Skip to main content
  • Gellért Ferenc

Emberség és szabadság (2.)

Mennyiben vagy ember? Amennyiben a szeretet működik általad, mégpedig individuálisan és szabadon. Milyen a szabad szeretet? Mi jellemző rá? Nem válogat. Bárkit szerethet. Semmilyen feltétele sincs és kizárólag az ember szellemi lénye, énje, individuuma a forrása.

Az emberi szeretet azonban működhet a létbe helyezett körülményekhez tapadóan és lelki rabságból fakadóan is. A létfeltételekből eredőre példa a saját gyermek szeretete és a gyermek szülei iránti szeretete. Ha gyermeked szereted, akkor őt nem szabadságodból szereted, hanem mert ez így van rendjén. A létfeltételek a meghatározóak. Gyermeked teste a saját testedből van, ezt te szabadon nem tudod befolyásolni. Természetesen, istenadta módon hozzád tartozónak érzed, nagyon helyesen. Ezért is szereted, mégpedig természetes módon, nem szabadságból. Az ilyen szeretet a szabad szeretet előiskolája.

A természetes szeretet bizonyos személyekre korlátozott. Nem szerethetsz akárkit természetes, istenadta módon, csak akivel erősebben összeköt a sors. Mégis szerethetsz bárkit, ha teljesen szabaddá, teljesen emberré válsz. Minél több embert szeretsz már most, annál közelebb vagy a teljes szabadsághoz és az emberség eléréséhez. A szabad ember mindenkit képes szeretni. A szabad szeretet csakis ezért értékesebb, mint a természetes. A szeretet mindegyikben teljesen azonos, csak az egyikben sokkal szélesebb körű, mint a másikban.

A szellemi rabságból fakadó, azaz individuális éretlenségben megélt szeretet a legalacsonyabb rendű a szeretet összes formája közül. Önzéssel van beszennyezve. A szeretet egy részét az ember önző módon visszatartja és a maga érdekei szerint igyekszik érvényre juttatni.

Önző szándékokkal szereted azt, ami nem igaz, nem szép és nem jó. Mindent így szeretsz, ami káros, nem szolgálja a fejlődést, ami hamis, csúnya és rossz. Sok jót, szépet és igazat is szeretsz önzéssel, de ilyenkor a szereteted önző szándékok mocskolják. Amikor önző módon szeretsz, akkor vagy a legkevésbé szabad. Az önzésben csak önszeretet van, a szeretetben viszont a minden másnak, a nem-énnek a szeretete él. Az önző szeretetben a kettő keveredik.

A természetes és a szabad szeretetben soha nem mi vagyunk a fontosak, nem magunk felé sugárzunk, nem arra, aki szeret, hanem kifelé árad, arra, akit szeretünk. Mindenesetre ez jó érzés annak is, aki szeret, de ez a szeretet nem azért tevékeny, hogy nekünk is jó vagy jobb legyen, mert akkor önzés is volna benne.

Ebből a megközelítésből tehát háromféle szeretet létezik: önző, természetes és szabad. Kezdetben csak természetes és önző szeretet adatott meg nekünk, de a földi fejlődés értelme, hogy az önző szeretetet átalakítsuk szabad szeretetté. A természetes és az önző szeretet belénk van oltva, a szabad szeretetet pedig mindenki csak saját maga fejlesztheti ki. A természetes szeretetet a jó istenek vagy a jó Isten adta, (ez pusztán felfogás kérdése, kinek melyik megfogalmazás tűnik helyesebbnek), az önzőt a „rossz istenek”, a luciferi lények oltották belénk. A természetes szeretet megélése pozitív módon biztosít jó alapot a szabad szeretet növeléséhez és felneveléséhez. Az önző szeretet pedig a szabad szeretet ellenpólusaként újra és újra valami rosszat is okoz valakinek vagy valakiknek, iránya önmagában véve nem szolgálja a fejlődést. Úgy válik a szabad szeretetre való nevelőeszközzé, ha felismerjük, hogy ezt nem így kell csinálni. Ha önző irányát megfordítjuk, kiküszöböljük. Ha látjuk, hogy nem így kell szeretni.

Az önző szeretetnek mindennek ellenére van bizonyos létjogosultsága, de csak a legalapvetőbb önszeretetnek. Ez már szinte nem is önszeretet, hanem magának a létfenntartásnak az ösztönös lelki része. Ez biztosítja, hogy lelki-szellemi fejlődésünk létfeltételeire is ügyeljünk, hogy mindig megfelelő testi, lelki és szellemi táplálékhoz jussunk.

1.rész >>

 


Vissza az előző oldalra