Az eredendő bűn

Az ember testből, lélekből és szellemből áll. Teste révén a testek világához, szelleme révén az istenek, szellemek világához tartozik, lelkével pedig e kettő között alkot hidat. Teste révén élhet az érzéki világban, a testben ható szellem révén folyton kapcsolatban áll a világ teremtő erőivel, lelkével pedig a testi létben tapasztalatokat és élményeket gyűjt, amiket a halál és újabb születés közötti időben feldolgozva magába épít.

Az emberi fejlődés három síkon zajlik. Az isteniben, azaz a szellemben van mindennek az ősforrása.

Minden az isteni szellemben létezik: a testi, lelki és szellemi is.

Az istenek áldozati tettként Ént leheltek az emberbe, így vált minden ember az isteni-szellemi léten belül a többi lénytől elkülönített létezővé.

Az ember lényének magva, az Én, kezdetben tudatilag, lelkileg éretlen isteni cseppként élt. Hordozta magában az őt megteremtő isteni lét minden tökéletességét, de önállóan semmit sem tudott tenni. – Kezdetben az istenek képmása volt. Az ő életük, gondolkodásuk és tevékenységük tükröződött minden emberi cseppben. Ha csak ez az isteni működött volna, akkor minden ember most is az isteni létben érezné magát, de önmagától semmire nem volna képes. Valójában a Földre, az anyagi testbe sem szállt volna le. Ha mégis leszállt volna, akkor sem tenne semmit a maga akaratából és semmit sem gondolhatna magától: továbbra is mindent az istenek gondolnának benne és tennének általa. Az ember megteremtése így nem adott volna semmi pluszt. Minden maradt volna a régiben: csak annyi változott volna, hogy az isteni létben elkülönített emberi Én-eken keresztül is történtek volna dolgok, nemcsak magukon a teremtő és irányító szellemek révén.

De a teremtő isteni lények sokkal bölcsebbek annál, hogy ne adtak volna mindebbe értelmet és célt. Már annak is van értelme és célja, amikor mi hozunk létre valamit. Hogy ne volna akkor az isteni teremtésnek is értelme és célja! Mindenki magában hordozza az emberi lét végső célját, ami nem más, mint, hogy az ember szabad legyen, és szabadon szeressen. Ez egy Istenek által belénk helyezett értelem és cél. Ezen belül vagyunk szabadok: saját magunk adhatunk értelmet életünknek.

Ha az isteni teremtőinkről való elkülönülésünk után létünk teljesen tőlük függött, akkor mégis mitől következett be a mai állapot, hiszen ma minden egészséges ember azt érzi, hogy „én gondolkodom, én érzem, én akarom, én teszem”. Nos, ez az érzés többé-kevésbé csalóka, de a lényeg, hogy nem teljesen az, mert azt jelzi, hogy annyira eltávolodtunk tudatilag az istenektől, hogy teljesen önálló lelki és szellemi életet építhetünk fel. – A lét bonyolult, meg kell különböztetni benne a létet és a tudatot. A jó, a teremtő istenek létet adtak az embernek saját létükön belül. Tudatot is helyeztek belé, de azt magára hagyták, hogy az ember tudatosan szabaddá fejlődhessen, hogy a tudat az emberi Én szabaddá válásának eszköze legyen.

A tudat mintegy „lefűződött” az isteni tudatról. Kezdetben tehát külön létet kaptunk, és létünk továbbra is a létteremtőktől függ. Továbbra is a szellemi-isteni létben élünk, legfeljebb önállóbban. Tudatunk ugyanis a legkevésbé sem függ tőlük. Kezdetben velük éltünk, érzékfeletti, tisztánlátó módon láttuk őket és az alkotásukat. Ma az érzéki világon kívül nemigen látunk semmi mást, legfeljebb tudni véljük, érezzük, sejtjük, hogy a testi mellett van lelki és szellemi életünk is. Tudatunkban kiszakadtunk az isteni egységből és a harmóniából. Ez vezetett az eredendő bűnhöz. Az ember önálló lényként való léte kezdetén a teremtőitől való teljes függésben létezett. Tudatát pedig az istenek – mondhatni – magára hagyták. Az emberek eleinte tudatukkal is az isteni-szellemi környezetben éltek, „... környezetük leképződései és képmásai voltak, a körülöttük lebegő szellemi lények, istenek képmásai…” [1]Bármi történt, az közvetve az ember lényében is megjelent. Ha például az istenek szerettek, ez az ember lényében tükröződött. Az ember mintegy magába szívta, kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy egy tükörben is megjelenik mindaz, ami a tükör előtt történik. Ez annyiban volt mégis más, hogy az ember azáltal, hogy az isteni tevékenység tükreként élt, a lényében megjelenő képeket képes volt Énjével is megragadni. A tükörkép semmire sem kényszerít. Így volt ez az emberben is. Az ember kezdetben anélkül tükrözte például az istenek szeretetét, és anélkül folyt át lényén az istenek sokféle tevékenysége, hogy erre kényszerítve lett volna, hogy tudatát befolyásolták volna. A tudatát ő maga, Énje kezdte a tükrözés és utánzás révén alakítani, megragadni.

A 7 éves kor alatti gyermekek az utánzásban még magukban hordozzák azt a lelki attitűdöt, amely az emberiségnek erre a „gyermekkorára” volt jellemző. E távoli múltban az utánzási képesség is óriási mértékben kialakult. Az emberek egymást utánozták, mindenben. Mivel az ember testisége is olyan finom volt, hogy a szilárd alkotórészek még nem jelentek meg benne, ezért ezzel az utánzással és egyáltalán az isteni-szellemi környezetben való élmények révén újra és újra jelentős alak- és lelki változásokon is átesett, de többnyire mindenki hasonló módon. Rudolf Steiner egy helyütt a napfelkelte átélését említi példának, hogy az milyen hatalmas mértékben átalakította akkoriban az embert. A fejlődés elsősorban ilyen jellegű élmények révén történt.

Az ember énként való léte kezdetben az istenek ölén zajlott. Az ember ösztönös lény volt, ami egyet jelentett azzal, hogy az működött létében, amit az jó Istenek (= a létben tartók) kezdetben jónak láttak. Ez alakult aztán tovább benne és általa aszerint, hogy mit ragadott meg és az miként alakította tovább a tudatát. Lényegében a teljes ösztönösségből indultunk és egy sokkal kevésbé sűrű anyagi környezetből. Még a szaporodás is az éber tudatosság teljes hiányában zajlott. Sőt, ez egészen sokáig így történt. Eleinte úgy, hogy a táplálkozással[2] felvett szubsztanciák egyben a szaporodáshoz szükséges erőket is tartalmazták: így tudott a mindkét nem erőit hordozó ember önmagából utódot szülni a beléhelyezett isteni szándékok adta törvényszerűségek szerint.

Az ember fejlődése olyan tempóban zajlott, ahogy azt az isteni-szellemi lények elindították. De ez a fejlődés ekkoriban még nem individuális jellegű volt, hanem olyan, amit talán a tudat felnevelésének lehetne nevezni. Az ember képmásként, tükörként, utánzó lényként való működése alapvetően ezt szolgálta, de ez még önmagában alig individualizálta. Lassan vált el az ember lénye a teremtőitől, legalábbis tudatilag. Idővel a földi környezet is sűrűbbé vált, és az ember egyre kevésbé lehetett képmása, utánzója az isteni-szellemi környezetének. Egyre inkább képessé vált arra, hogy az érzéki világot is érzékelje.

Az embert el kellett juttatni az individuális fejlődés, az individuális különbségek minél szélesebb körű kialakításának lehetőségeihez is. Az individualizálódáshoz a kozmikus viszonyoknak is folyton változniuk kellett. Így történt egykor, hogy a fejlődés megakadásának elhárítása érdekében bizonyos erőket és szubsztanciákat kellett eltávolítani az akkori Föld térségéből. Ezt úgy ismeri a szellemtudomány, mint a Hold Földből való kiválása. A Hold kiválásáig a Föld és a Hold egy testet alkotott. A Hold erői és anyagai a Föld belsejében voltak. A Hold erőinek, sűrű lelki és testi szubsztanciáinak azért kellett kiválniuk a Földből, hogy az ember további testi és lelki fejlődését ne gátolja, és az individualizálódás is erőteljesen elkezdődhessen.

A Biblia teremtéstörténeteiben ezek a fontos állomások is le lettek írva, csak olyan képekbe öltöztetve, amit a mai ember a nagy beavatott, Rudolf Steiner magyarázatai nélkül nem valószínű, hogy megértene. A teremtéstörténet első fejezetének végén (Ter1 1,26) az ember Énként való megteremtése van vázolva. Ezt az eseményt neveztem az isteni léten belüli különálló létezés kezdetének. Az ember ekkor lett olyan felépítésű, ami minden állati lénytől különbözővé teszi[3]. Testisége nagyon finom, levegő- és vízszerű volt, és még mindkét nemet magában hordozta. A megtermékenyítő erők, amelyek eddig a tápláléknedvekkel a szaporodásért is felelősek voltak, a Hold-erőihez tartoztak és nagyobb részük a Holddal együtt távozott. Az addig kétnemű (androgyn) ember is egyneművé vált, vagyis férfi vagy nő lett belőle. A megtermékenyítő erők megmaradt része úgy oszlott meg, hogy az emberi szaporodáshoz a két nem egymásra hatása lett szükséges. Már nem volt hozzá elég egy ember.

A Hold kiválásával a differenciálódás lehetőségei nőttek meg. Ezt mutatja mindjárt a nemek szétválása. Az emberek addig testileg és lelkileg is nagyon hasonlóak voltak. A nagy egyformaság ezután kezdett megszűnni. Ezt követően kezdődhetett meg az emberi fajok és rasszok kialakulása is.

A Hold kiválását kísérő eseményekről a teremtéstörténet 2. fejezetében olvashatunk. A nemek szétválására a Ter1 2,21-22 vers utal: „Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt és az emberhez vezette.”

A szaporodás ezután két különnemű ember egymásra hatása révén történt, mint jelenleg is, de a mostanitól mégis abban különbözött, hogy a megtermékenyítő aktus alvás alatt történt, az éber tudat, az éntudat jelenléte nélkül. Ez egészen sokáig így történt, az antlantiszi korszak közepéig. Az ember szaporodott, de a megtermékenyítő aktushoz nem fért hozzá a tudata. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Ter1 2,22-ben is történik utalás: a férfi elaludt, és utána vezette hozzá Úristen az asszonyt.)

A Hold kiválása előtt is voltak individualizáló hatások, de ezek a szellemi-isteni környezetből áradtak, és az ember egész életében hatottak az ember lágy testében. A Hold kiválása után egy erősebb, a szaporodáshoz kapcsolódó individualizáló hatás jött létre. A szaporodáshoz a férfi ondósejtek adják az utódoknak az individualizálódás lehetőségét, míg a nő a többi emberhez való hasonlatosság, emberi nembe való betagozódás erőit. A női erők révén vagyunk emberszerűek, a férfierők révén tudunk mind jobban individuálissá válni.

Milyen az isteni-szellemi lét? Jó. Milyen a jó? Szép és igaz is egyben. Sőt, a jó egészséges is: maga az egészség. A Hold kiválása előtt az emberben semmi olyan nem jelent meg, ami ne az isteni-szellemi lényektől indult volna ki, még az utódok létrehozására is ők késztették az embert, így aztán az ember akkoriban belsőleg beteggé sem tudott válni. Belső okokból beteggé csak a Hold kiválása után válhattunk, miután fokozatosan elveszítettük a szellemi-isteni lét észlelésének és annak a lehetőségét, hogy az isteni környezet képmásai legyünk. Fizikai teste is egyre sűrűbb lett, lassan a szilárd anyagokat is tartalmazta, míg végül olyan szilárd lett, amilyennek ma ismerjük. Azáltal azonban, hogy egyre kevésbé az isteni környezet hatásaiban élt, belső okokból is beteggé válhatott. És mindez legnagyobb mértékben a nemek szétválásával kezdődött. Azáltal, hogy a szaporodás során a nemek egymásra hatottak, az utódokba olyan érzéki létben szerzett hatások is beleplántálódtak, amelyek már nem voltak összhangban az isteni világrenddel, mivel az ember azokat úgy szerezte, hogy egyre kevésbé volt az isteni képmása. Így keletkezett a belső megbetegedés lehetősége, és így jött létre az, amit a kereszténységben eredendő bűnnek neveznek.

Mindannyian a hozzájárulásunk, saját akaratunk nélkül estünk az eredendő bűn hatásai alá. Az emberi szaporodás átalakult. Az emberek egyre inkább a fizikai-érzéki világban szerezték élményeiket. Örömüket, bánatukat; szenvedélyeiket és ösztöneiket is egyre nagyobb mértékben a fizikai-érzéki világ szerint alakították, nem észlelve, elfelejtve az istenit, összhang nélkül az isteni világrenddel. Az eredendő bűn fogalma azonban azt is magában foglalja, hogy az utódokba az isteni-szellemi világgal többé-kevésbé diszharmóniába kerülő érzéki-fizikai világban szerzett élmények hatásai is továbbadódtak. Amikor még alvás alatt történt a megtermékenyítő aktus, már akkor is így történt, hiszen a nappali érzéki élmények hatásai a nemek egymásra hatásában így is belekerült az öröklődésbe. Miután pedig már a nappali éber tudatban történt a nemi aktus, a nemek vonzásában és magában a nemi aktusban is hatottak az isteni léttel diszharmóniában álló, egyéni érzéki élmények hatásai.

Az eredendő bűn hatásait aztán a nemek szétválása után a Bibliában leírt bűnbeesés is tovább növelte. Az eredendő bűn nem azonos a bűnbeeséssel. Az eredendő bűn hatásai enélkül is létrejöttek, általa viszont megnövekedtek. – A jelenlegi életre ránézve megállapítható, hogy az eredendő bűn hatásai talán soha egyetlen korban sem voltak olyan hatalmasak, mint a jelenlegiben. Ma olyan mértékben csak az érzékinek, sőt érzékalattinak adjuk át magunkat, hogy az öröklődésbe minden eddiginél több olyan hatás kerül, ami nincs az isteni-szellemi léttel harmóniában. Az eredendő bűn révén tehát olyan érzéki hatásokat kap a megszülető ember, amelyek belső betegségokokként működnek. A férfi és a nő az érzéki világban szerzett individuális élményeit akaratlanul is beleülteti utódaiba. Az eredendő bűn pedig az, hogy az isteni-szellemi léttel való érzéki léttel összefüggő diszharmóniát tovább örökítjük.

Az eredendő bűnről nem tehetünk. Maguk a létteremtő isteni-szellemi lények tették. Ha nem következik be, akkor sok egyéb olyan tény sem következhetett volna be, amelyek nélkül soha nem válhatnánk szabad és szabadon szerető lénnyé. Az isteni-szellemi lények mindig azt tartják szem előtt, ami az emberi fejlődést szolgálja. Nekünk is mindenben azt kellene felismerni, szabadon, hogy mi szolgálja az előre haladást. Az eredendő bűn ugyan éppen az istenek, jó szellemek irányában hozott létre egyfajta diszharmóniát, de enélkül nem teljesülhetne az emberi fejlődés végső célja sem. Mindenesetre ehhez még más eseményeknek is meg kellett és meg kell történniük. Ilyen esemény volt a bűnbeesés, az ember ún. paradicsomi megkísértése. Az istenek bíznak abban, hogy az ember tudati elszakadása csak átmeneti. Bíznak abban, hogy mind több ember lesz képes felismerni még ilyen állapotban is, hogy adott helyen és adott időben mi a jó, a szép és az igaz, azaz mi az egészséges. Ez hoz csak gyógyulást mindenben, a testben és a lélekben a szociális élettől kezdve az egyedi emberig, a tudománytól a művészetig és a vallásig… Az ember mindaddig betegségeknek lesz alávetve, amíg az isteni léttel diszharmóniában lévő hatások működnek benne. Ezt csak a jó, szép és igaz gyógyítja. Minden jó, szép és igaz attól jó, szép és igaz, hogy összhangban áll az isteni létezéssel.

Az isteni lét egységes. Egy. Egy, egész, mert összhangban áll minden rész egymással. Az isteni egység minden létezést átfog. Az egység: egész. Ami ezzel az egésszel áll összhangban, az egészséges. A jó, a szép és az igaz ezért mindig egészség is. Így lehettünk mi kezdetben betegség nélküli, egészségben élő lények, amikor érzéki-anyagi létünket éppen megkezdtük.

Az isteni léttel való harmóniában élés az egészség feltétele jelenleg is. Mikor élünk harmóniában vele? Ha abban az akaratban tevékenykedünk, ami az isteni lét működése szerint jó; ha abban az érzésben lélegzünk, ami az isteni lét működése szerint szép; és ha olyan gondolattal ismerünk meg, ami az isteni lét valóságát igaz módon tükrözi. Például a szabad alkotásban, amennyiben a jó vagy/és a szép létrehozására irányul már a jósághoz, szépséghez és igazhoz való eredeti kapcsolat állítódik helyre. Ugyanez érvényes az önzetlen szeretetre is. Nem véletlen, hogy az eleven gondolkodók, a nagy művészek, az önzetlen és áldozatkész emberek általában tovább élnek egészségben, hiszen ők teremtő tevékenységükben nagyobb összhangban állnak az isteni léttel, mint aki csak az érzéki világnak adja át magát, úgy, hogy abban kevés a belső kezdeményezés, és nem képes gondolataiban, érzéseiben, tetteiben az isteni léttel igazán összhangba kerülni.

Mindenki gyógyíthatja magát: „csupán” szabadon a jót kell akarni, tenni, a szépet keresni, érezni és az igazat, a valóságot gondolni. Így születik meg az igaz szeretet, a szellemi szeretet, ami teljes harmóniában áll az isteni-szellemi léttel.



[1] Rudolf Steiner: Szellemtudományos embertan, 10. ea. 126. old. (1908.12.08.)

[2] A táplálkozásról írt két cikkemben ( http://www.fittnok.hu/gellert-ferenc-a-taplalkozas-fizikai-es-szellemi-oldala ) említést tettem a Föld egykori tejhez hasonló szubsztanciájáról, a tejszerű fehérje-légkörről. Ez a tejszerű anyag még tartalmazta az akkori androgyn ember szaporodásához szükséges anyagokat és erőket is.

[3] Az ember és az állat közötti különbség legfontosabb az ebben a cikkben igyekeztem összeszedni.

 

 

Vissza az előző oldalra