Az állat és az ember különbsége I-II.

Az állat és az ember közötti lényegi különbségről I.

A természettudósok nagyobb része ma nem állít mást, vagy legalábbis hallgatólagosan egyet ért azzal, hogy az ember és az állat közötti különbségek inkább csak fokozatbeliek. Az ember legfeljebb egy magasabb fokra fejlődött állati lény.

Csányi Vilmos: Az emberi természet biológiai gyökerei c. – a Mindentudás Egyetemén elhangzott – előadásában így fogalmaz: „A modern biológia sokszorosan igazolta azt a tényt, hogy az ember is az állatvilághoz tartozik: egy különleges emlős faj. Különlegessége éppen viselkedésformáiban rejlik. Például az ember az egyetlen olyan állatfaj, amely képes kultúrát és társadalmat létrehozni, pedig génjeink csak körülbelül egy százalékban különböznek a csimpánzokétól.” „A modern biológia tudománya tehát azt állítja, hogy az ember keletkezésének, kialakulásának története nem különül el az állatokétól, mert az ember is az állatfajok egyike, noha számos csak rá jellemző tulajdonsága van.” Elismerik, hogy az állat és az ember közötti különbségek jelentősek, azonban az ember minden tulajdonságának megvannak az előzményei az állatvilágban.

Legalább csírájában minden előfordul az állatvilágban is, ami az embernél magasabb fokon jelentkezik. De a modern evolucionisták egy része szerint az ember még csak nem is az evolúció csúcspontja, mert evolúciós szempontból az összes ma élő faj egyforma fejlettségű, hiszen kialakulásukhoz ugyanannyi idő állt rendelkezésre.

Az antropozófiai szellemtudomány a természettudomány eredményeinek figyelembevételével főként a gondolkodás, beszéd és felegyenesedett járásra való képesség megértéséből fakadóan és azokkal összefüggésben lényegi különbségekre mutat rá. Mennyiben állja meg a helyét az antropozófia álláspontja? Erről szól ez az írás a teljesség igénye nélkül. Sőt, lényegében Rudolf Steiner egyetlen állítását vizsgálom csupán.

A gondolkodás

Rudolf Steinernél nagyon ritkán találunk olyan mondatokat, amikre azt lehetne mondani, hogy ezek definíciók, a Theosophie[1]-ban az állatra vonatkozóan mégis találunk valami meghatározásszerűt, ami ugyan nem teljes, mert inkább csak a gondolkodásra vonatkozik, de fejtegetésem alapját alkotja. A mondatok így hangzanak:

„Az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van.” [2]

Egyszerre kell teljesülnie a felsorolt feltételeknek. „Ha pl. valaki ebben a mondatban: „Az állat... ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok” figyelmen kívül hagyja a „közvetlen átélésen túlterjedő, önálló” kifejezéseket, könnyen eshet abba a tévedésbe, hogy itt olyasmit állítottunk, mintha az állat érzetei és ösztönei nem tartalmaznának gondolatokat. Ezzel szemben éppen az igazi szellemtudomány áll annak a megismerésnek a talaján, hogy az állat minden belső élményét (mint minden létet) gondolatok szövik át. Csakhogy az állat gondolatai nem egy benne élő „én” önálló gondolatai, hanem az állati csoportén[3] (tierischer Gruppen-Ich) gondolatai. A csoportén kívülről kormányozza az állatot, nem a fizikai világban él, mint az ember énje, hanem a lélekvilágból hat az állatra. Az embernél az a fontos, hogy benne önálló léte van a gondolatnak, és az ember azt nem közvetve az érzetben, hanem közvetlenül a lelkében is mint gondolatot éli át. [4]

Mit jelentenek Rudolf Steiner mondatai? A gondolkodás lelki élettől való elkülönülésének problémájáról van benne szó.

Mikor nem élem át gondolatként a gondolatot? Egy személyes élményemre utalok. Emlékszem, hogy 7 éves koromban hol, milyen körülmények között hazudtam először. Ekkor a hazugság gondolatát közvetlenül, mint gondolatot is átéltem. Pedig talán hazudtam én már korábban is, de a hazugság gondolatát nem különállóan éltem át, hanem más érzéssel egybeolvadva, ezért nem is tudatosítottam. Hazudtam tehát, de annak értelmezhetősége korábban fel sem merült a tudatomban, legfeljebb az, hogy számomra akkor milyen érzésekhez kapcsolódott.

Vegyünk példát felnőtt életünkből. Hirtelen felindulásból teszek valamit, például pofon ütök valakit. Ekkor nem emberi, hanem állati módon viselkedem, még ha ember is vagyok. Cselekedetem nem gondoltam át. A pofonütés gondolata teljesen az ellenszenv érzésével olvad egybe. Nem veszem észre előre a pofon gondolatát, mert az érzés elragad. Amikor a vonzalom, a kegyetlenség, a hazugság, stb. megfontolása nem tudatosul, hanem csak tudatosodás nélkül ezek alapján cselekszem, akkor az állatokhoz hasonlóan viselkedem. Különösen gyerekkorban még sokszor így viselkedünk, annak ellenére, hogy érzéseink akkor még tisztábbak, önzetlenebbek és ártatlanabbak bizonyos szempontból, mint felnőtt korunkban.

Az ember és állat helyes megkülönböztetéséhez az ember lényét is jobban kell értenünk. Az ember fogalmához sem egyszerű eljutni. Egyrészt ember az, aki arra hivatott, hogy individuálisan éljen benne az énje. Tágabb értelemben ez volt érvényes az emberré válásunk során mindannyiinkra, amikor létezett már individuális énünk, mégis inkább csoporténhez kapcsolódva éltünk az előző korszakokban. Ez még ma is érvényes, csak kisebb mértékben. Különösen gyerekkorban nem tudunk még teljesen individuális módon élni. Felnőtt korunkban valamivel jobb már a helyzet. – Más megközelítésből, a szó szoros értelmében ember csak az, akiben az én már teljesen individuálisan él, aki a legmagasabb tökélyre fejlesztette azt, ami individuálisan elérhető számára. Ez általában a jövő zenéje. Van egy énünk, amit már képesek vagyunk – legalább időnként – individuális módon kiélni, de még jelentős mértékben befolyása alá tudunk kerülni azoknak az állatokban többnyire „durvább” módon jelentkező érzéseknek, ösztönöknek és szenvedélyeknek, amik miatt az ember és állat közötti lényegi különbség a materialista nézetek bűvkörében élő természettudósok számára nem felismerhető és nem elfogadható. Rudolf Steiner idézett mondatát alapul véve azt mondhatjuk, hogy az ember képes a közvetlen átélésen túlterjedően önállóan gondolkodni. Ezért ember.

A fentiek úgy is kifejezhetők a szellemtudomány terminológiájával, hogy egészen addig, amíg az ember csupán érzőlelkében és legfeljebb érzésekkel áthatott értelmi lelkében él énjével, addig csupán a tágabb értelemben vett ember fogalmába fér bele. „Érzőlelkünk révén rokonságban vagyunk az állatokkal.[5] Az értelmi lélek „a maga szolgálatába állítja a gondolkodást. […] Gondolkodásunkkal átlépjük egyéni életünk határait.[6] „Az értelmi lelket még fogva tartják az érzések, ösztönök, indulatok stb. Mindnyájan tudjuk, hogy főként azt szeretjük igaznak elismerni, ami felé érzéseink hajlanak, holott a maradandó igazság független szimpátiánk és antipátiánk minden mellékízétől. Az igazság akkor is igazság marad, ha minden személyes érzésünk lázad ellene. A léleknek azt a részét nevezzük tudati léleknek, amelyben ez az igazság él.[7]Pillanatnyilag átmeneti emberi állapotban élünk. Lelkünk mindhárom részét használjuk. Teljesen emberré akkor válunk csak, ha énünk teljesen kibontakozik a tudati lelkünkben, amikor az igazság, a jó és szép örök törvényei minden irányból megérintik. Ezeket pedig a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolkodással értjük meg. Akkor a legszigorúbb kritériumoknak megfelelően is embernek nevezhetjük már magunkat. Ezt elérni a Földön élő ember missziója.

A gondolkodás önállósága

Az állat képes lehet önálló gondolkodásra, azonban egyedül az ember képes az idézett feltételek teljesülésével együtt úgy önállóan gondolkodni, hogy nem érzései és hajlamai hatására, nem idomítással, nem kényszerből, parancsra, nem megfélemlítve, nem csupán más jelenlétére teszi. – Csakhogy az állatról is elmondható mindez – mondhatja erre egy mai kutató. Amikor például egy vadon élő ragadozó becserkészi áldozatát, akkor az a „furfang”, amit alkalmaz közben, teljesen mentes minden befolyástól. Ez azonban tévedés. Ha jobban megnézzük, az állat minden mozdulata testi állapotának függvénye. Az embernek is sok cselekedete a testi állapotától függ, de az ember képes testi és más befolyásoktól független tettekre is. Az ember tehát azt is képes gondolni, és ennek nyomán arra vonatkozóan is kialakíthat érzéseket és szándékokat, amiket pillanatnyilag nem él át és nem valamely korábban átélt dologra vagy egy jövőbeni átélésére vonatkozik. Ezek olyan hatalmas eltérések, amiket nem szabad alulértékelni.

Lehet azt mondani, hogy az állat is képes önálló gondolatok alkotására, de ez csak ritkán fordul elő és szűk körben igaz. Vadon élő számos állatfajnál megfigyelték, ahogy a fajon belüli viselkedés nagymértékben hasonló. A háziállatoknál már nagyobb eltéréseket tapasztalhatunk egy-egy fajon belül, de például minden kutya ugat, hogy védje a territóriumát és kergeti a macskát, ha a mozgása kiváltja belőle az üldözés ösztönét. Az állat nem személyként, nem önálló lényként gondolkodik és cselekszik, hanem mint ami igazodik a faj természetéhez, a csoporténhez. Ugyanazon szituációban az egyik ember egészen más magatartást tanúsít, mint számos másik. Összehasonlíthatatlanul sokrétűbb lehetőségek rejlenek egy ember viselkedésében, mint bármely állatéban, sőt még egy teljes állatfaj összes egyedének összeadott cselekvési és gondolkodási eltérései is messze elmaradnának egyetlen ember egyediségének megnyilvánulásaitól. Még az emberszabású majmoknál is így van, ahol az emberrel való rokonságot a legközelebbinek tartják. – Ennek cáfolatára az alábbi példát hozhatják fel. Egy nőstény gorilla észrevette, hogyha unatkozik, csak úgy kell tennie, hogy beszorult a keze a rácsok közé, azonnal a segítségére sietnek, és ápolótársaságot kap. Később ezt a trükköt minden új ápolónál alkalmazta. A többi fajtársa nem viselkedett így. – Bizonyos szempontból ennél az esetnél már beszélhetünk önálló gondolkodásról – válaszolhatjuk – de ez még állatoknál is előfordulhat, mint Rudolf Steiner megállapította.

Köztudott a vándorló madarak szinte csalhatatlan tájékozódó képessége, amelynek nyitjára még nem talált egyértelmű válaszokat a jelenlegi természettudomány. Ez a faji csoportén létével érthetőbbé válik. Hasonló okokra visszavezethető és dokumentált jelenség, hogy kutyák ma apportírozásra képesek anélkül, hogy arra ismételten idomítani kellene őket. Ez azzal magyarázható, hogy az ember a kutyaegyedeket elegendő számú alkalommal betanította erre, és azután az állati csoportén, melyhez egyszerre tartozik a faj összes egyede, ezt lelki tulajdonságként magába építette és ezt a hozzá tartozó állati kutyatestekbe is „beprogramozta” mint lehetséges magatartásformát, ami azután a külső körülmények függvényében megvalósulhat. Ez a beprogramozás történhet a génekbe és hormonokba is. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy az állatoknál nem személyesen öröklődik valami, mint az embernél, hanem mindjárt az egész faj összes egyedében. A madarak tájékozódó képessége is, és egyáltalán az egyes fajokhoz tartozó egyedek viselkedése mindig a faj csoporténjétől függ.

Minden állatfaj külön magatartásformák és viselkedésminták kombinációival rendelkezik. Időnként kifejezetten bölcsnek és találékonynak találjuk az állatokat, de csak egy eleve determinált, az emberhez képest viszonylag szűk tartományon belül. Az állati bölcsesség, legyen mégoly csodálatra méltó is, faji keretek közé van szorítva. E keretek miatt számtalan alkalommal láthatjuk egy légy hasztalan próbálkozását, amikor az egyébként félig nyitott ablakon, az üvegen keresztül akar átjutni, amibe végül belepusztul. A hód az építészeti tudásával tűnik ki, a méh például a mézkészítéssel. A specializált bölcsesség jeleit minden állatfajnál tapasztani lehet. Egyik ebben, a másik abban a tulajdonságban kiemelkedő. Tulajdonságaik, gondolkodásuk köre mégiscsak szűkre szabott. Az embert, mint személyiséget meg sem közelítik az önálló gondolkodás terén.

Viszont az egyes állatfajokhoz tartozó én-ek, mondhatjuk, hogy az emberrel egyenértékű individualitások, akik nem a hozzá tartozó állati egyedek testéből intézkednek, mint az ember a saját testéből, hanem egy érzékeken túli világból. Ezek az állati fajlelkek ugyanúgy képesek önálló gondolkodásra a lelki világban, mint minden egyes ember a fizikai világban.

Az elvonatkoztató képesség a gondolkodásban

Olyan önálló elvonatkoztató képessége sincs az állati egyedeknek, mint az embernek, de ez is létezik náluk. A földi állat kizárólag a jelennek él, vagy annak, amit jelenbeli érzései, érzetei, ösztönei a múltra való emlékezésben és a jövőre vonatkozó vágyaiban és gondolatokban megengednek számára. Az ember messze többre képes. Elismerjük, hogy csodálatra méltó bölcsesség és ösztönös kreativitás nyilvánul meg az állatvilágban. Az állat születésétől fogva szinte érthetetlen módon képes a mérgező növényeket megkülönböztetni a nem mérgezőtől. Az újkaledóniai varjú és a kaktuszpinty féregkipiszkálás céljából akár horgosra is formázza a botocskát a csőrével. Kb. minden tizedik varjú rájön, hogyan tudja kinyitni a kalitkájára helyezett nem bezárt lakatot. A kutyák és macskák egy része rájön, hogyan tudja kinyitni az ajtót. A majmok a termeszvárból a hangyákat nem csupán bottal képesek kihalászni, hanem képesek a botot legallyazni, méretre törni, sőt, ha szükséges akár a nádszálakat is egymásba tolni, hogy meghosszabbítsák. A csonthéjú gyümölcsöt lapos kőre teszik és egy másik kővel feltörik. Lejtős terepen a lapos követ képesek alulról megtámasztani. Vadon élő majmoknál tizenkilencféle eszközkészítést mutattak ki. Eszköz- és szerszámhasználatuk azonban többnyire a közvetlenül adódó célra irányul. Van képzelőerejük, de az emberhez képest sokkal kisebb, amit viselkedésük tanulmányozásával egyértelműen meg is állapíthatunk. – Ez nem magyarázható csupán a motiváció hiányával, az individuális én hiányával viszont annál inkább.

Megfigyelték, ahogyan két csimpánz ismétlődően kínozott egy csirkét. Az egyik valamilyen ennivalóval csalogatta magához, miközben a másik a háta mögé rejtett vesszővel alaposan rácsapott a szerencsétlen állatra. Jane Goodall,[8] a világhírű etológus írja le az alábbi esetet: egy majom észrevette, hogy fajtársai félnek az edényzörgéstől. Ő afféle megvetett tagja volt a majomközösségnek, de megpróbált nagyobb rangot kivívni magának. Megfigyelte, hogy Jane sátra mikor üres. Ekkor belopózott és edényeket lopott, azután vadul zörgetve komoly tekintélytiszteletet tudott kiharcolni magának a fajtársai között. – Mi ez, ha nem az önálló és elvonatkoztató képességre vonatkozó állításunk cáfolata? – mondhatná valaki. Az embernél természetesen sokkal jelentősebb előrelátási, tervezői képességről is lehet beszélni, de alacsonyabb szinten ez már az állatoknál is megfigyelhető.

A majmok képesek ravaszul hazudni, elrejteni mások elől bizonyos tárgyakat, sőt tervszerűen kegyetlenkedni. E tulajdonságokat sok tudós a kifejezetten emberi jegyek között tartja számon. Pedig ezek nem kifejezetten emberiek. Azért, mert az embernél ezek valóban gyakran fellelhetők, még nem feltétlenül emberi tulajdonságoknak kell hogy számítsanak. Ezek éppen akkor jelentkeznek az embernél, amikor nem képes individuális énjét a tiszta és eredeti, ártatlan szellemi természetének megfelelően kiélni. Ha tehát ún. nem erényes tulajdonságokat látunk bizonyos állatfajoknál, az nem mossa el azt a lényegi különbséget állat és ember között, amire rámutatunk. A fenti példák nem azt bizonyítják, hogy igenis képes legalább egyetlen állat is a közvetlen, jelenbeli átélésen túlterjedő önálló gondolkodásra. Az állat tényleg képes tervezni, előregondolni is, de csak a jelenbeli érzéseiből kiindulóan, kizárólag a testi életéhez kötődő érzeteiből fakadóan. Ez valóban már egyféle absztraháló képesség. A példák azt bizonyítják, hogy az állat képes lehet a gondolkodásra, de mindig a pillanathoz bilincselve, közvetlen átélésében gyökerezve. Mindezt a mai evolucionizmus hívei nagyon nehezen veszik észre, vagy nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Az önálló gondolkodás is pusztán olyan értelemben valósul meg, hogy az egyed gondolkodásának következménye a cselekedete. De mint mondtuk, a gondolatok ettől még a csoporténtől származnak. Az edényekkel zörgő majom a tekintélytiszteletre irányuló gondolatot nem gondolatként élte át, hanem az érzeteihez szorosan hozzákapcsolódva. Ez nem emberi még. A csirkével való kegyetlenkedésben sem valamiféle jelenbeli érzésektől való elvonatkoztatás élt elsősorban, hanem a pillanatnyilag felmerülő érzések kielégítésének a vágya.

Az ember egészen nemes tettekre is képes, amire az állat nem képes, ezért szigorú megkülönböztetést kell tennünk állat és ember között. Nemes, önzetlen tettek megfigyelhetőek az állatok körében is. Gyakori eset, hogy az anyaállat védi kicsinyét. Szinte minden állatfajnál megfigyeltek ilyet. Az elefántok között pl. megfigyelték, hogy sebesült fajtársukat saját életük kockáztatásával védték a többiek. – Ezek az esetleírások azonban nem azt tanúsítják, hogy az állatok is olyan értelemben képesek önzetlenségre, mint az ember. Az állatok önzetlen viselkedése a fajfenntartó- és életösztön megnyilvánulásai, amelyeknek végső eredete a csoporténben van az asztrális világban. Az ember képes saját érzéseitől nem zavartatva is olyan gondolatalkotásra, ami önzetlen tettekhez vezet. Abba még állati jelleg is keveredhet (nem pejoratív értelemben!) az emberi világban is, amikor az anya önmaga életét veszélyeztetve védi gyermekét.[9] Ebben van egy nem csupán a gyermek individualitására irányuló, hanem az általános emberi nemhez tartozó ösztön és személyes érintettség is. Amennyiben ez is hajtóerő, még nem tisztán emberi az érzés sem. – Mi az igazán önzetlen tett? Ami a pillanatnyi személyes érzésektől, szimpátiáktól, hajlamoktól és ösztönöktől teljesen független és önként vállalt tett, amikor valaki feláldoz valamit olyasmiért, ami nem számára lesz gyümölcsöző. A földi állatvilágban ilyet nem tapasztalhatunk. Abból nekem nem származik előnyöm és hasznom, ha hősi halált halok önként a hazámért. Ez nem saját érdekem, még ha van is hozzá közöm vagy szeretném a megvalósulását. Ha viszont személyes érzéseim egyfajta kielégülésre jutnak, hogy olyan áldozatot hozzak hazámért, vagy bármiért, amit azután még bizonyos mértékig élvezni tudok, akkor még nem tisztán emberi a késztetésem és a tettem.

Az igazi tudományos munka önzetlen és emberi: nem szövődnek bele elterelő érzések. Csak az ember tud olyan lelki állapotokba kerülni, amikor mások érdekeit tartja szem előtt, és teljesen eltekint a saját érdekeitől. Az állati egyedek jelenléti tudatában legfeljebb még valamiféle vonalszerű kapocs jelenik meg a múlt vagy a jövő felé. Az embernél korántsem ez a helyzet, messze több lehetőség van az értelem kibontakoztatására és a lelki-szellemi fejlődésre. Az önálló absztraháló képességgel függ össze, hogy az ember képes olyasmi után kérdezni, ami elmúlt, és amit nem ő maga élt át. Képes a jövő olyan eseményei után érdeklődni, amit személy szerint térbeli vagy időbeli akadályoztatottsága miatt sohasem fog megélni. Az állatok egy része is tud a maga módján kérdezni, elvonatkoztatni, de – mint láttuk – csak amennyiben az a közvetlen élményeivel kapcsolatos. Tud eszközöket használni, „keze”, csőre ügyébe kerülő tárgyakat eszközzé tenni egy cél érdekében, de ez a cél sohasem olyan, ami ne függene össze szorosan pillanatnyi állapotával és körülményeivel.

Az állat nem képes megérteni olyan dolgokat, amik sem a jelennel, sem az egyediségével nem függenek közvetlenül össze. Ezért nem lehet soha elfogulatlan értelme, tudománya egyetlen állatfajnak sem. Nem lehetnek a jelenbeli „személyes” átélésüktől függetleníthető szabályaik, jogrendszerük, amely a fajon belüli életet szabályoznák, hanem csak amit egyedi lelki életükből jövően ugyan, de az állati csoportén determinál. Fajtársaikhoz való viszonyaik a faji megértés- és cselekvésminta függvénye. – Ennek cáfolatára egy különösen figyelemre méltó esettel szembesültem. Jane Goodall írja, hogy az egyik majom, amelyik már korábban jelbeszéddel megtanulta, hogy felismerje, mi a koszos, egyszer csak magától elkezdte használni a koszost a bélsárra is. Mi ez, ha nem a fogalomalkotó és elvonatkoztató képesség megnyilvánulása? – El kell tehát ismernünk, hogy ez az eset a kezdetleges formában az állatvilágban is előforduló elvonatkoztatás képességének létezését igazolja. Mégis az önálló elvonatkoztató képesség hiányával vagy csekély voltával magyarázható, hogy az állati egyedek egyike sem képes magas fokon morálisan gondolkodni, amihez egy olyan megkülönbözető képesség szükségeltetne, amely a Földön csak az embernek van. Goodall azután leírja hogy „különös véletlen folytán” egy másik majom is elkezdett ellenfeleire bélsárral kapcsolatos kifejezésekkel utalni. – Ez rendkívül érdekes és alátámasztja azt az állításunkat, hogy az állatvilágban az egyedileg megszerzett képességek nem az egyedhez, hanem a fajhoz kötődnek és rövid időn belül is átadódhatnak. Az emberi világban viszont minden egyénileg megszerzett vívmány csak az egyén számára öröklődik.[10]

Az állatoknak nincs fogalmuk arról, hogy mi a jó, mi a szeretet, mi a kegyetlenség, mi a hazugság, stb. Pontosabban lehet róla, de azt érzéseikbe ágyazva élik meg. Szeretnek, jó szándékú vagy gonosz tettekre is képesek. Lehetnek kegyetlenek, hazudhatnak, de fogalmaik egészen egyszerű formában lehetnek csak ezekről, mindenkori érzéseiktől függően. Felfedezhetünk náluk is moralitást, ám ez valójában a csoporténben van, amely alig jelenhet meg – a szellemi külvilágból mintegy beleöntve – a földi egyedekben. Nem képes egyetlen állati egyed sem megtagadni magától valamit, amit kíván, vagy amire ösztönei, hajlamai késztetik, és ami a jelenben kínálkozik számára, csak ha valamilyen „kényszerrel”, idomítással vagy másik, erősebb ösztönére apellálva ezt elérjük nála.. Ha én szomjazom, de van egy tevékenység, amire ugyan semmilyen ösztön, szenvedély vagy érzés sem késztet, csupán az, hogy annak végrehajtását magam számára szigorúan előírtam, akkor megtehetem, hogy minden testi életemből fakadó érzésemnek ellenállok, akár szomjazom is, és csak később oltom a szomjamat. Az állat, ha megteheti, ha más ösztönei és érzései nem erősebbek, ha létfenntartása emiatt nem forog veszélyben, mindig szomját oltja. Nincs is soha olyan tevékenysége, amit ne testi organizációjának működésével szorosan összekötve működtetne.

Tehát „Az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok.” [11]

Az állat és az ember közötti lényegi különbségről II.

A beszéd

Az állat és az ember közötti eltérések alapjában véve az énbeli különbségekre, és az énhez kötődő képességekre vezethetők vissza. A legfontosabb ezek közül az, amiről eddig szóltunk: a gondolkodásbeli. A második a kommunikáció, a harmadik pedig a testi adottság, a járás képessége. Más szempontból e három képesség eltérő volta a szellemi, lelki és testi különbözőségeket is jelentik. Bár a fizikai világban természetesen minden más képesség egyben a testi befolyásoktól és lehetőségektől sem mentes.

Az állatvilágban is létezik olyan összeköttetés, ami mindig információt közvetít. Az állati kommunikáció azonban nem beszéd, csak üzenetek adás-vétele jelekkel, jelzésekkel, még ha az oly bölcs módon is történik. Ennek is vannak testi alapjai, amikre azonban nem térünk most ki. A papagájok „beszédutánzása”, az emberszabású majmok kommunikációja ábrákkal és süket-néma jelbeszéddel sem igazi beszéd[12]. Csányi Vilmos említette a Mindentudás Egyetemén az állatokról: „valódi nyelvet, amelyben a szavak bonyolult jelentéshálózattá szerveződnek össze, nem tudnak elsajátítani.” Jelrendszerük legfeljebb néhány száz jelből áll. Ha több ezer jelből állna, azok is csupán a jelenre korlátozott nem személyes tudatuk kifejezőeszközei lehetnének.Az állatok elsősorban nem azért nem beszélnek, mert nincs az emberéhez hasonló hangképző szervük, hanem azért, mert nincs az emberéhez hasonló tudatuk, aminek oka, hogy nem képesek úgy gondolkodni, mint az ember. Még a legértelmesebb állatokban sem különül el egymástól a cselekvés eszköze, célja és a cselekvő lény testi állapota. Az állatvilágban igaz, hogy a lét, a testi lét határozza meg a tudatot. Az embernél az én önálló gondolkodása révén kialakuló tudat hat meghatározóan a létére, legalábbis amikor emberi módon él. A szociális darwinizmus tehát csak annyiban érvényes az emberek világára, amennyiben nem vagyunk képesek emberhez méltó életre és viselkedésre. Az állati kommunikáció mindig az egyed érzéseinek és ahhoz kapcsolódó gondolatainak kifejezését szolgálja. Az emberi beszéd képes érzésektől nem befolyásolt gondolatok közlésére is. A beszéd, mint az önálló és elvonatkoztatásra képes gondolkodás megértetésének eszköze nem létezik az állatoknál.Az állatok között az üzenetek, információk mindig egyértelműek, nélkülözik az emberre jellemző többértelműséget, akár verbálisan, akár nem verbálisan történik.[13] Az emberi beszéd a gondolati összefüggések legbonyolultabb kombinatív kifejezésére is képes. Képes többértelmű lenni: sejtet, céloz, árnyal, stb. Az emberi hangsúly, hangszín, taglejtés, mimika ezernyi kombinációja messze felülmúl minden állati kommunikációt. A különbség oly nagy, hogy egyszerűen lehetetlen azt gondolni, hogy az állati „beszéd”-et az emberivel együtt lehetne említeni.

Noam Chomsky a világhírű nyelvész ezt állítja: “a nyelv fajspecifikus emberi sajátság, és még az intelligencia alacsonyabb szintjén is, a patologikus szinteken, olyan nyelvtudást találunk, amely tökéletesen elérhetetlen egy majom számára, pedig a majom sok tekintetben felülmúl egy szellemileg fogyatékos embert a problémamegoldó képességben és más adaptív viselkedésben.”[14]

A felegyenesedés

A harmadik, ami főként testi alapját adja az emberi létnek, a felegyenesedve járás képessége. A szellemünk, a gondolkodás önálló és elvonatkoztatva való használatához, a beszéd kialakulásához elengedhetetlen volt, hogy az emberi organizáció a felegyenesedett járáson alapuljon. Az ember ezáltal hatalmas lépést tett az értelmessé válás irányába. A testi élettel emiatt sokkal kevésbé van összeszövődve, mint az összes állat. Amíg az állati agyat a gravitáció húzza lefelé, és amíg a négy-kézlábon járás közben az folyton fokozott rázkódásnak és ütődésnek van kitéve, addig nem képes a szellemit igazi, a világ megismeréséhez megfelelő formájában szolgálni. A magasrendű megismerés eszközei az agyrendszerben rejlenek. Ezek azonban az állatoknál megismerésre csak egészen csökevényes módon használhatóak. Az állatok egy részének nincs is agya, csak idegei. A szárazföldi gerinces állatok organizációja – még az olyan állatoknál is, mint a kenguru, vagy az emberhez bizonyos vonatkozásban legközelebb álló majmok – a négy végtagon való járásra vannak organizálva. Az igaz, hogy a felegyenesedés folyamata valamelyest már megindult a majmok kialakulásakor, és hogy időnként ők is két lábon járnak, de egész felépítésük a négykézláb járásra van organizálva, amihez minden szervük és lelki életük igazodott. A felegyenesedés csak az embernél teljes. Azok az állatok, amik repülnek vagy úsznak, stb., azoknál maga az idegrendszer is általában sokkal fejletlenebb, kialakulatlanabb, mint a négylábú emlősöknél. Az intelligensnek számító delfinek kivételek ebből a szempontból, de ennek fejlődéstani kialakulása ismert és megmagyarázható.

Az ember agya az agyvízben úszik. Tömege a víz felhajtó ereje miatt jóval kisebb, kb. 20 gramm. E nélkül kb. 1350 gramm lenne és az alsó rész idegei összenyomódnának a nagy súly alatt. A magasabb rendű állatok agya kénytelen a lefelé húzó erőnek engedelmeskedni, ezért sem képesek oly magas szintű értelem kifejlesztésére, mint az ember.

A felegyenesedés tette lehetővé az embernél a mellső végtag felszabadulását, az önálló gondolatoknak megfelelő használatát, az eszközkészítés oly magas fokát is.

Csányi Vilmos előadásából további idevonatkozó részlet: „az ember nagyobb, csupasz teste, felegyenesedett testtartása, a talpon, két lábon járás. A csimpánzok, ha ritkán a talajon mozognak, a csuklóikon járnak - ilyen járással nem lehet messze jutni.”

Életrajz

A gondolkodás, beszéd és felegyenesedett járás a szellemi, lelki és testi jelzőköve az állati lét meghaladásának. Ezek következményei révén minden egyes emberről külön életrajzot írhatunk. Egy állati egyednél ezt semmiképpen sem tehetjük meg. Még az emberi környezet befolyása alatt élő házi állatok és tudományos kutatási kísérletekben vizsgált főemlősök sem élnek messze olyan sokoldalú életet, mint az ember. Kivételesen előfordulnak olyan esetek, mint az ápolóit becsapó majom, aki mellső végtagjának a rácsok közé való beszorulását imitálja. Ettől az ő életrajza még nem sokkal bővül. Egy kutya életéről is nagyjából hasonlót lehetne leírni, mint az összes kutyáéról. Az eltérések inkább csak a környezetből és a testi felépítésből adódnak, nem az állat lelki életéből magából. Ne felejtsük el, hogy az életrajzunk elsősorban nem a külső történésektől olyan személyes és szerteágazó, hanem attól, hogy azt személyesen éljük meg. Úgy éljük át, mint ahogyan azt senki más nem élheti át. Az állatokról ez korántsem mondható el, legfeljebb az, hogy csírájában létezik náluk. Ha a kutyám meglátja a szomszéd macskáját, akkor nagyjából hasonló a magatartása, mint az összes többi kutyának ilyen helyzetben. Az egyes kutyafajták – részben genetikával leírható –örökletes sajátosságai ezt csupán árnyalni képesek. Egy pincsi testben élő kutyaegyed biztosan nem teljesen ugyanúgy viselkedik, mint egy német juhász testben élő. De mindegyik sajátosan kutyául tudja csak érezni magát, és kutyául tud csak gondolkodni, ami tudományosan igen nagy pontossággal leírható, amely azután lényegében minden kutyára érvényes. Hogy a varjúk egy része rájön valamire, amire a többség nem, végső soron az is az egyedi testi adottságok függvénye. A megfelelő test (és egyéb külső körülmény) teszi lehetővé a csoporténnek, hogy valamit véghez tud-e vinni vagy sem. Amit egy ember életrajzában kell leírni, az mindenkiétől különbözik, és nem csak a testi feltételek és a környezet miatt, hanem a benne élő én-lélek teljesen sajátos volta miatt. Igaz, hogy minden ember csak emberül érezhet és gondolkodhat, de ennek olyannyira széles a tartománya, hogy leírni is lehetetlen lenne egy életrajzban több ember életét. Ezt a minden egyes embernél előforduló minden állati belső élettől elütő sajátosságot jelentőségének megfelelően kell kezelni. Csányi Vilmos és más természettudósok is, ha az embert csak különleges állatnak is tartják, azt többnyire elismerik, hogy az egyes ember és az állati egyed életrajza valóban olyan jelentősen eltér egymástól, hogy össze sem hasonlíthatóak.

Összefoglalás

Ki kell tehát jelentenünk, hogy az állatok és az emberek közötti különbségek pusztán fokozatbeli, tendenciabeli, mennyiségi magyarázata csak kis részben fedi a valóságot. Nem vesz tudomást a szerteágazó tényekről, amelyek megfigyelésünk számára adódnak, ha a testi, lelki és szellemi képességeket nem akarjuk figyelmen kívül hagyni és azokat is megértjük.

Természetesen amennyiben az állat és az ember is fizikai, élő és érző-tudatos lény, nagy a hasonlóság közöttük. Az ember és az állat között mégis éppen akkora a különbség, mint az állat és a növény között. Az emberi értelem és ész nem állati értelem és ész. Az ember nem állat. Még akkor sem állat, ha érzőképessége és számos tulajdonsága bizonyos fokon megtalálható az állatnál is. Az állatot sem nevezzük növénynek, mert életfolyamatok zajlanak benne. Miért? Mert lényeges különbségnek tartjuk, hogy a növénnyel szemben képes belső élmények átélésére is. Ahogy az állatot a lelki élete különbözteti meg a növénytől, úgy az embert alapvetően a szellemi élete, főként a gondolkodása az állattól. Amilyen mértékben az állatvilágban megjelenő lelki élet szinte áttekinthetetlenül sokoldalú a növényvilágban még nem is létező lelki élethez képest, az emberi világban tapasztalható önálló és a jelenbeli átélésen túlterjedő gondolati élet annyira egyéni és sokoldalú az állatok körében még egyszerre nem is létező önálló és elvonatkoztató gondolkodáshoz képest. Amennyire egészen más lény egy állat egy növényhez képest az érzésbeli élete miatt, annyira eltérő lény az ember az állathoz képest a gondolati élete révén.

Goethe is tudta már ezt: „Amikor az ember a körülötte lévő tárgyakat észreveszi, önmagára vonatkoztatja őket. S ezt joggal teszi, mert egész sorsa attól függ, tetszenek-e neki vagy sem, vonzzák-e vagy taszítják, hasznára vannak-e vagy ártalmára. A dolgok szemléletének és megítélésének ez a természetes módja éppoly könnyűnek látszik, mint amennyire szükséges, mégis számtalan megszégyenítő és elkeserítő tévedésbe ejti az embert. – Sokkal nehezebb feladatot vállalnak magukra azok, akiket erős tudásvágyuk arra ösztönöz, hogy a természet dolgait önmagukban és egymással való viszonyukban vizsgálják, mert hamarosan nélkülözik azt a mércét, amely segítségükre volt, amikor mint egyszerű emberek a dolgokat saját magukra vonatkoztatva vizsgálták. Nem áll rendelkezésükre a tetszés és nemtetszés, a vonzás és taszítás, a haszon és kár mércéje. Erről teljesen le kell mondaniuk. Közönyös, mintegy isteni lények módjára azt kell keresniük és kutatniuk, ami van, és nem azt, ami kedvükre való. Az igazi botanikust nem befolyásolhatja a növények hasznossága vagy szépsége. Fejlődésüket és a növényvilágban való helyüket kell kutatnia. Mint ahogy a Nap egyformán előcsal és beragyog minden növényt, neki is egyformán elfogulatlanul kell mindegyiket szemlélnie és áttekintenie. Megismerése mércéjét és az értékelés tényadatait nem önmagából, hanem a megfigyelt dolgok köréből kell merítenie.”[15]

Az állat mindent saját testi létére, magára vonatkoztatni tud csak, annak ellenére, hogy nincs is önálló személyisége. Bizonyos értelemben rendelkezhet személyes jegyekkel, de nem személyiséggel. Az ember pedig önálló személyisége révén képes önmagára vonatkoztatás nélkül is tevékenykedni. Az ember képes egyedül isteni lény módjára, tárgyilagosan megismerni, ítéletet alkotni és azt beszéddel kifejezni.

Az ember által kitalált tesztrendszerek szerint még egy majom intelligenciája sem fejlettebb egy két-három éves gyermekénél. Sőt, el sem éri azt. Ezt a mai természettudományos kutatók közül is többen állítják. Más kutatók szerint ez a megközelítés hibás, mert a gyerek intelligenciája egészen más jellegű, mint az állatoké. Az ember által megalkotott tesztekben, mivel azok tipikusan emberre szabottak, nyilvánvalóan az ember fog fejlettebbnek tűnni. Például – mondják – sokkal előbb tud számolni, a majom viszont sokkal korábban képes hazudni még a korukhoz képest arányosan is. – Mindkét félnek igaza van valamilyen szinten. Az ember kb. három évesen ébred öntudatra. Ekkor ébred először individualitására. Előtte teljesen az érzései határozzák meg a gondolatait. Még nincsenek a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatai. „Nagyon állati, cuki pofák.” – mondhatja ilyenkor az ember. Tudatilag egészen hasonlóan egybe vannak olvadva a környezetükkel, mint a magasabb rendű állatok. Rudolf Steiner azt mondja,[16]hogyha a gyermekek ösztön-impulzusai nem változnának meg később, akkor teljesen animálisan fejlődnének tovább.

A gyerek csak három éves kora körül kezdi használni az "én" szót. Előtte, de egy darabig talán még ezután is első szám harmadik személyben beszél magáról. Pl. „Pistike éhes”, később viszont így mondja: „éhes vagyok”. Három éves korára megtanul felegyenesedve járni, beszélni és gondolkodni is tud már. Mindezt az individuális én hozza létre, hogy a testet azután emberi módon használhassa.

Eszmefuttatásomat az alábbi jelzőkkel is illetheti néhány evolucionista: önimádat, állatlenézés, stb. Amikor az ember a „legjobb” emberi képességekhez mérten ítéli meg az állatvilágot, az egyértelműen előítéletnek és antropomorfizmusnak számít egyesek szemében. A modern természettudomány híveinek többsége szerint a szellemtudomány nézőpontja is elfogult, mert azokból a képességekből kiindulva próbálja megítélni az állatvilágot, ami speciálisan emberi. Állításuk szerint az embernek nincs joga önmagát magasabb rendűnek tekinteni. Az nem elfogadható érv, hogy azért, mert mi képesek vagyunk kitalálni a rangsor fogalmát, s mert értelmi képességeink a legkiválóbbak az állatvilágban. Csak azért lennénk az elsők, mert van egy olyan tulajdonságunk, ami csak nekünk és senki másnak nem fontos? Ilyen alapon a gepárdok – ha értekezni tudnának – kikiálthatnák magukat a legfejlettebbnek, mert náluk gyorsabban nem fut senki. A sasok pedig azért állíthatnák magukat az élővilág csúcsára, mert náluk jobban nem lát senki, stb.

Tehát azt kifogásolják, hogy olyan valóban egyedülálló emberi tulajdonságokkal akarjuk bizonyítani az állítólagos lényegi különbségeket, amelyek arra alkalmatlanok. Pedig állításunk nem az értelem emberi túlbecsüléséből, egyoldalú kihangsúlyozásából, hanem a tények objektív és eleven megértéséből adódik. Először is, azt nem lehet mondani, hogy azért antropomorf gondolkodású valaki, mert élesen megkülönbözteti az állatot a növénytől és az embert az állattól. Ezt nem valamilyen elítélhető szándékból vagy azért tesszük, hogy mindenáron felsőbbrendűségünket hangsúlyozhassuk, hanem a tények ismerete és igazi megértése miatt. Másrészt egyetlen állatfajnak sincs annyira elütő tulajdonsága a többi állatfajétól és az emberétől, mint az embernek van az önállóan használható és a közvetlen átélésen túlterjedő gondolkodó képességével.

Miért is jogosult ez a mérce? Az állatok mindegyike valamiben jobb az embernél. Legalábbis az állatok sok fajtájáról ezt meg tudjuk állapítani. Ezek azok a tulajdonságok, amiket az ember az értelmi képességeivel később utolér(t). Az ember az értelem terén a legjobb. De ez aztán odajuttatja fokozatosan, hogy az összes állati „leg”-et túlhaladja. Nem tudunk olyan jól úszni, mint a halak, de hajóval, motorcsónakkal gyorsabbak lehetünk a vízben. Nincs erős kaparásra alkalmas mancsunk, de létrehozzuk a az ásót és a markológépet. Nincsenek szárnyaink, repülőgéppel mégis gyorsabban tudunk repülni minden madárnál. A sas látását megelőzzük a távcsővel és mikroszkóppal, a gepárdot egy gyors autóval. A gepárd csak gyorsaságban közel olyan jó, mint az értelemmel felszerelkezett ember. A sas csak a távollátásban olyan jó, mint a távcsöves ember. És még sorolhatnánk. Ami az egész állatvilágban a specializált formák és képességek terén elérhető, azt minden egyes ember elérheti, sőt akár meg is haladhatja sokszorosan. Például csillagászati távcsövekkel ma már csillagrendszereket is jól láthatunk, markológéppel hatékonyabban áshatunk gödröt. Ezért a gondolkodó képesség a legdöntőbb.

A bizonyos értelemben „átmenetnek” is felfogható csimpánzok, bonobók és törpecsimpánzok is állatok csupán. Jane Goodall ezt mondja: „Az emberben és a csimpánzban sok hasonló személyiségjegy van. Ugyanazok az érzelemtípusok, értelmi képesség, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan dolgokat csináljanak, mint az emberek.” Ez tévedés. A testtől független morális érzések nem fordul elő egyetlen állatnál sem. Az értelmi képességek terén is csak távoli a hasonlóság: nem tudnak pl. gepárdgyorsasághoz jutni, sem sashoz hasonló látást elérni, stb., mint az ember. Csányi Vilmos Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásában mondja: „Az eszközkészítést, főként a szerszámok használatát és készítését sokáig úgy tekintették, mint az ember felsőbbrendűségének egyetlen és lényeges bizonyítékát. Azóta tudjuk, hogy számos állat használ tárgyakat, szerszámokat és egyesek el is készítik azokat. Néhány éve egy összeszámlálás 80 állatfajról mutatott ki ilyen tulajdonságot (Mundinger 1980). Az állati szerszámhasználat azonban rendkívül speciális. Egy-egy faj valamilyen meghatározott konkrét célra használ eszközt. Képessége genetikailag adott, a tanulás legfeljebb kismértékben finomítja.

Az ember esetében a tárgyak használata és készítése a nyelvhasználattal és az absztrakt gondolkodással azonos csoportba tartozó konstrukciós tevékenység.”

A csimpánzok eszközhasználata nagyon szerény az emberéhez képest. Szerszámmal egyáltalán nem is készítenek szerszámot. Ez már tisztán emberi jelleg. Még emberi környezetben is csak egészen keveset képesek megtanulni egy emberhez képest. Persze lehet azt mondani, hogy „de nekik nincs is szükségük ezekre”. Miért, nekünk talán van? Valamire szükségünk van: például a hiányzó bundánk helyett ruhák előállítására, pata helyett cipőre, táplálékok termesztésére, előállítására, földművelésre, állattenyésztésre, de korántsem olyan sok mindenre, mint amit mára már létrehoz(t)unk. Az autóra, telefonra, internetre sincs szükségünk a környezet hatására vagy a túlélés céljából. Ezeket azért tudjuk létrehozni, mert a közvetlen átélésen túlterjedő gondolkodásunk lényegében egyedüli a földi élőlények világában. Mert nekünk individuális énünk révén olyan képességünk van, ami a tisztán állati túléléshez nem szükséges, mert ún. „fölösleges” dolgokra is törekedhetünk, ami a tudomány létrejöttében és jelenlegi fejlődésében is szerepet játszik. Talán egyetlen olyan állati tulajdonság sincs, amit az embernél legalább kis mértékben ne találnánk meg. De nincs olyan állat, aminél az említett speciálisan emberi képességek előfordulnának. Ennek pedig az az oka, hogy az embernek a fizikai léte, élete és érzésvilága mellett még egy azt egybefogó és önállóan gondolkodó individuális énje is van, míg az állatoknak csak fizikaiságuk, életük és érzéseik vannak a fizikai világban.

Lelkiismerettel kijelenthetjük, hogy a jelenlegi természettudományos kutatások és megfigyelések is arról tanúskodnak, hogy a Rudolf Steiner által a 20. század elején tett megállapítások megállják a helyüket ma is. A kutatók általában megegyeznek abban, hogy az állatok tényleg csak az „itt és most”-ban képesek élni. Elvonatkoztató képességük egészen primitív. Nyelvi képességeik nem hasonlíthatóak az emberi nyelvhez (nyelvtan, pragmatika, kombináció). Kétszavas kombinációknál tovább a betanított csimpánzok, gorillák és bonobók sem jutnak. Legfeljebb ugyanazt ismétlik és sohasem kérdeznek. Ez is teljesen emberi jelleg. Még a saját emberi csecsemővel együtt nevelt majomnál is hasonló tartalmú megállapításokat tették a kutatók.

Írásommal úgy ítélem meg, hogy ha nem is széleskörű tapasztalatokra alapozva és részletekbe menve, alapjaiban mégis rámutattam, hogy miben áll az állat és az ember lénye közötti különbség. Szándékom volt az is, hogy csupán a legalapvetőbbnek tekinthető tisztán individuális lényünkből fakadó tulajdonságokra és képességekre hívjam fel a figyelmet a nem individuális jellegű állati bölcsességgel és tulajdonságokkal szemben. Amíg a megkülönböztetésnek csekély hiánya is látható, de legfőképpen az ezzel foglalkozó szakemberek számára is felfedett és ma már többnyire nyilvánvalóan felismert eltérések valóságnak megfelelő értékelése nem történik meg, addig nem várható a természettudománytól, hogy az emberi mivoltot az állati mibenléttől teljesen újnak tekintsék, ne pedig annak a folytatásának csupán.

 

Témához kapcsolódó írásaim a honlapon:

Az állatokról szellemtudományosan

A rovar- és lárvaevésről szellemtudományosan



[1] Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei c. műve, GA 9

[2] GA 9, (Clusium, 1993) 31-32. old.

[3] Minden egyes állatfajt a hozzá tartozó egyetlen csoportén „kormányoz” az érzékfeletti világból. Azért nevezzük csoporténnek, mert egy egész fajt, mint csoportot irányít és határozza meg a tulajdonságait és viselkedését, ösztöneit és vágyait.

[4] GA 9, (Clusium, 1993) 153. old.

[5] GA 9, (Clusium, 1993) 31. old.

[6] GA 9, (Clusium, 1993) 32. old.

[7] GA 9, (Clusium, 1993) 34. old.

[8] Ma is élő világhírű angol csimpánzkutató etológus, antropológus

[9] Az a nem csekély különbség is létezik még, hogy az egyik esetben az individuális én áll az önzetlenség mögött, míg a másik esetben az állati csoportén. Az önzetlenség azonban az ember esetében is lehet a testi feltételekhez kötve.

[10] Természetesen létezik a testi elődök által átadott test öröklése is, hiszen emberi testet kapunk. Ezáltal tartozunk az emberi nemhez. Itt azonban nem erről van szó.

[11] GA 9, (Clusium, 1993) 31-32. old.

[12] Sőt már csimpánznál is megfigyeltek az emberi szavakhoz hasonló „szavak” kimondását.

[13] Az előfordul, hogy az állatvilágban valamely jel különböző helyzetekben mást jelent, de a jelentés a szóban forgó szituációban mindig egyértelmű.

[14] Noam Chomsky: Nyelv és elme c. műve

[15] GA 9, (Clusium, 1993) 16. old.

[16] Rudolf Steiner: Általános embertan, mint a pedagógia alapja c. műve, GA 293, 5. ea. 85. old.

 


Vissza az előző oldalra