Néhány vers az Indul a vándor című kötetből:

Tudatos szív (bevezető helyett)

Ritmusban él világ, ember,
ebből írtam sok-sok rímmel,
ütemtelen' s ütemekkel
valóról, és szeretettel.

Amit múzsám belém ötlött,
sorban rímes köntöst öltött.
Hálát érzek! Nagy kegyelem,
bölcsességből szól több versem.

A homály-verset nem kedvelem,
a tudatos szív jövő-jelem,
ha igaz mennyből születhettem,
versbe fény kell, ezt hirdetem. 

A száraz tényt is rímbe tettem.
Halott? Látszat? Élesztgettem.
Nem csak érző szívvel élünk,
értő szívvé kell fejlődnünk.

Látók vagyunk? Ugyan! Vakok!
Lélek is van, mégse látod.
Amit vak mond, nem mérvadó,
többet tud a szellemlátó.

Anyagszemmel nem láthatót
elmondtam mint nyilvánvalót.
Legfontosabb szándékom volt,
hogy épüljünk a leírtakból.

Azt a döntést Terád bízom,
sikerült-e így eljárnom.
Ha sikerült, öröm nékem,
csak fejlődjünk, s Öröm Véled!

Ne legyél szomorú, szívem!

Ne legyél szomorú, szívem!
Vigaszom kutatom rímben.
Rebegő ajkamon száz szó,
szerető, simító, játszó. 

Ne legyél szomorú, szívem!
Gyönyörű szemeid könnyben?
Nevető mosolyod várom,
már makogom kacagó álmod.

Ne legyél szomorú, lelkem!
Ide süss, odazeng versem!
Örömöd hova tűnt? Nincsen?
Lehetnél mese-kék kincsem. 

Ne legyél szomorú, szívem!
Hamarost sima lesz minden.
Karollak, kitartón, látod,
ám szerető karomon láncok. 

Ne legyél szomorú, szívem!
Odaküldöm a jóságom;
hamarább odaér, mintsem
kikacag vacogó álmod. 

Útjaink

Útjaink szellemi égből erednek, és Földről az égbe vezetnek,
hogy szabadságot kérjenek tőlünk a tiszta szeretetnek.
Útjainkat mennyből fújt szalagoknak látom,
mik a földi szélben kavarognak vádlón.

Az újszülött szalagja még színtelen és kurta,
az aggastyáné már szürke portól van megfakulva.
Angyalunk fentről ereszti le ígéretes szalagját,
mi aztán ereje fogytán színesen kanyarodik vissza hozzá. 

Szalagjaink értéke minden élményünkben nő,
színe vonalkódként a pillanatban születő.
Így lesz minden ember sorsa más,
egyéni színkód vezérelt összhatás. 

Szalagjaink égbe-kiáltóan lobognak a szélben,
születő és veszett reménnyel, lustán és serényen.
Néha egymásba gabalyodnak, összenövekednek,
máskor meg szétválnak, rojtozódnak és újrakeverednek.

A földi szelek csalókák, útjainkat össze-vissza kuszálják,
a saját út járásához önismeret, bátorság kell, és ingathatatlanság.
Az egyik szél félre sodor, az árokba, a másik a jóból a gonoszba,
a harmadik meg szédítő hatású őrülten forogva. 

Szalagjaink az isteni szellem-mélyből növekednek le,
s noha földi vonzásba, viharkavart koszba vegyülnek bele,
testi fejlődésünk átmeneti végére utolsó színükkel
ismét mennyei hazánkba, s angyalunkhoz világítanak be. 

Szalagjaink a földi viharokban bemocskolódnak,
és nem tűnnek könnyen tisztára moshatónak.
Amit itt nem sikerül belőlük megragyogtatni,
halál után az isteni boldogság mosolyporába fogjuk mártani.

Szalagunk a halál kapujához érve csomóba rándul,
a por lehull róla, és isteni szigor szippantja fel ellenállhatatlanul.
Parabolaíve középen szelet csap, kezdetnél megszakad,
végtől meg örömmel tekeredik föl a láthatatlanba, mint egy gombolyag. 

Szalagunk ezután csillaglények jósága felé táguló gomolyag:
benne éljük át, ami szégyellni való módon belőlünk kifakadt
és, hogy a földön mily sok jótettünk szívlustaságból elmaradt,
miket lelkünk tanulságokként, pokoli kínokban tisztulva magába itat. 

A halálidő fényesebb szakában a tanulságok lelkünkbe merülnek,
s kik nyomot hagytak akaratunkban és szívünkben,
sorstársainkként mennyei zenében készülődnek velünk leszületőben,
hogy újra egymásra találjunk, és igyekezzünk jót tenni új földi életünkben. 

A pokol után mennyei szorgalomban felépítjük egészségünk szellemi magját,
és mosolypor-kábaságunkban angyalunk már keresi is nekünk a szülőpárt,
hogy őket emberszületéssel és mosollyal kápráztassák,
sorsszalagjainkat pedig emberi embrióhoz kötve új útra indíthassák. 

Minden szalag a hozzá tartozó emberi lélekhez kötődik,
ki a Föld vonzásába süppedve lélegzetbe töltődik.
Szalagom futása a Tiédhez épp annyira közelít,
amennyire lelkünk – az égi szándékok és elért szabadságunk szerint –

egymás lélekzetéből merít.

Ne féljetek a láztól!

Ó, emberi Lélek!
Értsd meg, a láztól nem kell félned!
Ha tartósan szökik nagyon magasra,
csupán akkor lehet jogos az aggodalmad.

Istennek hála, főként gyermekeknél
a láz testformáló jótétemény.
Engedjétek hát égni vérük tüzét,
mi serényen alakítja a csemeték testét. 

Mit gondolsz, ma kész lehetnél a jóra,
ha magas hővel soha nem élhettél volna?
Lázzal idomítottad lelkedhez összes szervedet, tagodat
még gyerekkorban, hogy ma ne légy rossz-rabszolga. 

Ne vedd el az esélyt gyermekedtől,
hogy saját testet alkosson az örököltből.
Engedd, hogy hője szobrászként erősödjön,
hisz csak így lehet majd énjében erős felnőtt a Földön. 

Az elődöktől kapott tested mintakép,
hogy tudd, ilyen az emberi testiség.
A szülő az ősök puszta utánzásába taszítja gyermekét,
ha tudatlanságból túlcsillapítja szerette nagy hevét. 

Isten az embert fejlődésre teremtette,
hogy földi testét szülőktől örökölje,
szellemét pedig vér hevébe öltöztesse.
Ne gátold hát, hogy egész-ségét hővel készíthesse! 

Rendezd a sorsodat!

Mi haszna a panasznak,
ha elszalasztod nap mint nap
úgy tenni a dolgodat,
mi jobbat hozna sorsodnak? 

Rendezd úgy a dolgokat,
hogy ura légy a sorsodnak,
hogy soha-soha ne foghasd
rossz sorsodat másokra. 

Nézz lelkedbe, Magodba,
este, reggel naponta,
imádkozva, gondolva,
talán rájössz dolgodra. 

Magod véred hordozza,
hevít, akar gondokban.
Ismerd fel a dolgokban,
hogy nem leszel csupán szolga. 

Léted Isten akarta,
sorsod bízta angyalra,
s égi jóság azt adja,
mi nevel téged szabadnak.

Kényszereket angyal szab,
de kényszerek közt szabad vagy.
Célra törve, akarva
így fejlődj a magasba! 

Ismerd meg magad! Zene és temperamentum

 Habitusod lélekének,
hangtalanul hangol téged,
az a dallam rendít mélyet,
lelked hangzó rejtekében,
s az tűnik majd főleg szépnek,
mellyel együtt csendül éned
erősítő szép zengéssel.
Mit kedvelsz hát a zenében?
Derítsd ki, hogy mi hajt téged! 

Földes hanggal sötét dallam
száll a mélybe ólmos lassan,
romantikus mollba haltan.

Vizes hanggal szürke dallam
lötyög lanyhán itten-ottan,
zsigerérző testtudatban. 

Légi hanggal szín-fény dallam
csapong vidám dirrel-dúrral,
elveszve az extázisban. 

Tüzes hanggal fényes dallam
dirrel-dúrral nyughatatlan,
csipked, csapkod, nagy komolyan.

A Föld tudati élete

Tél múltával szenderül a Föld.
Nyitott szemekkel álmodik félkört.
Tavaszi fáradtsággal elalél,
hogy világra nyílt alvó szemekkel
befogadja a mindenség üzenetét.
Ősszel aztán becsukja összes sziromszemét,
ekkor mégis magára eszmél,
s a téli félévben átgondolja,
mit a nyáriban álmodva szemlélt.

Madárdal vonulás

Ha közel a Napnak a frissítő kelése,
hallatszik hajnalban sok madár zengése.
Énekes madarak üdvözlő öröme
vonul a Nap előtt szent fényét előzve,
keletről nyugatra Földön át körözve,
bizalmat ültetve álmodók lelkébe,
nyugalmat árasztva ébredők szívébe. 

Hová mentek, gyerekek?

– Hová mentek, gyerekek?
– Hol sok a nagy fa, rengeteg.
– Szép az idő, menjetek!
De kicsik vagytok, gyerekek,
egyedül nem mehettek,
én is megyek veletek.
Fogjátok meg kezemet,
többiek kövessetek!
Árkok, bokrok, kis erek,
elhagyjuk a réteket.
Nézzétek az őzeket,
búzatáblán legelnek.
Nyulak futnak, surrannak,
csillogjon a szemetek!
No itt az erdő, rengeteg,
nagy fák, bokrok, levelek,
levelekben erezet,
leveleken szél rezeg.
Árnyékok közt fény-erek,
fényt adnak és meleget.
Ez a bogár mi lehet?
Lábat gyorsan szedeget.
Nem bántják a gyerekek!
Itt egy tuskó, pihenek,
futkossatok gyerekek,
játsszatok és lessetek.
Vajon amott mi lehet,
sűrű bokor mit rejthet?
Hopp, egy fácán! Felreppent.
Tarka tollát figyelted?
Nagy zajunktól megijedt,
tovarepült hirtelen.
Játsszatok csak gyerekek,
messzire ne menjetek!
Játékotok önfeledt,
minden jó, ha nevettek…

Dongóhangtól zsongó dombon

Dimbes-dombos héthatáron
zsimpes-zsompos utam járom.
Simító szél, óh, imádom!
Levél hajlong levélszáron.

Szia levél! Érzem, látom
zsendülésed zöldsugárzón.
Szia virág! Színed álom?...
Nem láttalak még e tájon. 

Napnak hangja létbe hívó,
lelki színben sziporkázó.
Bolygók tánca bimbót nyitó,
tarka színben csöndben váró.

Bolygótánctól szép virágon
dongó poroz dongva szállón,
színes szirmok illatától
rigó táncol égerágon. 

Fának ága széltől ringó,
rigó zeng a sűrű lombból.
Dongó háta szárnyas hintó,
dongóhintón tündér trónol. 

Szorgos tündért hordó hintón
tündér bűvöl bimbót bontón,
ki-kibomlott bimbószirmon
dongótangót lejt a dongó.

Bimbók nyílnak illatontón,
illatukat mélyre szívom.
Szívem, tüdőm így gyógyítom,
nem is beteg, csak úgy mondom.

Rigódalos rezgő lombtól
testem-lelkem csupa humor!
Dongóhangtól zsongó dombon
elfelejtem minden gondom.

 

 Megrendelem



Vissza az előző oldalra