Keresés

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelemre!

Gellért Ferenc

 

Ismeretelméleti (episztemológiai) alapok II.

 

A megismerés sarkalatos kérdései

 

 

3.1 Mi a szubjektum és az objektum?

Az ember, az én a megismerő. Ezt nemcsak saját mindennapi gondolkodó átélésünk megértésére alapozva mondhatjuk, hanem a gondolkodás megfigyelésére alapozva is. „[…] az „én” maga az, aki a gondolkodásban benne állva saját tevékenységét megfigyeli.”[1] De rendszerint mindig csak utólag képes megfigyelni. Ezt csak átélésnek érezzük, nem észlelésnek. Tudja és érzi, hogy saját jelenléte vagy akarata nélkül a gondolkodás nem jönne létre a tudatában.

Olyan értelemben, ahogy gondolatait képes megfigyelni, figyelemmel kísérni, a gondolkodását már nem képes, csak kevés ember. Ha az én képes éberen a gondolkodáson kívül is állni, akkor megfigyelheti folyamatban lévő gondolkodását is. Mivel egyelőre erre általában nem képes, szintén bizonyítja, hogy a megismerés alanya az én.

"Az emberi tudat a közvetítő a gondolkodás és megfigyelés között. Amikor az ember megfigyel egy tárgyat, ez adott a számára; amikor gondolkodik, ő maga tevékeny. A tárgyat mint objektumot, saját magát mint gondolkodó szubjektumot szemléli. Mivel gondolkodását a megfigyelésre irányítja, van tudata az objektumokról; mivel gondolkodását saját magára irányítja, van tudata önmagáról, azaz van én-tudata (=öntudata). Az emberi tudatnak szükségképpen egyszersmind én-tudatnak is kell lennie, mivel gondolkodó tudat. Mert ha a gondolkodás tekintetét a saját tevékenységére irányítja, akkor a maga tulajdonképpeni mivolta, tehát a saját szubjektuma, lesz mint objektum a tárgya.


De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy csak a gondolkodás segítségével tudjuk magunkat szubjektumként meghatározni és az objektumokkal szembeállítani. Ezért nem szabad a gondolkodást soha pusztán szubjektív tevékenységnek felfognunk. A gondolkodás túllép szubjektumon és objektumon. Ezt a két fogalmat ugyanúgy a gondolkodás hozza létre, mint a többit. Ha tehát mint gondolkodó szubjektumok a fogalmat valamely tárgyra vonatkoztatjuk, nem szabad ezt a vonatkoztatást pusztán szubjektív valaminek tekintenünk. Nem a szubjektum hozza létre a vonatkoztatást, hanem a gondolkodás. A szubjektum nem azért gondolkodik, mert szubjektum; hanem azért érzi magát szubjektumnak, mert gondolkodni tud. Az a tevékenység tehát, amelyet az ember mint gondolkodó lény fejt ki, nem pusztán szubjektív, hanem olyan, amely sem nem szubjektív, sem nem objektív, amely a két fogalmon túlemelkedik. Nem lehet azt mondanom, hogy individuális szubjektumom gondolkodik, mert ez maga a gondolkodás kegyelméből él."[2]

3.2 Mi szubjektív?

Rövid válaszunk: szubjektív az, amit a szubjektum határoz meg.

Az észlelés, a megfigyelés területén külsőleg mi tekinthetünk egyértelműen szubjektívnek? „Teljes szervezeti felépítésünket, vagyis érzékszerveinket és agyunkat is[…].”[3] Organizációnk szervei emberiek, mégis különbözően emberiek. Ezek valószínűleg mindenkinél eltérőek. De ez „csupán az érzeteket közvetítő anyagok elrendeződésének és funkcióinak egyfajta kialakítása. Voltaképpen tehát csak az érzet útja szubjektív, amelyet meg kell tennie, mielőtt az én érzetemnek nevezhetem.”[4] A hely és az idő által megszabott környezet, amelyből érzékelünk, azonnal szubjektív nézőpontot jelent. Szubjektív a mód, ahogyan érzékszerveink lehetővé tetszik az érzékelést. Természetesen bizonyos szempontból azt is szubjektívnek nevezhetjük, hogy érzékelésre képes érzékszerveink száma sem azonos, s ha azonos is, működésük egyénen belül és egyének között minőségileg különböző. Például a vak észleleti világából hiányoznak a látás érzetei. Ettől persze az ő észleleti világa nem lesz sem szubjektívebb, sem objektívebb, mint a látással rendelkezőé, csak az ő számára a látás érzete létre sem jön.

„Mit tapasztalok belső világomban, amikor az érzetet a magaménak nevezem? Azt, hogy gondolkodásomban egy saját magamra való vonatkoztatást hajtok végre, ismereteim területét erre az érzetre is kiterjesztem, annak azonban nem vagyok tudatában, hogy én hozom-e létre az érzet tartalmát. Csak azt állapítom meg, ami rám vonatkozik, az érzet minősége önmagán alapuló tény.”[5]

„Legnehezebb az észleleteink szubjektivitására vonatkozó ún. fiziológiai bizonyítékokat megcáfolni. Ha nyomást gyakorolok bőrömre, azt nyomásként észlelem. Ha ugyanaz a nyomás szememet éri, fényként, ha fülemet éri, hangként észlelem. Az elektromos ütést szememmel fénynek, fülemmel csattanásnak, tapintó idegeimmel ütésnek, szagló érzékemmel foszforszagnak észlelem. Mi következik ebből? Csak a következő: észlelek egy elektromos ütést (illetve nyomást), erre egy fényminőséget vagy hangot, szagot stb. Ha nem volna szemem, a mechanikus rázkódás észleletéhez nem csatlakoznék a fényminőség észlelete, hallószervem nélkül a hangészlelet stb. Mármost milyen jogon lehet mondani, hogy észlelőszerveink nélkül az egész folyamat nem léteznék. Aki abból a körülményből, hogy egy elektromos folyamat a szemben fényt idéz elő, arra következtet vissza, hogy amit fényként érzékelünk, az organizmusunkon kívül csak mechanikus mozgási folyamat, az elfelejti, hogy csak az egyik észleletről megy át a másikra és egyáltalán nem az észleleten kívüli valamire. Amilyen joggal állítjuk azt, hogy a szem a környezetében lejátszódó mechanikus mozgási folyamatot fényként észleli, ugyanolyan joggal állíthatjuk azt is, hogy valamely tárgy szabályszerű változását mozgási folyamatként észleljük.”[6]

„Az érzet tartalmára a ’szubjektív’ fogalma nem alkalmazható.”[7

A fizika, fiziológia, kémia stb. valójában nem ír le mást, mint a gerjesztéstől a tudatosodásig tartó folyamatokat, amelyek az adott közeg természetétől függő formában jelennek meg. Azt figyelik meg, hogy az érzet az adott tér- és időbeli tárgyban milyen életet él. A külső mozgásfolyamatok csupán közvetítői az érzetnek, nem az okai. E mozgások, aktiválódások, hormonmennyiség változások, és más külső formai jelenségek az érzetnek inkább okozatai, de biztosan nem okai.

A mozgásformák vizsgálatával „nem azt tudom meg, hogy mit közvetítettek, hanem hogy hozzám hogyan jutottak el. Egyszerűen ostobaság, ha azt mondjuk, hogy a hő, a fény mozgás. A mozgás a mozgásra képes anyag válasza csupán a hőre, a fényre.”[8]

„Az a tétel, hogy ’nincs szín színt érzékelő szem nélkül’ tehát nem jelentheti azt, hogy a szem hozza létre a színt, hanem csak azt, hogy egy, a gondolkodással felismerhető eszmei összefüggés van a szín mint észlelet, és a szem mint észlelet között.”[9]

Téved az is, aki „Az észleletek gazdag világából kiragadja a helyzetet és mozgást. Ezeket átviszi az atomok kieszelt világára. Azután csodálkozik, hogy ebből a maga gyártotta és az észleleti világból kölcsönvett princípiumból nem tudja kibontakoztatni a konkrét életet.”[10]

Mit határoz meg a szubjektum a gondolkodásban? Láttuk, hogy a szubjektum a gondolkodás kegyelméből él, a gondolkodás tehát nem függhet a szubjektumtól. A szubjektum léte függ a gondolkodástól. Amennyiben a gondolkodás az énhez kötődik, beszélhetünk a gondolkodás formájának szubjektivitásáról, jellegzetes énszerűségéről, egyediségéről. Hogy milyen gondolatformákban gondoljuk egy dolognak a tartalmát, az teljesen egy-éniségünktől függ, de ettől a tartalom objektív marad.

Minden egyes kutya egyedi, sajátos; a kutya fogalma viszont minden kutyát magában foglal. Mindenkiben ugyanaz a fogalom (objektív tartalom) jelenik meg a kutyáról, de a fogalom kialakítása mindenkiben individuális módon, szubjektíven történik (szubjektív formában). Hiszen ha az egyik ember még soha sem látott pulit, de német juhászt, pincsit és bulldogot már igen, éppen úgy megtalálhatja, felismerheti a kutya általános fogalmát, mint az, aki tíz kutyafajtát ismer, vagy aki az összest ismeri. Kicsit mindenki másként alakítja ki a maga kutya-fogalmát, másként gondol a kutyára. De mindenki felismeri saját tapasztalataira alapozva, ha kutyával találkozik. Akinek van fogalma a kutyáról, de még soha sem látott puli kutyát, az is fel fogja ismerni, ha pulit lát, hogy ez kutya. Tehát nem az észlelés tartalma a döntő, ha arról van szó, hogy miről alakíthatunk ki fogalmat. Az észlelés mennyisége és minősége hiába szubjektív, ez az észlelés tartalmát nem befolyásolja. Bizonyos mennyiségű és minőségű észlelésnek természetesen meg kell történnie, hogy a fogalomhoz eljuthassunk, de amit a fogalom takar, általában olyan sokrétű, sokféle módon és oly sokfelé jelenik meg sajátos alakjában, hogy nincs is lehetőségünk minden egyedi előfordulását észlelnünk. A fogalmi tartalom a kutya egyedek mint objektumok fogalmi megragadása által azonos lényegűként jelenik meg számunkra. A fogalmi forma a szubjektumok és szubjektív tevékenységük eltérő volta miatt különböző.

Beláthatjuk tehát, hogy a gondolkodás tartalma sem szubjektív. Szubjektív akkor lenne, ha a tartalmát is a szubjektum határozná meg. Ez például akkor történne meg, ha a sajátos kutyatulajdonságok észleleteit nem a kutya, hanem a macska fogalommal egészítenénk ki.

Aki felületesen ítél, megkérdőjelezheti mindennek igazságát, hiszen nap mint nap tapasztaljuk, hogy fogalmaink, nézeteink, és ezekre alapozott ítéletalkotásaink nagyon szubjektívek és egyoldalúak tudnak lenni. Hiszen sokszor valóban milyen nagy mértékben saját szubjektív tartalmú érzéseink alapján ítélünk! Igen. Ez azonban nem a gondolkodás lényegéről és tartalmáról árul el valamit, hanem arról, ahogyan a gondolkodás eredményeit, a képzeteinket befolyásolni, torzítani tudja az érzés. Hallottam már olyat, hogy valaki felfedezve a mindennapi életben elharapózó önámítás magas fokát, hiányolja az ismeretelméletekből az ezt tárgyaló részt. Csakhogy ez nem ismeretelméleti kérdés, hiszen pozitív ismeretekhez ámítással nem jutunk, hanem az adottak tapasztalásával, és az ezekhez kötődő gondolkodással. Az öncsalás problémája részben testi szervezetre visszavezethető okokból, de pszichológiai kérdés.

3.3 Mi a képzet?

„Abban a pillanatban, amikor megfigyelésem látókörében valamilyen észlelet megjelenik, gondolkodásom is tevékenykedni kezd. Gondolati rendszeremben valami, egy bizonyos intuíció, egy bizonyos fogalom kapcsolódik az észlelethez. Ha azután az észlelet eltűnik látókörömből, mi marad vissza? Intuícióm arra az észleletre vonatkoztatva, amely az észlelés pillanatában keletkezett. Hogy azután később milyen elevenen tudom újból magam elé idézni ezt a vonatkozást, az attól függ, hogy szellemi és testi organizmusom hogyan működik. A képzet nem egyéb, mint egy bizonyos észleletre vonatkoztatott intuíció, olyan fogalom, amely egyszer egy észlelettel összekapcsolódott, és amelynek erre az észleletre való vonatkozása megmaradt.[…] A képzet tehát individualizált fogalom.”[11]

A képzet egyénileg felfogott fogalom. Tartalmában változatlan, átformált fogalom. Ahogy a világ nem puszta fogalom a tudatban, a valóságos világ semmiképpen sem az én képzetem. A világról alkotott képzetem a fogalom individuális változata tudatomban.

„Gondolkodásunk nem individuális, mint érzeteink és érzéseink, hanem univerzális. Csak azáltal kap individuális jelleget minden egyes emberben, hogy az ember azt individuális érzeteire és érzéseire vonatkoztatja. Az univerzális gondolkodásnak ez a sajátos színezete különbözteti meg egymástól az egyes embereket.”[12]

„És most már érthető, miért képviselhetik számunkra képzeteink a valóság dolgait. Valamely dolog teljes valóságát a megfigyelés pillanatában a fogalom és észlelet összekapcsolódása adja. A fogalom az észlelet révén individuális alakot kap, vonatkozást erre a meghatározott észleletre. A fogalom ebben az individuális alakjában – amely az észleletre való vonatkozását mint valami sajátosságot hordja magában – él bennünk tovább és adja az illető dolog képzetét. Ha egy másik dologgal kerülünk szembe, amelyhez ugyanaz a fogalom kapcsolódik, akkor felismerjük az előbbivel való rokonságát; ha ugyanazzal a dologgal másodszor kerülünk szembe, akkor fogalmi rendszerünkben nemcsak általánosságban találunk egy megfelelő fogalmat, hanem az individualizált fogalmat találjuk meg ugyanazzal a tárggyal való sajátságos vonatkozásában és a tárgyat újból felismerjük.”[13]

„Már a képzetalkotás is individuális jelleget ad fogalmi életünknek. Hiszen mindenki más-más pontról szemléli a világot. Észleleteihez hozzáfűzi fogalmait. Az általános fogalmakat a maga sajátos módján gondolja. Ez a sajátos meghatározottság a világban elfoglalt helyünk eredménye, az életünk színteréhez tartozó észleleti szféráé.”[14]

„A valóság mint észlelet és fogalom jelenik meg számunkra, a képzet mint ennek a valóságnak szubjektív reprezentánsa.” [15]

3.4 Az érzés

„Sajátos organizációnktól függő meghatározottság”[16] az érzésre való képességünk.

„Ha csak megismerők lennénk, akkor minden objektív dolog summája az észleletben, fogalomban és képzetben volna adva számunkra.

Nem elégszünk meg azonban azzal, hogy az észleletet a gondolkodás segítségével a fogalomra vonatkoztassuk, hanem a magunk külön szubjektivitására, individuális énünkre is vonatkoztatjuk. Ennek az individuális vonatkoztatásnak a kifejeződése az érzés, amely pozitív vagy negatív jelleggel nyilatkozik meg.”[17]

„Gondolkodás és érzés megfelel mivoltunk már említett kettős természetének. A gondolkodás az az elem, amellyel részt veszünk a mindenség általános történéseiben. Az érzéssel visszahúzódhatunk saját mivoltunk szűkebb határai közé.

Gondolkodásunk összekapcsol a világgal; érzéseink visszavezetnek önmagunkba és tesznek bennünket igazán individuummá.”[18]

„A teljesen gondolatnélküli érzelmi élet lassanként el kell hogy veszítse minden kapcsolatát a világgal. A totalitásra törekvő embernél a világ megismerése együtt jár az érzésvilág kifejlesztésével és kiművelésével.

Az érzés által kapnak a fogalmak konkrét életet.”[19]

Míg a képzetek lényegében szubjektív formába öntött objektív tartalmak, addig az érzések tartalmukban is szubjektívek. Ezek a képzetekben felfogott fogalmakban lévő objektív tartalmakhoz kapcsolódva a képzetek formálását segítik elő.

3.5 A tudomány

A szemlélt valóság befejezett tény. A befejezett megismerése során pedig benne vagyok a létrehozásban. Ez a tudomány hajtóereje.

„Amikor egy dolog lényegét kutatjuk, ez azt jelenti, hogy a gondolatok világának középpontjába helyezzük a dolgot, és onnan kiindulva addig munkálkodunk kifelé, míg a tapasztalt dologgal azonos gondolatkép nem tárul lelkünk elé.”

A tudomány útja az individuálisan megragadott fogalmakon, azaz képzeteken (ész alkotta) keresztül az eszmékhez (magasabb értelem teremtette) emelkedik. Amit az ész szétválaszt, (az objektív tartalmakat szubjektíven csoportosítva), azt a magasabb értelem az eszmében egységben érti meg. Az ész analizál, a magasabb értelem szintetizál. A képzetalkotás rajtunk áll, az eszme megtalálása már magasabb értelmet igényel és „kegyelem” dolga is.

Mi az oka a különféle tudományos álláspontoknak? A különböző észbeli állapotunk. A megismerendő objektív egységet az egyik így, a másik úgy szedi szét. A differenciálás a determinált tartalommal rendelkező egység különböző gondolatformákba való elkülönítése. Sok eltérő vélemény van az egyetlen valóságról. Miért? Mert sokféleképpen szedjük szét gondolatképekre. Ha viszont ezeket újra összerakjuk, akkor a valósághoz jutunk. Ha különféle utat bejárva is, de a végeredmény mindenkinél azonos lesz. Mert mindenki individualitásából fakadó, és annak megfelelő módon bontja részekre az egészet, és azután a számára létrehozott részeket állítja össze egésszé.

Ezért minden világnézet jogosult.

A tapasztalás is lehet korlátozott, az ész is egyoldalú. „Lehet, hogy a korlátozott tapasztalás vagy a nem építő jellegű ész egyoldalú, nem tökéletes véleményhez vezet, de végső fokon az eszméhez kell vezetnie[…].”[20]

A dolgok alapelve, végső oka az eszmében van. Ezt mások például Istennek, abszolútumnak, ősoknak stb. nevezik. „Mindennek az eszmétől körülölelt egységes nagy egész részének kell lennie.”[21]Ami nem eszmeként jelenik meg, végső soron eszme a forrása. Az eszme „önmagában szilárdan megalapozott lényeg” „A világ bármely pontján, minden tudatban egy és ugyanaz az eszme. Semmit sem változtat rajta, hogy különböző tudatok tükrözik. A világ eszmei tartalma önmagára épül, önmagában tökéletes. Nem mi hozzuk létre, megérteni iparkodunk csupán. A gondolkodás az eszmét csak észleli, nem hozza létre.”[22]

Az eszme tehát a világ önmagában létező szellemi princípiuma, alapja. „A gondolkodás tehát az önmagában véve létezőt észleli. Jóllehet az eszme meg sem jelenne [számunkra], ha nem lenne tudat, mégis úgy kell felfognunk, hogy nem a tudatosság jellemző rá, hanem hogy önmagában véve mi, mit rejt magában, amihez semmit sem tesz hozzá tudatossá válása.”[23]

3.6 Van-e a megismerésnek határa?

Vajon megismerhető-e minden? Van-e végső igazság? Vannak-e a megismerésnek áthághatatlan korlátai?

A megismerés mindig adott dolgon alapul, és annak lényegére irányul.

I. Amennyiben maga az adott dolog lényege, fogalmi tartalma a kérdéses, akkor egyáltalán nincs a megismerésnek határa. Észleljük, de még nincs róla fogalmunk.

A megismerés individuális ügy. „A megismerés nem a világ általános ügye, hanem valami, amit az embernek önmagával kell elintézni.”[24] Amikor énünk ismeretlen és adott dologgal találja magát szemben, először csak észlelete van. Meg akarjuk ismerni, azaz énünkben vágy keletkezik a megismerésre. Van a megismerésének határa? „[…]maga az adott dolog nem szabhatja meg nekünk a határokat, mert ahhoz, hogy a tárgy egyáltalán igényt tarthasson magyarázatra, megfogalmazásra, az adott valóság keretein belül kell találkoznunk vele.”[25] A megismerés előfeltétele tehát énünkben van. Nem a dolog kívánja tőlünk a megismerését és az értelmezését. Meg is fogjuk ismerni, ha fogalmat szerzünk róla. Énünk tehát képes az észleletét kiegészíteni és megvilágítani az észlelethez tartozó fogalommal.

Mindenki a saját gondolkodó képességét használja megismerésre, nem másét. De a megismerésre váró dolog kérdéses volta is mindig az individuum számára és individuális módon merül fel. (Ez nem azt jelenti, hogy a kérdés vagy a kérdéses mivolt olyan mértékben szubjektív volna, hogy ne juthatnánk objektív válaszhoz a megismerés révén.)Ez még akkor is így van, ha sokak számára kérdéses valamely észlelhető dolog, és sokan igyekeznek megismerni.

„ A megismerés határai tehát azt jelenthetik csupán, hogy hiányoznak az adott valóság magyarázatához szükséges eszközeink. A magyarázat igénye éppen attól merül fel, hogy amit adott dolognak akarunk tekinteni, amivel meg akarunk valamit magyarázni, a számunkra gondolatilag adottak szellemi színvonalára tolakodik. Szó sincs róla, hogy ismeretlen lenne előttünk a dolog magyarázatra való lényege, sőt, ő maga teszi szükségessé magyarázatát azzal, hogy elménkben megjelenik. Adva van a megmagyarázandó is és az is, hogy mivel magyarázandó meg. A kettő kapcsolatáról van csupán szó. Nem valamiféle ismeretlen dolgot keresünk meg a magyarázattal, hanem két ismert dolog kölcsönös vonatkozásait fejtjük ki. Ne is jusson eszünkbe soha egy adott dolgot olyasmivel magyaráznunk, amiről semmit sem tudunk. A magyarázat elvi határairól tehát egyáltalán nem lehet szó.”[26] A kérdés a fogalomra, a lényegre irányul, amely gondolkodással ragadható meg. Ha rá irányul, azt is tudjuk, hogy fogalmat, mégpedig a neki megfelelő fogalmat keressük. Az egyelőre nem ismert fogalmi tartalom is tehát az adottak világában van. Ha pedig a dolognak megfelelő fogalmi tartalmat megtaláltuk, akkor a kérdéses dolog többé nem ismeretlen.

„Ha olyan kérdést teszünk fel, amelyre nem tudunk válaszolni, ez azért van, mert a kérdés tartalma nem minden részében világos és határozott. Nem a világ adja fel nekünk a kérdéseket, hanem mi magunk.”[27]

„Megismerésünk során kérdésekkel állunk szemben, amelyek azért vetődnek fel, mert a tér, idő és szubjektív organizációnk által megszabott észleleti szférával a világ egységes egészére utaló fogalmi szféra áll szemben. Feladatunk az általunk jól ismert két szférának az összeegyeztetése. A megismerés határairól ezzel kapcsolatban nem beszélhetünk: Előfordulhat, hogy valamely időpontban ez vagy az kiderítetlen marad, mert életünk színtere megakadályoz abban, hogy észleljük azokat a dolgokat, amelyek közrejátszanak. De amit ma nem találtunk meg, azt holnap megtalálhatjuk. Az ilyen körülmények szabta korlátok csak múló természetűek és az észlelés és gondolkodás fejlődésével leküzdhetők.”[28]

II. Ha vannak ugyan észleleteink, de azok valamely általunk egyelőre csak sejtett dolog hatásai vagy okozatai, akkor a megismerésnek gyakorlati gátjai vannak, mégpedig az, hogy egyelőre nem észleljük. Ha valami pillanatnyilag nem észlelt, nem jelent örökké tartó, szükségszerű észlelhetetlenséget. Az észlelhetőségnek akadályai ugyan lehetnek, mint például az, hogy nincsen szervünk vagy műszerünk az észlelésére, de elvi határai semmiképpen sincsenek. Ennek organizációnk és a körülmények szabhatnak akadályt, de ezek szintén bármikor legyőzhetők. Ha pedig elvileg minden észlelhető, akkor a továbbiakban, a megismerhetőségére is a fentiek érvényesek.

Jogosnak tűnik az ellenvetés, hogy a megismerés mindennek ellenére mégis áthághatatlan határokba ütközik, mert a valóság rendkívül összetett. – Összetettségét nem vitatjuk. Bármilyen bonyolult, ennek ellenére megismerhető, hiszen a fentiekben vázolt tényezők az egyszerű és a rendkívül összetett dolog valóságának megismerhetőségére is vonatkozik. Általában azt szokták említeni, hogy az összetett dolog bonyolultságának létrejöttében és létében mindig lehet olyan tényező, amit magyarázatunk ellenére nem ismerünk, ezért magyarázatunk sem lehet kielégítő. Akik ezt mondják, elfelejtik, hogy a dologra irányuló kérdés az egyes emberben merül fel, és ő dönt arról is, hogy kielégíti-e a magyarázata a kérdését vagy sem. Ha mégis van valami, aminek feltételezett esetleges létezése miatt másokat nem elégít ki a magyarázat, akkor nem a megismerés végső határainak esete áll fenn, hanem csupán az, hogy a bennük felmerülő kérdés egy még összetettebb valóság megismerését igényli, ami csak azzal elégedne meg, ha biztosan tudhatná, hogy a feltételezett vagy minden lehetséges tényezőt figyelembe vett. Ezzel az igénnyel azonban máris átcsúsztunk a dogmatikus filozófia világába, ugyanis ha mégsem létezik egyetlen ilyen figyelembe nem vett paraméter sem, akkor csapongó fantáziánk áldozataivá váltunk. Ha pedig mégis létezik figyelembe nem vett, de észlelhető elem, amit később úgyis megtalálhatunk, akkor immanens elképzeléseink alapján továbbra is tarthatjuk, hogy minden észlelhető megismerhető.

Ezzel a végső igazság kérdésénél járunk. Ha adott pillanatban azt hisszük, hogy helyes magyarázatunk van valamire, később mégis kiderül, hogy bizonyos tényezőket nem vettünk figyelembe, amikkel a dolgot most már pontosabban meg tudjuk magyarázni, nem bizonyítja, hogy a megismerésnek határai volnának. Azt bizonyítja, hogy ismereteink bővíthetők. Mivel a megismerés igénye mindig csak észlelt vagy(/és) észlelhető dolgokkal kapcsolatban merülhet fel, a megismerésnek nem lehetnek elvi határai. Azt pedig nem állítottuk, hogyha valamely ismeretünk kielégíti kérdésünket, akkor a szóban forgó dolog végső igazságának is fogjuk tartani. Ha nem tudjuk, hogy egy adott dolognak mikor jutunk olyan átfogó ismeretéhez, amikor nincs semmilyen figyelembe nem vett tényező, és a dolog mindenre kiterjedő magyarázatát nyújtja, abból sem következik, hogy a megismerésnek áthághatatlan határai volnának.

További ellenvetés lehet, hogy a valóság kis részéhez is a teljes valóság hiánytalan ismerete lenne szükséges. Ha a valóság valamely része pillanatnyilag X tényezővel számolva ismert, egy idő múlva X+1-gyel, majd X+2-vel stb. igényeljük megismerését, akkor fokozatosan eljuthatunk a valóság minden tényezőjéhez. Azaz a teljes valóság ismerete lenne szükséges annak a résznek a teljes magyarázatához, ami viszont lehetetlen. – Hogy nem lehetetlen, azt az adott részre vonatkozó lehetséges észleletek összessége, és a hozzájuk tartozó – akár nagyon összetett – fogalmak, organikus eszmerendszer gondolkodással lehetséges megragadhatósága bizonyítja. Ha a kérdés valóban a teljes valóságra irányul, s nem arra a részre, akkor a teljes valóságra alkalmazva is tartható, hogy elvileg minden részletében megismerhető. Nem valószínű, hogy egyes részekre vonatkozóan a teljes valóság minden részletére ki kellene hogy térjen az ismeretünk, de ha erre volna szükség, elvileg ez sem lehetetlen, hiszen mondtuk, hogy a fogalmi szféra a világ egészére kiterjed. Csupán pillanatnyi emberi megismerő képességünk számára tűnhet megismerhetetlennek.

Ha pedig valaki azt állítja, hogy a valóság egésze nem zárt, hanem nyílt rendszer, azaz lezárt részén kívül is van valami közvetlenül ismeretlen, és az még megismerhetetlen módon hatni is képes a zárt részre, az egy immanens filozófia számára teljesen elfogadhatatlan. Ismeretelméletünk értelmében – a következő fejezetben bemutatott – jogosulatlan feltételezés.

3.7 A metafizika mint lehetetlenség

A legelterjedtebb vélemény szerint „a fogalom csupán a tudathoz tartozó eszköz, segítségével keríti hatalmába a valóság adatait.” „[…] két teljesen külön világot feltételeznek, a lényegét, létének okát önmagában hordozó objektív külső világot és egy szubjektív, eszmei természetű belső világot, amely állítólag a külső világ fogalmi képmása.” Azt mondják például, hogy „a világ az én képzetem”(Schopenhauer). E nézet képviselői nem veszik észre, hogy a tudatnak nem eszköze a fogalom a valóság megismerésében. A tudat nem ismer meg semmit sem. Kant nyomán egy objektív magánvalót feltételeznek, amivel szembeállítják a szubjektív bennem-valót. Ebből arra következtetnek, hogy belső fogalmaink csak szubjektív képmásai a külsőnek. A jelenlegi természettudományos magyarázatok is ennek a gondolkodási mintának megfelelően születnek. Lássuk csak. Mi magunk szubjektívek vagyunk, ezért objektív eszközökkel szabad csak kutatni. Így jutunk objektív eredményekhez, adatokhoz. Ezzel az emberi lélek számára a puszta utólagos megítélés engedtetik csak meg. Az is az anyagi berendezéseink adatainak feldolgozása után. Ezáltal fogalmaink végre objektív képmásai lehetnek a külsőnek. Csakhogy érzékelésünkön kívül gondolkodásunkat is a determinatív anyagi (energetikai) folyamatok határozzák meg. Hogy mi az anyag, azt nem tudjuk pontosan, de a kvantumfizika egyre közelebb kerül hozzá, s ez a kvarkokból és bozonokból, meg ki tudja mikből álló szubatomi világ az oka minden mérési adatunknak is. S ezzel az anyag be is töltötte a magánvaló szerepét. Ez ugyanis nem ismert, de ma már sötét anyagról és sötét energiáról is fantáziálnak, mely minden másra hatást gyakorol.

Meggyőződésünk, hogy a fent jellemzett és a hozzá hasonló dogmatikus nézetekkel szemben a tapasztalhatóságon belül kell keresni az okokat és az objektív létezőt, nem pedig a magánvalók vagy valamely fantáziált létező(k) túlvilágában, ahol csak valószínűségeket tudnak megállapítani.

„Aki szükségesnek tartja, hogy a gondolkodásnak mint olyannak a magyarázatához még valami mást is segítségül vegyen, mint például a fizikai agyfolyamatokat vagy a megfigyelt tudatos gondolkodás mögötti nem tudatos szellemi folyamatokat, az félreismeri azt, amit a gondolkodás elfogulatlan megfigyelése neki ad. Aki a gondolkodást megfigyeli, megfigyelés közben közvetlenül benne él egy önmagát hordozó szellemi tevékenységben.”[29]

„Magának a gondolkodásnak a szemlélésénél egybeesik az, aminek egyébként mindig elkülönülten kell jelentkeznie: a fogalom és az észlelet. Aki ezt nem látja át, az az észleletekkel kapcsolatban alkotott fogalmakat csak az észleletek árnyszerű képének fogja tekinteni és maguk az észleletek jelenítik majd meg számára az igazi valóságot. Az észlelt világ mintájára azután valamilyen metafizikai világot épít fel magának, amelyet képzetvilágának megfelelően atomvilágnak, akaratvilágnak, nem tudatos szellemi világnak stb. nevez. És nem veszi észre, hogy ezzel csak valamilyen hipotetikus metafizikai világot épített fel a saját észleleti világa mintájára.”[30]

Minden metafizika téves, ami a „nem adott, kikövetkeztetett dolgokkal akarja az adottakat megmagyarázni.”[31] Következtetni csak adottól adotthoz lehetséges. Az adott pedig mindig észlelt. A következtetés semmi új tartalmat nem ad, csupán formális (és szubjektív) módon áthidalja az egyes létezők közötti űrt.

”A hipotézisnek észlelhető dolgot kell feltételeznie, észlelteket pedig nem tud feltételezni.”[32] Mert azokat észleli. Csak az olyan hipotézisek felállítása jogos, amelyek megszűnhetnek elméletek lenni. A valamilyen elvekről szóló hipotézisek „értéktelenek”. – Akik például egy közvetlenül tapasztalhatatlan és megismerhetetlen magábanvaló létet fantáziálnak az észleleti világ mögé, képtelenséget művelnek.

A félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk, hogy fenti állításaink nincsenek ellentmondásban azzal, amit a megismerés előtti adottak köréről mondtunk. A megismerés cselekménye előtt minden tudati tartalom adott, még az is, amiről később kiderül, hogy csak látszat. A látszat ugyanis a nem reálisan adott. Az adottak között ekkor még semmiről sem tudjuk, hogy gondolkodva, megfontolással jön-e létre. Fogalmak lehetnek adottak, de nem megfontolt fogalmakként, hanem csak észleltekként.

Amivel a metafizika foglalkozik, az már a megismerést érinti. A megismerés gondolkodás eredménye, tehát megfontolás az alapja. A metafizika akkor követi el a hibát, amikor olyat feltételez, amit nem észlelhet. Azaz megfontolásainak nincs észlelhető tárgya. Észlelhető dolog nélkül azonban nincs értelme semmiféle mondanivalónak. Minden jelentésnek észlelhető jelölete kell legyen. A jelentésnek adottat kell jelölnie.


[1] GA 4, III. fej. 41. old.

[2] GA 4, IV. fej. 45. old.

[3] GA 1, XV. fej. 217. old.

[4] GA 1, XV. fej. 217. old.

[5] GA 1, XV. fej. 217. old.

[6] GA 4, VI. fej. 78. old.

[7] GA 1, XV. fej. 218. old.

[8] GA 1, XVI. fej. 254. old.

[9] GA 4, V. fej. 72. old.

[10] GA 4, VII. fej. 83.-84. old.

[11] GA 4, VI. fej. 78.-79. old.

[12] GA 4, V. fej. 66. old.

[13] GA 4, VI. fej. 79. old.

[14] GA 4, VI. fej. 81. old.

[15] GA 4, VI. fej. 80. old.

[16] GA 4, VI. fej. 81. old.

[17] GA 4, VI. fej. 80. old.

[18] GA 4, VI. fej. 80. old.

[19] GA 4, VI. fej. 81. old.

[20] GA 1, X. fej. 147. old.

[21] GA 1, X. fej. 136. old

[22] GA 1, X. fej. 138. old.

[23] GA 1, XI. fej. 196. old.

[24] GA 4, VII. fej. 84. old.

[25] GA 1, X. fej. 163. old.

[26] GA 1, X. fej. 163. old.

[27] GA 4, VII. fej. 84. old.

[28] GA 4, VII. fej. 85. old.

[29] GA 4, IX. fej. 107. old.

[30] GA 4, IX. fej. 107-108. old.

[31] GA 1, X. fej. 154. old.

[32] GA 1, X. fej. 164. old.

 

 

 

 

 



Vissza az előző oldalra

Könyvek

KÖNYVEK

Önfejlesztés. Eligazodás a világban és az okkult áramlatokban. Verseskötet Bővebben

CIKKEK

Megismerés és fejlődés. Bővebben

VERSEK

A versnek legyen dúrja, mollja - lassú, méla, inga módja - suhanóan gyors tempója - tartalommal egybeforrva. Bővebben

FORDÍTÁSOK

Spruchok és versek németről magyarra. Bővebben

Minden jog fenntartva! © 2014 | Gellért Ferenc