Az emberi fejlődés értelméről

Rudolf Steinertől jól tudjuk, hogy földi emberi fejlődésünk során olyan lények befolyása alá kerültünk, akik azóta is önzésre csábítanak. Ezek a luciferi lények, akik érzéki vágyakat is ültettek belénk. Erre eredendően nem lett volna szükségünk, ha nem az lett volna az ember istenadta rendeltetése, hogy szabad szellemi lénnyé váljunk. A szellemi lények elsöprő többsége nem szabad: teremtő lény, de nem szabad. A Szentháromság istenségének akaratát teljesítik minden szabadság nélkül. Szabaddá csak olyan lény tud válni, aki választani tud jó és rossz között. Így mi folyton kísértve, rosszra csábítva élünk. Ilyen lény az ember. Ebből fakadóan is oly sok a szenvedés és a fájdalom a földi világban. Még nagyon sokszor nem a jót, hanem a rosszat választjuk. Nagyon gyakran az önzés vezérli a döntéseinket és a cselekedeteinket, és így nem is lehet csodálkozni azon, hogy oly sok rossz van a világban – általunk. De ha jól belegondolunk, ez általában nem is olyan nagyon sok. Hiszen a szenvedés egyénekre oszlik, noha különböző mértékben. Vannak, akiknek tényleg iszonyúan sok, de a nagy többségnek ehhez képest nem. Mindenesetre attól, hogy tudunk mások szenvedéséről, még mi nem szenvedünk, legalábbis ez nagyon kevéssé járul hozzá a mi szenvedéseinkhez.

De mi értelme volt az Istennek lehetővé tenni a szenvedést és a fájdalmat? Ha mindez egy isteni terv része, és az Isten mindenható és bölcsessége is mérhetetlen, akkor hogyan lehetséges, hogy ilyen világot alkotott, amelyben az állatoknak és embereknek ennyi fájdalommal és szenvedéssel kell szembesülniük? Miért vannak ragadozó állatok, akik felfalják a szelíd növényevő állatokat? Miért kell harcolni az állatoknak az életben maradásért? Miért kell küzdeni az embereknek az életben maradásért, a boldogulásért, előrejutásért? Ha Isten mindenható, akkor megtehette volna, hogy egy idilli világot teremtett volna, amelyben a lények teljes együttműködésben, egymást támogatva élnek, és nem olyat, amelyben oly sok küzdelem, harc, öldöklés és gonoszság van.

Miért teremtett ilyen megpróbáltatásokkal teli világot? A lények fejlődése érdekében. Fejlődni nem lehet ellenállásokkal való szembesülés és küzdelem nélkül. Ellentéteket kellett teremteni a világba, hogy a fejlődés megvalósulhasson emberi szinten is. Az ember akkor válhat egyre jobb emberré, ha minél több rosszal és gonosszal találkozik, és ha bensőleg és külsőleg a rosszal és a még nagyobb gonosszal szemben állva tevékenykedik. Soha nem válnék jobb emberré, ha a földi életben nem kerülnék olyan élethelyzetekbe, amelyekkel szemben fáradozásokat, erőfeszítéseket kell tennem, hogy a dolgaim jobb irányba szerveződjenek. Ezek sokszor fájdalmas, szenvedésekkel teli élethelyzetek.

Mondhatná valaki, hogy „de lehetett volna olyan világot is teremteni, amelyben szenvedések és fájdalmak nélkül is lehetett volna fejlődni.” Ebben van igazság, de szabad lénnyé nem lehet fejlődni egy isteni jellegű egységvilágban. Semmi fejlődésen nem haladnék keresztül, ha nem volnának betegségek, bántások mások részéről. Hova fejlődhetnék, ha én isteni jóságból állva kizárólag jót tudnék tenni, semmi rosszat és gonoszat? Én cselekednék egyáltalán ekkor, ha nem volna választásom? Én. De nem azt tenném, amit én akarnék, hanem amit az isteni jóság belém árasztott. Senki senkitől nem félne, mert senki senkit nem bántana. Minden csupa boldogság és egyetértés volna, egy világboldogság része lennénk. Egy ilyen boldog és jó világban is lehet magasabbra fejlődni, de szabad lénnyé válni lehetetlen volna. Isten „karjaként” élnénk, legfeljebb abban fejlődhetnénk, hogy még közelebb jussunk az istenséghez, és akitől így még intenzívebb függésbe kerülnénk.

Isten nem ilyen világot teremtett. A szabad lénnyé fejlődés lehetősége is megadatott.

Isten gondolt egy nagyot: „lehessen az emberből szabad lény.” A Föld az emberi fejlődés színtere. E fejlődésnek van alárendelve minden. Ezért kell a Földön a jó és a gonosz küzdelmének folyton zajlania. Az ember csak úgy válhat szabaddá, ha van lehetősége a rosszat, a gonoszat, a csúfat és az ostobaságot választani a jóval, széppel és bölccsel szemben. Szabaddá akkor és annyiban válik az ember, ha és amennyiben minden külső és belső befolyásolástól függetlenül választja a jót, a szépet, a bölcset, az egészségeset a gonosszal, csúffal, ostobával, betegessel szemben. Ezt a szabaddá fejlődést segíti, hogy különféle kísértő lények befolyásolnak, rosszra, egoizmusra csábítanak, tévedésekbe visznek. Isten és a szellemi lények nagy többsége a jó oldalon áll, de lehetővé kellett tenni a rossz, a gonosz oldalt, is, hogy a fejlődésben a szabad, mégis az isteni jósággal összhangban tevékenykedő lények fejlődhessenek ki. Ezek vagyunk mi. Vagy elérjük ezt szabadon, vagy nem. Le is maradhatunk.

Meg kell értenünk, hogy az ember csak lassan tud megerősödni lelkében, a jóságban, szépségben és bölcsességben. Ehhez sok idő kell. Most még biztos sok a szenvedés a világban, de enélkül nem jutnánk előbbre. Épp a sok rossz és szenvedés közepette haladunk a jóság a csökkent szenvedések világa felé. Ez jelentős mértékben tőlünk függ. A jövőben kevesebb lesz a szenvedés a Földön, mert az emberek is bölcsebben fognak élni. Mindezt nem érhetnénk el, ha csupán jóság, szépség és bölcsesség volna a világban. Úgy leszek még jobb, hogy a gonosszal szembesülök, és szabadon felismerem, hogy én a jót akarom akkor is, ha a gonosz ezt akadályozza. Így leszek még erősebb a jóságban és szeretetben. Nagyjából erre vagyunk rendeltetve.

A lelki-szellemi ernyedtség és aktivitás

Mindezt benső szempontból is megérthetjük, az érzések szintjén.

Ha nevetek, akkor érzem, hogy egy lelki könnyedségből, lazultságból nevetek. Ha örülök, akkor is van egy fajta elengedettségérzés bennem. Nincs koncentráltság, összpontosítás a lényemben, hanem csak egy könnyed lelki kiáradás a világba. De már a mosolyban és a jó közérzetben is van egy ilyen benső állapotra való hangoltság, csak kisebb mértékben. Ezt bárki megérezheti.

Milyen az, amikor az ember sír, amikor testi vagy lelki fájdalmai vannak? Ennek az ellenkezője. Az ember bensőleg, lelkileg és szellemileg összehúzza, összeszedi magát, nem laza és ernyedt állapotban van. Amikor fájdalmat élünk át, bensőleg, lelkileg és szellemileg aktívabbá válunk, teszünk valamit lelkünkben. Általában akkor is feszülünk, tesszük ezt, ha egyébként kívül a bénultság, tehetetlenség érzése száll meg. Ilyenkor nagyon jól jön a másik segítsége, hogy ez a külső bénultság, tehetetlenség érzése enyhüljön, és esetleg az ember tenni tudjon valamit annak érdekében, hogy ez a fájdalmas helyzet megváltozzon. Erről így beszélt egyszer Rudolf Steiner: „A szomorúság a lélek olyan élménye, amely révén az én erősebbnek érzi magát egy külső tapasztalat során, mint ha közömbös volna. A szomorúság mindig az én tevékenységének a belső felfokozódása. A szomorúság az én tartalmát, erősségét fokozza, és a könnyek csak annak a kifejeződései, hogy az én ebben a pillanatban ténylegesen erőfeszítéseket tesz, hogy többet tapasztaljon önmagában, mint amikor közömbös."1

Mindebből belátható, hogy a fájdalmas, megpróbáló élethelyzetek bensőleg aktivitásra serkentenek minket. Kénytelenek vagyunk aktívabbá válni. Nem szükséges, hogy fizikai vagy lelki fájdalom kísérje ezt. De ha kíséri, akkor ez bensőleg is jól érezhető jele annak, hogy most erősebben vagyok jelen, mint amikor közömbösen érzek, és főleg, amikor elhagyom magam, könnyed állapotba kerülök és vidám, boldog vagyok.

Itt az a lényeg, hogy amikor teszek valamit a fejlődésemért, akkor bensőleg aktívabbá válok, intenzívebb a jelenlétem. Az nem baj, ha a megpróbáltatáson minél kevesebb szenvedéssel szeretnénk áthaladni. Ilyenkor általában ez az egészséges és normális emberi törekvés. Nem baj, ha öröm és boldogság ér, csak azt kell megérteni, hogy nem ettől leszek fejlettebb, hanem attól, ami küzdelmet kíván a szervezetemtől, a lényemtől, és ami intenzívebb jelenléttel történik, mint például amikor könnyed nevetésben épp semmit nem csinálok, csak jól érzem magam. Erre is szükségünk lehet, de ettől nem leszünk fejlettebbek, többek, mint amilyenek eddig voltunk.

Tudjuk, hogy a lelki és szellemi fejlődés érdekében születünk újra és újra a Földre, emberi testbe. Tudjuk, hogy e fejlődésnek az a legfőbb értelme, hogy lassan megszerezzük a (szellemi) szabadságot és a szabadon szeretés képességét.

A fentiek alapján azt hiszem elég könnyen belátható, hogy a szabadság és a szeretet szabadságból végezhető képessége közvetlenül a boldogság, öröm, nevetés, vidámság, tehát a lelki elernyedés által nem érhető el. Az ilyen érzéseknél bensőleg elernyedünk, elhagyjuk magunkat, kis szusszanásnyira „pihenünk”, nem fejlődünk, hanem erőt kapunk a további fejlődéshez. Az öröm és boldogság bármilyen formája által, azaz lelkileg elernyedve, a „nevetésben szinte a világba áradva” nem fejlődünk egy csöppet sem. Az ilyen ernyedt állapotok nem fejlesztenek az ember lényében semmit, noha nagyon is megvan a maguk szerepe, amiről az alábbiakban esik még több szó.

Minden benső összehúzódásból, erőösszevonásból, összpontosításból, erőfeszítésből, fáradozásból, benső erőkifejtésből való aktívabbá válás lelkileg vagy szellemileg gazdagabbá, értékesebbé, erényesebbé, erősebbé tesz. Ez még egy olyan betegségen való átesés esetén is így van, amelybe egy idő után belehalunk. Lehet, hogy a betegség általi lelki fejlődésünk csak a halál és újabb születés közti élet során realizálódik, de akkor is az átélt betegség elleni benső küzdelemnek a következménye lesz. Még ha fájdalmas is, még ha szenvedéssel is jár egy betegség, élethelyzet, sorscsapás, sokszor akkor is kívánjuk a születés előtti életünkben, hogy majd a Földön fejlődhessünk általuk. Ezt vállaljuk. Csak itt a Földön, túlságosan a külsőségekre összpontosító tudatunkban vagyunk képesek ezt teljesen ellentétesen látni. Nagy tévedésben van az, aki azt hiszi, hogy az élet célja a boldogság. Egoista részünk célja valóban ez. Nekünk nem ez. Mi ettől a túlságosan boldogságcentrikus egoitástól igyekszünk megtisztulni. A földi születés előtt és a halál utáni életben mindenki fejlődésközpontú. Csak itt a Földön képes az ember túlságosan boldogságkeresővé válni, és értetlenkedni a fejlődés tényei láttán.

Természetesen nem szenvedni jövünk a Földre. Egészséges ember nem törekszik semmi ilyesmire. De esetenként mégis fájdalomnak, szenvedésnek kell belőlünk mintegy kikényszerítenie, kicsikarnia a lelki vagy szellemi haladást. Ha lelki fejlődésünket kicsit elhanyagoljuk, és minden látszólagos jóakaratunk ellenére igen gyakran elhanyagoljuk, akkor megpróbáló, esetenként fájdalmas, szenvedésekkel teli élethelyzetbe kerülhetünk. Az isteni világrend így gondoskodik arról, hogy ne maradjunk le a fejlődésben. A lelki és szellemi fejlődés nem feltétlenül jár fájdalmakkal és szenvedéssel, viszont azzal jár, hogy az ember lelkileg-szellemileg aktivizálja magát, tegyen valamit, ami által értékesebb tagjává válik a világnak. Időnként annyira akarunk valamit, hogy szinte örömmel vállaljuk érte a fájdalmakat, az éhezést és kialvatlanságot is. Máskor olyat kívánnak tőlünk – például alkalmazottként a munkahelyünkön –, amit nem tudunk örömmel, mosolyogva végezni, fogunkat összeszorítva mégis megtesszük. A saját akarati célunk megvalósítása mindenképpen nagyobb benső fejlődéssel jár, ha valóban a cél érdekében cselekszünk, de még a kötelességből végzett benső megfeszülés is lelki fejlődést jelent.

Most értünk el oda, hogy megértsük, mi az öröm, a boldogság és ehhez hasonló érzés, az összpontosítást nélkülöző, bensőleg passzív lelki állapot értelme. Éppúgy támogat, segít a cselekvéseink közben, az elhatározásaink meghozásában, mint ahogy támogatni tud egy barát, egy szülő, egy testvér, egy családtag stb. egy másik embert, amikor segít neki fizikailag elvégezni valamit, vagy lelkileg valaminek az elviselésében. Mert időnként olyan mértékű szenvedéssel, lelki vagy fizikai fájdalmakkal jár valaminek az elvégzése, vagy egy benső állapot elviselése, hogy jó, ha akkor mások sietnek segítségünkre. De ha nincs pluszban senki, aki segítene, vagy van, de nem elég az sem, akkor segít az a boldogságot adó tudat, hogy szeret a párom, vagy a nemes cél, hogy munkámmal szeretném a gyerekeimnek megadni ezt vagy azt stb. Minden apró öröm is segít a nehéz munka elvégzése közben. A munkatársak mosolygást előcsaló viccelődése, egy örömérzést keltő zene is olyan állapotot jelenthet, amely segít még kitartóbbá válni a megpróbáltatások közepette, az akár súlyos lemondásokat követelő feladatok elvégzése közben. Maga az öröm, a mosolygás, a boldogság nem fejleszt. Az mintegy ajándék az istenektől, szellemektől, hogy az időnként akár fájdalmakkal, szenvedéssel járó megpróbáltatásokat átvészeljük, sőt lelkileg erősebben haladjunk tovább.

Minden örömérzés (a szelíd mosolytól az eget verő örömig) erőt jelent, ami isteni ajándékként fogható fel. Mi éljük át az örömöt, a boldogságot a lelkünkben, de ettől nem leszünk értékesebb, erősebb, erényesebb emberek. Ezek isteni ajándékok, hogy a megpróbáltatásokkal teli lelki-szellemi fejlődésen továbbhaladjunk. Az a szerepük, hogy azokban az összpontosítást, benső aktivitást, erőfeszítést kívánó élethelyzetekben, amelyet a karma és szabad tetteink idéznek elő, benső támogatást adjanak számunkra.

Ilyen értelemben örülni, boldognak lenni nem más, mint Isten ajándékában fürödni. Persze nem mindegy, hogy az ember előzőleg miket tett, mert ez jelentősen meghatározza, hogy a karma mit követel tőle, milyen élethelyzetekbe kell kerülnie most az előző tettei következtében. Az is nagyon meghatározó, hogy az ember mennyire él bölcsen. Minél bölcsebben él, annál kevesebb benső, lelki kényszerrel találja magát szemben, amit le kell győznie magában. Egy nagyon bölcs magától is eleget fejlődik, de a kevésbé bölcset már kényszeríteni kell a fejlődés bizonyos lépéseinek a megtételére. Így egy bölcs általában kevesebbet szenved, és sokkal többet is tesz az emberiségért, mint egy olyan ember, akit egoizmusának egy bizonyos oldala folyton rossz döntésekhez vezet. Vannak, akik annyira rossz döntéseket hoznak sorozatosan, annyira az önzés vezeti őket, hogy így elrontják a saját sorsukat, egészségüket, életüket. Ennek így kell lennie. Mindenkiből lehet bölcs egyszer, de ehhez elég sokat kell tennie. Amíg nem elég bölcs, addig több szenvedésben van része. A bölcs a világgal, az istenivel nagyobb összhangban él, ezért számára ugyanaz a szituáció más, kevésbé önző érzelmek megélésével jár, mint aki nem elég bölcs még. Ezért a fejlettebb ember képes lehet azt is vidámabban, jobb kedvvel, pozitívabban felfogni, amit a fejletlenebb esetleg csak fájdalmasnak tud érezni stb. Aki a bölcs isteni világrenddel nagyobb harmóniában él, annak megélésében ez pozitív érzésekben jelenik meg.

Még nagyon sok egyéb szempont is akad, amit megemlíthetnénk. Itt csak az volt a szándékom, hogy bemutassam a fejlődés legalapvetőbb tényeit, és hogy milyen benső állapotok fejlesztenek, és melyek adnak benső erőt ahhoz, hogy a bensőleg fejlesztő helyzetekben jobban érezzük magunkat, jobban elviseljük, kitartóbban haladjunk megpróbáltatásokkal teli életutunkon. Az öröm és boldogság isteni ajándék. Általuk közvetlenül nem fejődöm, de a fejlődésben egyértelmű, hogy támogatnak. Attól fejlődöm, amit én teszek a fejlődésemért. Attól, ami tevékenységre, aktivitásra ösztönöz, és ami esetenként fájdalmas is lehet, szenvedést okoz. Ha a sors, a karma, a gondviselés arra kényszerít, hogy megfeszüljek, erőfeszítéseket tegyek, összeszedjem erőimet, akkor fejlődésben vagyok. Még inkább abban vagyok, ha szabad vagyok közben. Ha az élet csak nevetés, boldogság, élvezkedés volna, az olyan lenne, mintha a fejlődést parkolópályára állították volna. Sőt, az élvezkedéssel éppen azt az önzést éljük ki, amely majd karmikusan fájdalmas és szenvedéssel teli kiegyenlítést von maga után. Ilyen a világrend, ilyen a fejlődés.

Lehetséges-e lelkileg fejlődni a boldogság és öröm megélése által?Lehetséges, de nem közvetlenül a boldogság és öröm által, hanem a boldogság és öröm érzésétől támogatva. Ha öröm és boldogság is kísér néha a megpróbáló, fejlődést kínáló élethelyzetekben, akkor könnyebb a dolgunk. Az örömben, nevetésben elengedjük magunkat, mintegy kikapcsolódunk, szétszórjuk benső erőinket a környezetünkbe, jelenlétünk ereje csökken. Fejlődni közvetlenül csak a világ aktív, összeszedett lényeinek a világába való bekapcsolódással lehet, fokozott szellemi jelenléttel. Például olyan élethelyzetekben, amelyek lelkileg vagy szellemileg koncentráltabb állapotokkal, jelenléttel járnak. Ilyen minden benső aktivitás, például egy szabad szellemi alkotótevékenység, a sportoló koncentráltsága, de akár a betegségben való szenvedés, a fizikai vagy lelki fájdalom átélése is.

2024. 09. 28.

Jegyzetek:

1 Rudolf Steiner: Exkurse in das Gebiet des Markus-Evangeliums, GA 124, 1911. 02. 28.

 Lásd még: A boldogság megszerzésének a titka