc, kevésbé haladó ágának kell tartsuk.

Hozzáteszem, hogy a kereszténységet ma még vallásnak gondolják csupán, holott a modern civilizációban már most is azt látjuk, hogy lelki hatása a jogi és a szociális viszonyok szintjén is egyre inkább megjelenik. Ennek persze még tovább kell mélyülnie, de az emberek (keresztények, konzervatívok, liberálisok, baloldaliak stb.) testvéries, humanitárius impulzusai innen (az előző földi életek vallási eredményeiből is) táplálkoznak, akár hisznek benne, akár nem. Krisztus erőinek kezdetben vallásos érzéseinkbe kellett ivódniuk a hit által, hogy aztán fokozatosan áthassa földi életünk minden területét. A jövőben még a megértést, a tudományt is át fogja hatni. Nem közvetlen ráhatással, befolyással, hanem az emberi érzületbe még több szellemi szabadságvágyat, szeretetet, együttérzést, türelmet és megértést csepegtetve.

Az iszlám legfőbb gyökerei a zsidók Hold vallásában lelhető fel. Mohammed különleges érzékfeletti képességekkel rendelkezett: életének utolsó húsz évében látomásai támadtak és különféle inspirációk érték. Elmondása szerint megjelent neki Gábriel, aki aztán egészen haláláig közölte vele Isten szavait. Az Isten szó az araboknál: Allah, és ez is visszavezethető a zsidók által használatos Eloha megnevezéshez.

Jelenleg alapvetően a kereszténységnek köszönhető, hogy az emberi fejlődés a szabadság és szeretet egyre magasabb foka felé tart. Mohammed a szeretetet nem akarta elutasítani, a szabadsággal pedig nem is nagyon számolt, de azzal, hogy Krisztus létét és tettét nem ismerte el, és visszatért a zsidók monoteizmusához, a szeretet és szabadság kibontakozása elé egy szellemi falat emelt. Mohammednek nagyon sok könyörületességre, jócselekedetre és szeretetre hívó tanítása van, de ez a szeretet meg van kötve, nem engedi eléggé kibontakozni az egyént. A muszlimok a keresztényekkel ellentétben kénytelenek a Korán bizonyos tanait figyelmen kívül hagyni, hogyha mindenkit potenciálisan egyforma értékűnek akarnak tartani, vagy ha az eltérő vallásúak nézeteit és szokásait tolerálni szeretnék, vagy ha a szabad gondolkodást és a feltétlen szeretetet kívánják életük vezérelvévé tenni.

A zsidók monoteizmusa időszerű volt, ezért örülhetünk, hogy egykor megszületett. Nélküle most a kereszténység sem létezhetne. Mohammed a szabadság impulzusának kihagyásával visszanyúlt a zsidók monoteizmusához, ami 600 évvel Krisztus után már egyáltalán nem volt olyan mértékben előrevivő, sőt visszalépés volt. Mohammed egyébként az egyetlen istennek nem Jehovát tartotta, mint a zsidók, hanem az Elohaságból konstruált egy egységistent, mintha az felelne meg a keresztények Atyaistenének, és azt a világ legmagasabb szintjén működőnek képzelte. A hármasságban való egységfelfogás elvetésével, a valóság egy részének kiiktatásával bizonyos mértékig visszavetette a fejlődést. Az emberiség a kereszténység megszületésével érett meg annak befogadására, hogy a lét egységes szerkezetét hármasságban értse meg. Az Atya, Fiú és Szent Szellem az isteni létnek az a három princípiuma, amely a lét hármas felépítését létrehozta, és fejlődését, evolúcióját, involúcióját szellemileg szabályozza a – Pál által is jól ismert – 9 szellemi hierarchia lényeinek tevékenykedése által is. Ennek persze mélyebb megértése még a kereszténységben is várat magára.

Mohammed alapította a Földön jelenleg második legtöbb hívővel rendelkező vallást, az iszlámot. Mint a legtöbb létező nagy vallásnak, ennek is nagyon sok irányzata van. Van azonban egy nagy különbség. Sehol máshol nincs annyi vérre menő ellentétes felfogás egy valláson belül, mint a muzulmán hívők között. Ez persze azzal is összefügg, hogy az iszlám csak kb. 1400 éve született, míg a világ más nagy vallásai korábban sikeresen túlléptek, sőt túlfejlődtek jelentős vagy jelentéktelen ellentéteiken. Az iszlám viszonylagos fiatalsága azonban csupán kis mértékben magyarázza az iszlám világban kezdetek óta oly gyakran tapasztalt öldöklést és ellenségeskedést. Az is szerepet játszik ebben, hogy Mohammed tanításaiban ellentmondások vannak.

A mélyebb okok Mohammed életében, tanításaiban, és az ehhez fűzött muszlim magyarázatokban, valamint abban vannak, hogy a szabadság, szeretet és megértés impulzusai túlságosan szelektíven játszottak szerepet az iszlám születésénél. Keresztény kultúrkörben azért születhetett meg például a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava a francia forradalom idejére, mert a szeretet és szabadság szellemi impulzusai már évszázadok óta érvényesültek az emberi lelkekben, noha gyakran erősen letompított formában. Ebből is látható volt, hogy a keresztény impulzusok lassan elkezdtek beszivárogni a társadalmi életbe, nem vallásként, hanem mint érzület, de még mindig sokszor csak jelszavak szintjén jutva érvényre.

A zsidóságban mindent Jehova határoz meg, az egyénnek mégis van szabadsága, mert az Isten és a benne való hit nem avatkozik be jelentősen a mindennapi életbe. Nem szabályozza olyan részletesen a viselkedést, az emberi kapcsolatokat és a törvénykezést, ahogy ez az iszlámra jellemző. Amit Jehova elrendelt, annak úgy kellett lennie. Ehhez nyúlt vissza Mohammed, miközben a Krisztussal emberiségbe áramló szabadság elvét figyelmen kívül hagyta. Ezzel egy többé-kevésbé elavulásra ítélt felfogást elevenített fel, amelynek alapjain új vallás születhetett. Ezzel a muszlim hívők sokaságának nehezíti meg a szabadság és feltétlen szeretet felé tartó szellemi útját, jelenleg is. Egy muszlim embert szigorú szabályok kötnek, szinte minden lépését a Korán vagy még a hozzá fűzött magyarázatok (szunna) határozzák meg, amelytől nem szabad eltérni. Még a törvénykezésbe és a végrehajtási szférába is mélyen belenyúlnak Mohammed tanai. Az iszlám törvénykezésben, a sáriában, a vallásjogban minden dolog aszerint van megítélve, hogy mennyire felel meg az iszlámnak, vagyis az Allahnak való engedelmességnek. Ez a jogrendszer nem csak a valláshoz, Allahhoz és a lelkiismerethez fűződő kapcsolatrendszert determinálja, hanem az egyén mindenre kiterjedő jogait és kötelességeit is. Az iszlám jogrendszerben csak az fogadható el, amely Allah iszlám szerint hirdetett szándékainak felel meg. Az egyéni szándék és akarat ugyan elismert lehet szavakban, de a túlzott szabályozások miatt – különösen a nőkkel szemben korlátozó előírások – van érvényben, de a személyes akarat férfi és nő számára egyaránt teljesen alá van rendelve Allah akaratának. Egy teljesen az iszlám szerint élő ember csakis azt akarhatja, amit Allah akar tőle, azaz ténylegesen nem lehet szabad. Az iszlám ezen az alapon számos területen korlátozza a szabadságot, és ezzel a fejlődést gátolja. Alapvető emberi szabadságjogok vannak megnyirbálva. A sária uralma alatt sem szabad gondolkodás, sem szólásszabadság, sem vallásszabadság, sem szabad művészet nincs.

Mohammed a kereszténység Atya princípiumát egyedüli Istenné (Allahhá) tette. Mivel az egyedüli Isten létteremtő, ezért annak az ember alá van vetve. Ez a determináltság jelenik meg az iszlám felfogásban és vallásjogban. Mohammed a lélek tudati szabadságának lehetőségével nem számolt. A szabadság elvének erőteljes kiiktatásával rendkívül determinatív vallást hozott létre. Olyan vallást alkotott, amelynek hívei sokkal könnyebben válnak vallásuk elvakult híveivé, mint más vallások hívei. Az iszlámnak ez a jellege különösen korunkban már jelentősen hátráltatja az egyéni lelki fejlődést. Ma már szinte minden muszlimban természetes ösztönnel tör fel a személyes akarat szabad kibontásának a vágya. Ezt persze a sária alapján vagy merev vallási előírásokkal, vagy szankciókkal való fenyegetésekkel, vagy diktatórikus eszközökkel, vagy ezek mindegyikével egyszerre el lehet nyomni. De a szabadságvágy feltartóztathatatlanul ébredezik és élni akar. Ennek lehettünk tanúi az arab tavasz idején is, 2010-2012-ben. Ezek persze még kevéssé az egyéni szabadság fellángolásai voltak, de már a különféle gondolkodási felfogások szerinti forradalmak, forrongások, még akkor is, ha az USA és a NATO ügyetlen és egoista beavatkozásai is befolyásolták keletkezésüket és kimenetelüket.

Az iszlám tehát jelenleg válságban van, mivel az egyénnel szemben áll. Az iszlámot saját determinatív jellege zülleszti, amennyiben a minden emberben ébredező szabadságvággyal szemben radikalizálódással válaszol. Az iszlám fundamentalizmus és iszlamizmus mint a legszélsőbb határokig feszített, illetve a szélsőségesen kimazsolázott iszlám erőszakos térnyerése egyre fenyegetőbb, főként ott, ahol a sária szerint ítélkeznek.

Az iszlám még igen sokáig fenn tudna maradni békésen, ha nem fogná ennyire vissza az egyéni fejlődést. Az utóbbi évtizedekben tapasztalható radikalizálódással saját magát fogja felszámolni, amennyiben radikális és erőszakos formában további szenvedést és fenyegetést okoz sok tízmillió embernek. A megoldás az lehetne, ha az iszlám vallásjogot (sária) alkalmazó államok a társadalmi berendezkedésüket az egyéni szabadságra alapozva megreformálnák, pontosabban a jogi életet elválasztanák a vallási, kulturális élettől, és a vallási-kulturális életben szabadságot engednének, a jogi életben pedig megszüntetnék az egyenlőtlenségeket. A sáriát mindenképpen ki kellene iktatni a társadalmi életből. A vallás közvetlen hatásaitól független törvénykezést kellene bevezetni. A jelenleg közel 60 iszlám államból csak egy van, Törökország, amelyben a demokratikus elveknek megfelelő római jog szerinti világi törvénykezés zajlik, de már ennek léte is veszélyben forog az iszlám radikalizálódás terjedése miatt.

 

2. rész

Az iszlám

 

Az iszlám jótékony hatásai és az arabizmussal való összefüggése

Az iszlám születése utáni évszázadokban a közel-keleti arab államok a kor állapotaihoz képest egyre fejlettebb tudománnyal és kultúrával rendelkeztek. Ehhez képest meglepő, hogy ebből alig prosperáltak. Az iszlám államok gazdasági ereje, kreativitása rendszerint elmarad attól, ahová eljuthattak volna. Miért nem muszlimoktól erednek a világ vezető tudományos és technikai vívmányai, ha egykor az arab tudósoktól tanultak az európaiak? Miért Európa lett a tudományos és ipari forradalom szülőhelye? Miért nem az arab világ?

Vannak olajban bővelkedő – iszlám vallásjog szerint működő – arab államok. Ők szerencsések. Azért gazdagok, mert az olajat jó áron el tudják adni. Fejlettségük nem a korábbi évszázadok tudományos lehetőségeinek kiaknázásában, hanem a nyersanyagok kibányászásában és kereskedelmében rejlik. Jólétükhöz nem az iszlám jóvoltából, hanem – mint látni fogjuk – annak ellenére jutottak. Azokban az iszlám alapokon álló államokban, ahol nincs sok olaj, nincs magas életszínvonal sem, pedig ugyanolyan képességű emberek élnek ott is, mint máshol. A középkori arab tudomány kiemelkedő fejlettségének fényében ez elsőre meglepő. Mi ennek a mélyebb oka? Tekintsük át ezt részletesebben! Az ok erősen összefügg az iszlámmal.

Mohammed fellépése előtti pár évszázadban fokozatosan egyre hatalmasabb tudás halmozódott fel az ősi Mezopotámia perzsa földjén, amely a következő pár évszázadban tovább duzzadt. Ez a tudáshalmaz különösen a Gondishapuri akadémián összpontosult. Az akadémián a 6. században már több ezren tanultak a világ minden tájáról egybegyűjtött ismeretek alapján. Kezdetben főleg Görögországból menekült ide sok tudós a római birodalomban való üldöztetésük elől. Később indiai és kínai tudósokat is idehívtak. Minden fellelhető ritka tudományos művet is lefordítottak. 641-ben aztán a muzulmán hódítók elfoglalták Gondishapurt, és felégették a hatalmas Alexandriai könyvtárat. Akkoriban Alexandriában volt a görög kultúra központja. Sok alexandriai tudós és művész is Gondishapurba ment, ahol a gnosztikus szemléletű bölcsesség mellett az ókori görög filozófusok, tudósok, különösen Arisztotelész tanait és gondolkodásmódját ápolták. A muszlim hódítás nyomán ez a tudás aztán arab kézbe került, akik a gnosztikus szemléletet és tanokat fokozatosan elvetették, és főleg az arisztotelészi tanokat ápolták és fejlesztették tovább a puszta fizikai érzékelésre és erős intellektuális gondolkodásra, absztrakciókra alapozva. Az arab kultúra, a tudomány és művészet Harun al Rashid uralkodása idején – a 800-as év körül – érte el virágzása csúcsát Gondishapurban.

A kulturális, tudományos és művészi tevékenységek szabadság és megfelelő szellemi légkör nélkül előbb-utóbb elhalnak. Ahol mindent az alávetettség, az Allahnak való engedelmesség atmoszférája sugároz be, ott minden egyéni leleményesség és gondolati szabadság akadályokba ütközik. Belsőleg még nem is annyira, mint külsőleg. Hiszen egy tudós vagy művész eltitkolhatja, hogy mit gondol és érez, de ha tevékenységét fizikai szinten érzékelhető eredményekben is meg akarja valósítani, akkor nem szeretne rejtegetni semmit. Az iszlám környezet és a sária azonban mindennek nem kedvez, hiszen a Korán vagy a Korán és a szunna mindent leszabályoz és korlátokat szab. Bizonyossággal kijelenthető, hogy az iszlám területen felhalmozódó tudás azért nem iszlám területeken ért el jelentős fizikai eredményeket, mert az iszlám szellemi visszahúzó hatásai nagyon intenzíven érvényesültek.

Rudolf Steiner elmondja, hogy a Gondishapuri központtal felhalmozott tudáskincs hatalmas tudományos, technikai fejlődés kiindulópontja lehetett volna már talán a 9-10. századtól kezdve, ha nem jön az iszlám, amely azonban ezt lefékezte és letompította. Különösen hatalmas fejlődésnek indult az orvostudomány, Harun al Rashid idején jött létre az első kórház és az első gyógyszertárak, de mivel az iszlám a boncolást is tiltja, ezért ez a materiális irányban fejlődő orvostudományt visszavetette. A matematika is igen fejlett volt a Gondhishapuri Akadémián, főként a görög örökség folytán. Az algebra sokáig egy arab tudós művei nyomán indult fejlődésnek Európában, de az iszlám világban megakadt. A Korán tanulmányozása mellett minden más tudomány eltörpült. Az iszlám néhány évszázad alatt a filozofálást, a szabad gondolkodást is visszavetette. Avicenna és Averroës után, a 12. századtól már igazán jelentős arab filozófus nem is tevékenykedett. Averroës-t száműzte is a cordobai kalifa, mivel az igaz hittel ellentétes tanokat terjesztett. A Korán olyannyira tökéletesnek számított és számít minden téren, hogy nagyon sok muszlim teológus és tudós is úgy gondolta, hogy talán tényleg nincs szükség más forrásból származó ismeretre, különösen olyanra, amely a hitetlenektől származik. Emiatt nincs az iszlám államokban már jó ideje jelentős tudományos felfedezés és érdemi kulturális előrehaladás, csak amit máshonnan átvesznek.

Az iszlám a művészetet is elnyomja. Mohammed a zeneszerszámok használatát is tiltotta, mivel szerinte a zene képmutatásra ösztönöz. Az emberi forma ábrázolása is tiltott. Mohammedről is főleg olyan festmények vannak, ahol az arc nincs kiképezve.

A külső fejlődés muszlim hátráltatása a 7.-17. században általában véve jótékony hatású volt, mert az emberiség éretlen lett volna sok olyan tudás megfelelő lelki befogadására, amely csak később vált és válik majd ezután időszerűvé. Ha valaki idő előtt jut bizonyos technikához, ismerethez, az visszavetheti fejlődését, mégpedig úgy, hogy züllésbe taszítja őt. Erre látható ma sok példa, amikor a fiatalok egy része nem képes a technikai eszközök használatát kordában tartani, illetve használatukkal különféle káros szenvedélyekbe esnek bele. Képes lezülleszteni mindennapjaikat, képes lelki világukat kiszárítani, akaratgyengévé és céltalanná tenni őket. A középkorban letompított hatás ezt tette volna az egész emberiség szintjén, ha nincs az iszlám befolyása.

Az iszlám jelenleg is gátolja az egyéni és öntudatos kibontakozást, a tudományos és művészi fejlődést. Így válik egy vallási impulzus jótékony hatása az idő múlásával hátrányossá. Valójában az iszlám csak azért jöhetett létre, hogy az ártalmasan gyors külső fejlődés bekövetkezését megelőzze, a tudományos haladást normális tempójúra lassítsa. Ezt a feladatát már be is töltötte. Jelenleg az iszlám vallásba beleszületett vagy erőszakosan áttérített lelkek küzdenek vallásukkal, amikor próbálják levetni az Allahnak való engedelmességből rájuk kényszerített láncaikat. A muszlimok túlnyomó többsége mindenestre nem mélyed bele túlságosan sem a számtalan ismétlést tartalmazó Koránba, sem a szunnába, így túlságosan korlátok közé zárt életüket szabadabbnak érezhetik.

A jelentős középkori tudás arab közvetítéssel Európába is eljutott, de már letompítva és nem egyszerre, hanem évszázadokra elosztva. Az arabok Észak-Afrikán át feljutottak az Ibériai félszigetre, sőt Franciaországba is, ahol azonban az európai seregek újra és újra visszaverték támadásaikat. A hódítással az arab tudás is beszivárgott Európába. Arisztotelész természettudományos fejlődést megalapozó tudása ismét elterjedt Európában, igaz, hogy arab köntösben, amely elsősorban a fizikai érzékelésen alapuló absztrakt gondolkodást jelenti. Arab tudósok hozták el nyugatra a mai orvostudomány és matematika alapjait. Ők hozták az asztrológiát és alkémiát is. Az intellektuális gondolkodásmód itt aztán idővel termékeny talajra hullott, és a 18. századtól az ipari, majd a 20. századi informatikai forradalomhoz vezetett. Mindez a szabadságot oly gyakran megfojtó iszlám környezetben nem tudott létrejönni.

Az iszlám jellegzetességei

Az iszlám az emberiségfejlődésben rá osztott misszióját teljesítette. Megakadályozta az emberiség egykori lelki életének megmérgezését a külső tudástól. Ma már nincs szükség a tudástól való védelemre, így az iszlámnak is hanyatlania kell. Ma a materiális és természettudományos fejlődésnek és az egyéni szabadság ébredésének az ideje van. Erre érett az emberiség. Ebben az értelemben az iszlám megszűnésével ma nem sokat veszítene az emberiség, sőt inkább nyerne. Ahol az iszlám a külső életben érvényesül, ott ártalmasan visszaveti az egyéni és társadalmi fejlődést.

Mohammed lelki világa és emberi érzülete inkább felelt meg a 2-3000 évvel korábbi állapotoknak, mint korának. Ennek megfelelően lényén keresztül nem lehetett időszerű kinyilatkoztatásokat adni. Ezért nem tudott kapcsolódni Jézus Krisztushoz. Életének utolsó 20 évében, amikor a kinyilatkoztatásokat kapta, két korszakot különböztethetünk meg, a mekkait és a medinait. Mekkában kizárólag belső életre vonatkozó tanításokat adott és a túlvilági élet körülményeit írta le, Medinában azonban politikai, hadi szerepet is vállalt, és tanait a külső életre is kiterjesztette. Ebben és ekkor mutatkozott meg Mohammed lényének az a volta, ami soha nem volt jellemző nagy emberiségvezetőkre és vallásalapítókra. Azok a nagy tanítók és vezetők, akik korábban kiemelkedtek az emberiségből, nem pusztán abban tűntek ki, hogy tanításokat, szellemi és isteni kinyilatkoztatásokat tudtak adni a többi embernek, hanem morálisan, jellemben is felülmúlták embertársaikat. Mohammedről ez semmiképpen sem állítható. Ő úgy alapított egy ma is igen jelentős vallást, hogy morálisan súlyosan elmarasztalható cselekedeteket is véghez vitt, sőt ezekre buzdított.

Az Ószövetség tízparancsolatában az áll, hogy „ne ölj!”. A zsidó vallás legfeljebb a népet érő támadás vagy a nép missziójának veszélybe kerülése esetén engedi a gyilkosságot az ellenséggel szemben, amely érthető. Krisztus nem azt tanította, hogy ne ölj, hanem azt, hogy „szeresd felebarátodat”. Nemcsak elvárta, hogy ne bántsd a másikat, de egyenesen azt tanította, hogy segítsd és szeresd. Mohammed Krisztust és ezzel a feltétlen szeretet elvét kiiktatta nézeteiből, és valójában a feltételhez kötött szeretetet hirdette. A hitetlenekkel másként kell bánni, mint az igaz hitűekkel. A nőket szeretni kell, gondoskodni kell a feleségekről, de ők az iszlám szerint mégis csak másodrangú állampolgárok, akiket a férfiak lényegében eszköznek kell hogy tekintsenek. A nőkkel való ilyen bánásmód elhallgatott oka a férfiak szexuális egoizmusának kiszolgálása. Mohammed Allah iránti fanatizmusa olyan méreteket öltött, hogy az józan emberi érzéseit felülírta, miáltal a hitetleneket nem tudta úgy szeretni, mint muszlim társait. Mohammed mekkai tartózkodása idején egyértelműen megtérésre, kegyes, együttérző és könyörületes viselkedésre és jócselekedetekre buzdított, valamint a túlvilági boldogságról beszélt. Medinában azonban vallási tevékenysége mellett már politikai és hatalmi babérokra is tört, és ez némileg tovább mérgezte a rajta keresztül érkező kinyilatkoztatásokat. Tanításai megváltoztak. Kompromisszumkészsége, elfogadó képessége csökkent. Mereven ragaszkodott az Allahnak való feltétlen engedelmességhez, ami a legfőbb vezérelve lett. Tanításainak gyűjteményében, a Koránban is ez jelenik meg. A feltétlen szeretet elve helyett a feltétlen engedelmesség dominálta nézeteit. Medinában a békés és humánus viselkedési szabályok mellett megjelentek a harcos, erőszakos cselekedetekre buzdító és azt jóváhagyó tanok is. Ez egyértelmű visszalépés volt a kereszténységhez, sőt a zsidó és buddhista valláshoz képest is.

Az iszlámban fontos, hogy az ember bensőleg egyre közelebb kerüljön Allahhoz. Emellett minden más fontossága, így a külső, materiális szintű fejlődés is eltörpül. Arra kell sok energiát fordítani, hogy Allahnak tetsző életet éljen az ember, a földi-érzéki életre pedig csak kisebb gondot kell fordítani. Az arab dzsihád szó erőfeszítést, igyekezetet jelent. A dzsihád: Allah útján való hadakozás. Első jelentéseiben az igaz hitű muszlim saját hibáival és tulajdonságaival szemben vívott küzdelméről szólt. Mohammed mekkai tevékenykedésekor még csak morális jelentést adott e szónak, később azonban magába foglalta a fegyveres harcot is a hitetlenekkel, azaz a nem muszlimokkal szemben. A Korán egyes helyeken (4:76, 4:89, 4:91, 9:5, 9:29, 9:73, 9:123,) nemcsak fegyveres harcra, hanem egyértelműen gyilkosságra buzdított a hitetlenekkel szemben. Sőt még a gyilkolás módjára is adott útmutatást a 47:4-es versben, miszerint a nyakat kell elvágni.

Mohammed nyilvánvalóan nem csak arra szólította fel híveit medinai éveiben, hogy önvédelemből harcoljanak, hiszen az a normális emberi érzés számára még elfogadható volna, hanem arra az elfogadhatatlanra, hogy az iszlámra való áttérítés sikertelensége esetén másokat akár meg is szabad ölni. A végső cél is meg van fogalmazva: egyetlen hitvallásnak kell maradnia, az Allah előtt meghajlónak (2:193). Ezek alapján egyértelműen megítélhető Mohammed tanítása, vallása, de főként Mohammed emberi lénye is. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy volt olyan alkalom, amikor ő kb. 600 zsidó férfit ölt meg politikával és hatalommal összeszövődő vallási céljainak megfelelően, akkor kijelenthető, hogy korunkban nagyon sok ember magasabb morális szinten áll, mint amilyen szinten Mohammed állt. Mohammed ezen tényekből kifolyólag egyáltalán nem mérhető a fentebb felsorolt vallásalapítókhoz és vezetőkhöz.

Mohammed erőszakos vonásai csak utolsó éveiben mutatkoztak meg tanításaiban és magatartásában, korábban legfeljebb egoista érzések töltötték be a lelkét. Az erőszakra ösztönző útmutatásaihoz például kecsegtető ideológiát is mellékelt, amellyel a többi ember egoizmusát igyekezett megszólítani. Eszerint azok, akik fegyverrel harcolnak a hitetlenekkel szemben, magasabb fokon állnak Allah előtt (Korán 9:20). Az igaz ügyért harcolók magasabb rendűek az otthonülőknél, mert kegyben részesülnek a végítélet napján (4:95). Haláluk után minden muszlim sok szépet kap Allahtól, de akik aktívak voltak az áttérítésben vagy a nem engedelmeskedő hitetlenek megölésében, biztosan a paradicsomba kerülnek (9:111), ahol mindenféle jutalomban részesülnek. Mohammed leírásai szerint a paradicsom olyan hely, mintha az az önző érzéki-fizikai, többek közt a szexuális vágyak és élvezetek kielégítésének tere volna. Így szövődik össze Mohammed tanításaiban a szubjektív egoizmus az erőszakkal.

A Korán versei nem időrend, hanem hosszúság szerint vannak szúrákba (fejezetekbe) rendezve, de a mekkai és medinai keletkezés minden szúránál fel van tüntetve. Így tudható, hogy azok a kinyilatkoztatások későbbi keletkezésűek, amelyek Medinában születtek. Sőt a 9. szúra, amelyben a híres „Kard verse” (9:5) is szerepel a viszonylag sok erőszakra buzdító vers mellett, a legkésőbb keletkezett, és ebben általában nincs is vita a Korán szakértői szerint. Ennek azért van nagy jelentősége, mert van egy vers a Koránban (2:106), amely szerint Allah mindent megtehet, így azt is, hogy eltöröl korábbi tanokat. Mivel Mohammed kezdetben csak békés, könyörületes, emberséges cselekedetekre szólított fel, később viszont erőszakos viselkedésre is, ennek nem kis jelentősége van. Mohammed kezdetben egyáltalán nem adott agresszív útmutatásokat, csak később, tehát ha ellentmondásokat találunk a Koránban, azaz ha ugyanarra az élethelyzetre legalább két különböző útmutatásunk van, akkor az nem fordul elő, hogy egy erőszakra buzdító verset felülírhat egy békességre szólító, viszont a fordítottja annál inkább lehetséges. Az iszlám kommentárok nagy része szerint a Kard verse valóban érvénytelenné is tette a békés versek egy részét.

Vannak persze az iszlámnak különféle felfogásai, és azok a haladóak, amelyek szerint azt is vizsgálni kell, hogy Mohammed tanításai milyen körülmények között születtek. Ebben az értelemben meg lehet különböztetni azokat, amelyeket akkor adott, amikor háborúskodott a más vallásúakkal, azoktól, amelyeket békés időkben tanított. Az iszlám haladóbb felfogása szerint tehát a harcos és erőszakra buzdító útmutatásokat békés időkben nem helyes alkalmazni. Az iszlám népies felfogásában, azaz a muszlimok többségének körében inkább ez is érvényesül, mivel az emberek általában békében és szeretetben szeretnek élni, nem folytonos ellentétekben.

Egy emberen keresztül olyan tisztasággal lehetséges isteni, szellemi kinyilatkoztatásokat közvetíteni, amilyen tiszta az ő lelki lénye. Mivel Mohammedben az egoizmus és későbbiekben a vallási fanatizmusból fakadó gyűlölet is jelen volt, amelyet a Korán verseinek sokasága, valamint a szunna sok helye is igazol, ezért lelkén keresztül csak az ennek megfelelő moralitást szorgalmazó szellemi lények tudtak kinyilatkoztatásokat tenni. E tények alapján erősen kétséges, hogy az a Gábriel arkangyal közvetítette volna Mohammed felé a legmagasabbról érkező üzenetek nagy részét, akit a Bibliából is ismerünk.

Az iszlám szellemi alapjai – ezoterikus szempontból

Ha antropozófiai szempontból, mélyebben meg akarjuk érteni az iszlámot, akkor jobban mélyére kell ásnunk. Minden emberben háromféle erő működik, két szélsőség és egy szellemileg középen álló, egyensúlyozó. Utóbbi a jó, a másik kettő a rossz, gonosz. Mohammedben sem volt ez másként. Mohammed lénye két oldalról volt megfertőzve, egoizmus és erőszakra való hajlam is munkálkodott lelkében, nem is kevés. A hétköznapi embereknek, akikben valamennyi egoizmus és erőszakra való hajlam is munkálkodik gondolataiban, érzéseiben és tetteiben, rendszerint nincs lehetőségük kinyilatkoztatásokat tenni és túlvilági üzeneteket átadni a többieknek. Mohammednek megadatott ez a lehetőség, ám ahhoz nem volt elég érett, hogy hasonlóan előrevivő tanokat adjon, amilyeneket vallásalapító elődei adtak. Talán nem véletlen, hogy kinyilatkoztatásait először felesége és közvetlen környezete tartotta csak isteni eredetűnek.

A lelki és szellemi léttel való többé-kevésbé tudatos kapcsolat veszélyeket is rejt magában. Könnyen félrevezető ismeretekhez, féligazságokhoz juthatunk ilyen úton, de akár a legmagasabbakhoz is. Ez lelkünk morális állapotának függvénye. Az egyes tanításokon a tanító erkölcsi szintje tükröződik. A moralitás alacsonyabb szintje korlátozó tényező. Alacsonyabb morállal csak alacsonyabb morállal rendelkező szellemi és lelki lények üzeneteit lehetséges kinyilatkoztatni, az Istenét semmiképp sem. Gonosz lélekkel például nem lehet hozzáférni a jó istenek üzeneteihez. Túl nagy egoizmussal és erőszakra való hajlammal a látomások is egoista vagy erőszakos színezetet kapnak, mivel az illető tisztátalan lelki lénye észrevétlenül befolyásolja élményeit. Ez így van a mindennapi élmények során is, de ott sokkal egyszerűbb felismerni az önző tévedéseket és az igazságtalan, erőszakos megnyilvánulásokat, mint a szellemi és lelki tapasztalás szintjén.

A Biblia beszél a csábító kígyóról (ördög) és a sátánról. Egyik az egoizmust, az önmagunkra vonatkozó csalást, a másik a külső életre vonatkozó hazugságokat kívánja létrehozni. Ezek valóságos szellemi lények, akiknek Isten teret adott a földi és emberi világban, hogy az ember szabaddá válhasson. Ha minden csak jó volna, soha nem válhatnánk szabaddá, mindig Isten vagy Isten szellemeinek bábui volnánk csak. Ha a rossz éppúgy elérhető számunkra, mint a jó, akkor kibontakoztathatjuk a szabadságot. A rossz hiányában ez lehetetlen volna. Mivel Isten az embert szabadnak szeretné látni, de a szabadságot nem adhatja az embernek, különben az nem szabadság volna, hanem kényszer, ezért a rossz, a gonosz segítségét kellett igénybe vennie. A szabadság természetében rejlik, hogy azt a szabadságra törekvő lénynek kell kiküzdenie. Rudolf Steiner, az antropozófia atyja is beszél a gonosz két oldaláról, a kígyóról és a sátánról, a két irányt vezetőjükről, legfőbb képviselőjükről Lucifernek és Ahrimánnak nevezve. Lelkileg az egyik önzővé tesz, a másik hazuggá. Mindegyik működik minden emberben, de minél magasabb erkölcsi szinten él valaki, annál kevésbé tudnak gondolkodásában, érzéseiben és tetteiben megnyilvánulni.

Mivel Mohammed lelki lényében nem csekély mértékű önzés fészkelt, tanításai, de főként az iszlám hitűek belső életére vonatkozó előírásai is erős luciferi színezetet kaptak. Már eleve az, hogy egy olyan vallást vett alapul az iszlám számára, amelynek Krisztus golgotai tette után nem volt további jelentősebb előrevivő szerepe az emberiség tudati életében, luciferi befolyásra történt. Lucifer ugyanis az a lény, aki az embert a múlt állapotaiba kívánja visszahúzni, illetve a múltban még időszerű állapotokat és folyamatokat akarja hosszú ideig fenntartani. Teljesen érthető, hogy Lucifer nem fogja elismerni a Krisztus áldozati tettére épülő vallást, a kereszténységet, ezért Mohammedben – mintegy átugorva Krisztust – a zsidók nézeteihez nyúl vissza, hogy annak alapján alkossa meg az új vallást, az iszlámot.

Amikor Krisztus elkezdte földi ténykedését Jézus emberi testében, luciferi (önfényező) és ahrimáni (ármányos) kísértések érték, de ezeknek ő az isteni moralitásával könnyedén ellenállt. Amikor Mohammednek érzékfeletti élményei támadtak, őt is erős támadások érték, és Lucifer befolyása azonnal bele is szövődött tanításaiba anélkül, hogy ezt észre vette volna. A mekkai kinyilatkoztatásokban különösen sok luciferi vonást fedezhetünk fel Mohammed tanaiban, de a medinaiakban is előfordulnak ilyenek. Lucifert nem véletlenül nevezik fényhozónak. Mohammed úgy állította be tanait, mintha az volna az egyetlen igaz vallás, amely képes megvilágítani az igaz utat Istenhez. Lucifer tehát képes volt egy új vallást alapítani. Ilyet ő előtte még soha nem alapított, de az iszlám megalkotásában oroszlánrészt vállalt.

Mivel Lucifer a belső élet kísértője, az ember Istenhez fűződő viszonyát is meghamisítja. Ha érdekei úgy kívánják, akkor az ember szellemi felemelkedését is szorgalmazza, de anélkül, hogy ehhez a morális fejlődést szükségesnek tartaná. Úgy akarja átemelni az embert a „túlvilágra”, illetve olyan üzeneteket, látomásokat kíván lelkében létrehozni, amelyeknél nincs tekintettel arra, hogy arra mennyire érett az ember. Lucifer bevett módszerei között gyakori, hogy az ember becsapása érdekében szebb fényben tünteti fel azt, aki az ő félrevezető szándékainak megfelelően képzeli el az érzékfeletti világot. Az is az ő működésére utal, hogy bizonyos neki tetsző nézetek híveinek túlvilági jutalmakat ígér vagy, hogy őt majd megmenti valamiképpen a pusztulástól.

Lucifer egyik gyakran alkalmazott módszere, hogy a fizikai-földi életet alacsonyabb rendűnek állítja be, mint a túlvilágit. Az iszlám vallás ennek mintapéldája. A Korán 29:64-ben Mohammed ezért azt kell mondja, hogy „Az evilági élet csak mulatozás és játék. A túlvilági lakhely az igazi élet! …” Lucifer a vágy fejedelme. A vágyak a bensőből fakadnak. A vágyak egoista érzésekkel való megfertőzésével ő idézte elő a Bibliában is említett bűnbeesést. Azóta minden emberben önzés munkálkodik. Az önzésnek sokféle megnyilvánulása lehetséges. Egyik legkifinomultabb formája a túlvilági jutalmazás ígéretében érhető tetten. Ez az iszlámban úgy működik, hogy amennyiben Allahnak tetsző életet él valaki, akkor a paradicsomba kerül, de ha nem ül otthon nyugodtan, hanem aktívan kiveszi részét a hitetlenek igaz hitre térítésében, sőt, akár a hitetlenek megölésében is, akkor egészen biztos, hogy a paradicsomba kerül. A Mohammed lelkén átjött tanok a Lucifer által belénk ültetett egoizmust kívánják megszólítani. Harcolj a hitetlenek ellen, és a földi zsákmány egy része a tied lehet, egoista módon birtokolhatod. De ha netán eközben meghalsz, ne félj, a túlvilági gyönyörökben akkor is részesülni fogsz, és főleg te, aki harcoltál az igaz ügy érdekében.

Mohammeden keresztül egy luciferi önző világ jelenik meg mennybéli paradicsomnak beállítva. Eszerint a paradicsomban (dzsanna) a földi, érzéki világban is jól ismert szép nemesfémből készült tárgyak vannak (Korán 22:23). Van itt minden, ami az emberi önzésnek csábító lehet: bor, nők és fiúk, akik minden vágyunkat kielégíthetik, de csak akkor, ha igaz hívők voltunk. Lucifer más ígéretekkel is előrukkol. A szépséggel (22:23, 44:53, 56:15) és a kényelemmel (55:76) éppúgy igyekszik elnyerni az emberek lelkét, mint a csodás ízek élvezetével (43:71,73, 55:68, 56:21). Lucifer paradicsomában patakokban víz (55:66), tej, bor és méz folyik(47:15).

Lucifer az iszlámban cselhez folyamodott. A muszlimoknak tiltott a bor ivása a földi élet során, de ha igaz hitűek voltak, akkor haláluk után a lerészegedés veszélye nélkül élvezhetik a bor ízét és hatásait. De ez még semmi, mert ott az igaz hívők a szexuális élvezeteknek is korlátlanul hódolhatnak. A túlvilágon még a homoszexualitás is megengedett (52:54, 56:17, 76.19), miközben a Földön az is tiltva van. Az igaz hitű férfiakat hurik, szüzek (37:48, 44:54, 55:56, 56:36) várják a paradicsomban, akiket ott akár feleségül is vehetnek (52:20). "...Az óvakodókat pedig győzelmük helye várja, kertek és szőlők, és duzzadó keblű, egykorú nők, és csordultig telt boros poharak. Nem hallanak ott sem üres fecsegést, sem meghazudtolást mindezt fizetségképpen a te Uradtól: ajándék és elszámolás gyanánt..." (78:32-37) Lucifer tehát tilt dolgokat a halál előtti életre, hogy a tiltott dolgok halál utáni ígéretével minél több hívet toborozzon nézetei számára.

Ha valaki azért hisz Istenben, meg azért visz végbe jócselekedeteket itt a földi életben, hogy majd a túlvilágon ne kerüljön a pokolba (az iszlámban: tűz, (nár)), vagy jó sora legyen, vagy jutalomban részesüljön, az vallási hovatartozásától függetlenül vallási egoizmusnak hódol. Lucifer voltaképpen teljesen az egoizmusra igyekszik alapozni az iszlámot, a hitetlenek elleni harcot (2,154), és általában véve a dzsihádot, illetve az Allahnak engedelmes életet, de ez nem teljesen sikerül neki. Az iszlám öt pillére közül például az adakozás egészen biztosan nem az egoizmusból fakad, és nem szolgálja Lucifer érdekeit. Az iszlám persze ettől még jelentős részben luciferi jellegű, de van benne sok olyan elem, amiben nem az.

Az iszlám azonban nem csak azt szabályozza szigorúan és mereven, amit általában tartunk a vallásos élethez tartozónak, hanem a társadalmi, szociális és jogi viszonyokat, viselkedési formákat is. A túlszabályozottság önmagában elegendő lehetne ahhoz, hogy a külső fejlődés gátja legyen. Az iszlámban ezt tetézi az, hogy minden szabályozás az Allahnak való engedelmesség szerint van megalkotva, tehát ne ma földi viszonyokhoz van illesztve. Ez azért egy további nehezítő körülmény, mert a földi-érzéki élet természetének nem felel meg. Lehet a legmagasabb Isten felé fordulni, sőt szükséges is, de ha minden az Istenhez fordulás szerint van keretek közé szorítva, akkor megköti a külső cselekvés lehetőségeit. Lucifer az iszlám túlszabályozottságában, világszemléleti merevségében sikeresen elérte, hogy gúzsba kösse a hívek lehetőségeit. Az iszlám luciferi jellege tompította le annyira a Gondishapuri ahrimanikus impulzust is, hogy ami maradt belőle, az aztán idővel fokozatosan az emberiség hasznára válhatott.

Ahrimán a halál és külső megtévesztés fejedelme. Ahogy Lucifer, úgy Ahrimán sem akarja, hogy az ember rendesen fejlődjön tovább. Ahrimán céljai nem egyeznek Luciferével. Ő nem akarja az embert a vallásos élet felé fordítani, inkább ateistává tenné. Azt igyekszik elérni, hogy az isteni életet teljesen felejtse el, az istenhitet tartsa nevetségesnek, gúnyolódjon a hívőkön, és csak a külső, materiális élet felé forduljon. Mohammed nem sokban különbözött a többi embertől. Erkölcsileg nem volt kiemelkedő személyiség. Morálisan sérülékeny lelki világa ezért Ahrimán aktív közbelépésére is alkalmat adott. A medinai tartózkodás idején, amikor Mohammed a vallási tanokat összevegyítette a politikával és a külső életre vonatkozó jogi előírásokkal, akkor Ahrimán is részt vett a kinyilatkoztatások megfogalmazásában. Ennek tulajdonítható, hogy Mohammed lelki rugalmassága, megértő készsége ekkortájt csökkent. A zsidókkal és keresztényekkel szembeni egyezségre törekvő viselkedése megváltozott, és egyértelműen erőszakos vonásokat vett fel. Az erőszakra buzdító medinai versekben Ahrimán agresszív, pusztító, halálosztó szándékai tükröződnek.

Mohammed persze nem vette észre, hogy kísértő erők befolyása alatt születtek a Korán versei. Azt hitte, hogy valóban a legmagasabb Istentől erednek az üzenetek, de valójában nagymértékben a szellemi-isteni világ luciferi árnyékvilágából eredtek, amelyekbe aztán Ahrimán erőszakra buzdító világa is belopózott. Ahrimán befolyása persze a tisztán lelki életben kevésbé tudott hatni, a társadalmi és jogi életben viszont annál inkább.

Ha teheti, Lucifer általában absztrakt egységet, egyetértést próbál elérni. Az iszlám végső célját is ő határozta meg: az egész világ egységesen Allah imádata mögött sorakozzon fel (2:193, 9:33). Ezzel a muszlim ember személyes fejlődését egészen hatékonyan sikerült is elidegenítenie a külső földi élettől. Ahrimán egy hideg, a személytelenséget előnyben részesítő nagyhatalmú szellem. Lucifer egységesítő munkájához most szervesen tudott csatlakozni. Lucifer ugyan a külső, materiális élettől, tehát pont Ahrimán terepétől idegenítette el az embert, Ahrimán mégis profitálni tudott a helyzetből, mivel a Lucifer által ég felé fordított személyes érzéseket megragadva a személytelenséget tudta tovább erősíteni, amennyiben a külső élet szabályozását rendkívül merevvé tette és a személyes szabadság elvét nem engedte érvényre jutni a sáriában. A nőket például Ahrimán inspirációi tették az iszlámban másodrendű állampolgárrá. A nők személyes fejlődése, egyéni törekvése és érvényesülése ezáltal rendkívül ártalmas módon gúzsba lett kötve.

Az ószövetség szerint Isten megteremtette Ádámot (az embert), majd Ádám oldalbordájából Évát, a nőt is. Ennek félreértése volt az első indíték Mohammednek ahhoz, hogy a női létet alacsonyabb szintűnek tartsa a férfi létnél (Korán 4:34). Ebből fakad, hogy a férfi bizonyos fokig használhatja a nőt, mint a szántóföldet (2:223), amely luciferi és ahrimáni befolyást egyaránt jelez. Az iszlám szerint a női mivolt csak szerep, mintha csak azért volna, hogy a szaporodás fennmaradjon és a férfi számára a szépség és gyönyör iránti vágyait kielégítse. Ezért engedélyezett a muszlim férfiaknak a poligámia. Négy feleség is megengedett, de Mohammednek természetesen bármennyi meg volt engedve (33:50). A nők az iszlám társadalomban bizonyos fokig a férfiaknak alávetett tárgyak, amolyan félemberek csupán. Egy nő tanúvallomása csak a felét éri a férfiénak (2:282). Örökségből is csak a fele illeti meg a nőt, mint a férfit (4:11). A férfi számára megengedett, hogy akár rabszolganőket is használjon szexuális célból (4:3). Ezt gyakran szebb fénybe állítva úgy szokták mondani, hogy feleségül veszi a nőt, persze a nő akarata ellenére. Ha a feleség(ek) nem engedelmeskednek, meg lehet őket verni, (4:34). A Korán szerint a gyermekházasságok is engedélyezettek. Akkoriban ez arrafelé szokásos is volt. Mohammed ezt emelte az isteni kinyilatkozatás szintjére.

Mohammed legkedvesebb feleségét egyszer házasságtörés vádja érte. Mi lett a következmény? Lucifer Allahként azt üzente, hogy négy tanú kell a házasságtörés bizonyításához (24,13). Miért négy? Azért, hogy ne lehessen rábizonyítani Mohammed kedvenc feleségére a vádat. E vers nagyon súlyos következménye lett az, hogy ha egy nőt a nemi erőszak ér, vagy négy férfi, vagy például nyolc nő szemtanúval tudná csak ezt bebizonyítani, ami nagyon ritkán lehetséges. Ráadásul a bizonyítatlan nemi erőszakot nagyon gyakran a nő házasságtörésének, paráználkodásának vehetik, ami miatt a nők kétszer is meggondolják, hogy fellépjenek maradék jogaikért, mert börtön vagy más súlyos büntetés várhat rájuk, akár manapság is.

Luciferi befolyásra hamis álszemérem is működött Mohammedben, amikor a nők elfátyolozását rendelte el (24.31), és emellett 10 felesége volt, valamint a földi érzéki élvezeteket olyan sokra tartotta, hogy a paradicsomi állapotot is eszerint képzelte el Lucifer befolyására. De a borivás és homoszexualitás evilági tiltása, és túlvilági lehetősége is ezt igazolja.

Az iszlám jogrend szerint működő államokban valójában nem csak a szabadság karikatúrája létezik nagyon fontos területeken, hanem az egyenlőség karikatúrája is. Nemcsak a nők nem egyenlők a férfiakkal, de a nem muszlimok (hitetlenek) is a muszlimokkal szemben. A szunna szerint külön adót (gizja) lehet kivetni a nem muszlimokra. Ahol a sária van érvényben, az ugyan elképzelhető, hogy például zsidók, keresztények és zoroasztriánusok is békében éljenek muszlimokkal, de az nem, hogy ugyanazok a jogok őket is megillessék, amelyek a muszlimokat. Nem érezhetik olyan biztonságban életüket és jogaikat, mint a muszlimok. A Korán több verse (pl. 9:29) is hátrányos megkülönböztetést ír elő. Ezeket a verseket ma ugyan már többnyire figyelmen kívül hagyják, de amíg a Korán ezt tartalmazza, addig mindig elő lehet húzni, és bizonyos történelmi helyzetekben érvényesíteni is lehet.

A 20. századig olyan sok gazdasági sanyargatásban, megaláztatásban, erőszakban volt részük például az észak-afrikai és közel-keleti keresztényeknek, hogy mára teljesen megváltozott az ottani lakosság vallási összetétele. Ezeken a területeken korábban a keresztények voltak nagy többségben. Ma viszont a keresztény lakosok száma csak a töredékét teszi ki a lakosságnak. Mindezt egyértelműen a muzulmán tanok, illetve a belőlük következő megkülönböztető, megalázó, megfélemlítő és a gazdaságilag ellehetetlenítő eljárások okozták. Meg lehet mindezt javítani? Nem hiszem. Nem lehet elvárni, hogy bizonyos verseket eltöröljenek. Nem lehet számítani a Korán és a szunna humánus elvek szerinti kigyomlálására sem. Ha volna is olyan muszlim csoport vagy vezető, aki megtenné, hogy az iszlámban az emberség, egyenlőség és szabadság jogai ne csak hangzatos szólamok legyenek, akkor érthető módon a Korán meghamisításáról beszélnének.

A fentiek fényében az iszlám nem tekinthető a fentebb vázolt vallási fejlődés egyenes vonalú folytatásának. Az iszlám a vallásos fejlődés mellékvágánya, amely időleges szerepet kapott az emberi történelemben. A szerepét betöltötte. A szabadsághoz és a feltétlen szeretethez nem lehetséges eljutni a támogatásával. Olyannyira meg kellene újulnia, hogy azt már nem is nevezhetnénk iszlámnak.

Mivel az iszlám kinyilatkoztatása nem kellően magasról ered, vagy ha onnan ered, akkor Mohammed lénye, illetve azt Lucifer és Ahrimán nagyon tisztátalanná tette, ezért a szeretet és szabadság irányába tartó emberi fejlődést sem képes jelentősen támogatni. A szabadság csak vegetál, a szeretet és tolerancia pedig könnyen átcsap intoleranciába, sőt akár gyűlöletbe is az iszlám hatására. Emiatt messze nem olyan előrevivő vallás, mint amilyenek a különféle népi jellegű sokistenhitek, később pedig a zsidó, buddhista és keresztény vallások lettek. A kereszténység (és buddhizmus) ma is jótékonyan hat, még a társadalmi életre is, amelybe az általuk folyamatosan nevelt emberi érzület együttérző, toleráns és szeretetteljes hullámai lassan beáradnak. A jóléti társadalmak szociális vívmányaiban valamelyest már a buddhista és keresztény inkarnációk következményei is benne élnek.

Hiheti valaki, hogy az iszlámról itt vázolt kép túlságosan sötét és torz, hiszen minden vallást el lehet ferdíteni, nem csak az iszlámot. Mindent meg lehet hamisítani, de a valóság az, hogy az iszlámot és a Koránt meg sem kell hamisítani ahhoz, hogy bizonyos versekre hivatkozva szent háborút hirdessenek a hitetlenekkel szemben, vagy a nők jogait sárba tiporják. Csak a muszlim hívők emberi jóérzésében bízhatunk, hogy gyakran inkább lelkiismeretük szerint gondolkodnak és cselekednek, nem pedig az iszlámban lefektetett fejlődést akadályozó elvek szerint.

Vissza az előző oldalra

Könyvek

KÖNYVEK

Önfejlesztés. Eligazodás a világban és az okkult áramlatokban. Verseskötet Bővebben

CIKKEK

Megismerés és fejlődés. Bővebben

VERSEK

A versnek legyen dúrja, mollja - lassú, méla, inga módja - suhanóan gyors tempója - tartalommal egybeforrva. Bővebben

FORDÍTÁSOK

Spruchok és versek németről magyarra. Bővebben

Minden jog fenntartva! © 2014 | Gellért Ferenc