(A beszédhangok titkai című könyv egyik fejezetének kissé rövidített változata.)

Több európai nyelvben is olyan szóval illetjük magunkat: én, amely hangzósorrend megtalálható a fény jelentésű szóban is.

• magyarul: én a fény-ben: f én y,
• németül: ich a licht-ben: l ich t
• ,angolul: i a light-ban: l i ght,
• lengyelül: ja a swiatlo-ban: sw ia tlo.

Mindez azonban nemcsak hangzósorrend a fény jelentésű szóban, hanem szó a szóban. Mire vezethető vissza, hogy egymástól különböző, akár nyelvi rokonságban sem álló (a magyar az uráli, a másik három az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik) nyelvekben az én jelentésű szó megtalálható a fény jelentésű szóban?

E nyelvek szellemi alkotói, arkangyali szinten álló istenei nemcsak az egymással való kommunikációra, hanem a valóság leírására is adták a nyelveket és a beszédképességet az emberek csoportjainak. Nyilván – amennyire ez lehetséges volt – a nyelvek szellemei a valóságot igyekeztek a nyelvekbe ültetni, nem fantazmagóriákat. Bizonyára voltak számukra fontosabbnak és kevésbé fontosnak tűnő összefüggések. Lehettek olyan összefüggések, amelyet több nyelvszellem is fontosnak tartott. Így születhetett az én és a fény valóságban is fellelhető összefüggésének beleültetése több nyelvbe is.

Mire tanít tehát minket – többek között – a magyarok istene, a magyar nyelv géniusza az én, a fény és az isten szavak használatával?

Amikor az én és a fény szavakat a különféle nyelveken beszélő emberek megalkották (illetve bennük a nyelv szellemei, sugallatszerűen), így tapasztalták: f én y. Nagyon sok mást is tapasztaltak. Sok nyelvben persze mindez nincs benne, de elég sokban megvan ahhoz, hogy komolyan vegyük és elgondolkodjunk rajta. Nyilván a nyelvet emberekbe plántáló isteni-szellemi lények is így látták: fény, azaz az én a fényben él.

Hogy a szóalkotásban eltérések adódtak a különféle népek között, az főként a sokrétű tapasztalásban és a tapasztaltak eltérő látásában, a hangsúlykülönbségekben keresendő. Más népek szavai másképpen keletkezhettek, mint például a magyar nyelv szavai. Nem mondanám, hogy a beszélni kezdő ember az első szavait átgondolta volna. A kezdeti nyelvkeletkezés idején, még az ősnyelv utáni első nyelvekben is, az ember még egyáltalán nem rendelkezett önálló gondolkodással és erős éntudattal, mint amit a mai ember birtokol. Ösztönös érzésekben és vágyakban hullámzó tisztánlátó (=érzékfeletti világot észlelő) tudata volt, miközben önállóan még nem tudott gondolatokat alkotni. Nem volt kifejlett értelme és önálló gondolkodása, viszont – főleg alvás alatt – képekben látta a dolgok, lények között működő bölcsességet, ami értelmet ad mindennek. Nem kellett magától gondolatokra jutnia, erőfeszítéseket tennie a megértésre, mert az észleléssel együtt magától felmerült a lelkében az, amit nekünk ma gondolkodással, belső erőfeszítésekkel kell(ene) megszereznünk. Az ember ebben a korban a fizikai érzékszerveivel már érzékelte a fizikai világot, de még csak elmosódottan. A fizikai formák és színek mellett látta az ún. érzékfeletti világot is, amely auraszerűen minden fizikait áthat és körbeölel. Látta, hogy mindenbe az isteni, a szellemi visz fényt, értelmet és színt. Működő érzékfeletti észlelő szervei voltak, amivel azt tapasztalta, hogy végső soron érzékfeletti (szellemi-isteni) fényből származik minden. Alvás alatt mindenfelé isteni és emberi ént látott, akármerre nézett lelki-szellemi szemeivel. Tudta, hogy minden az isteni lényekre vezethető vissza. Azt mondta: mind-én, minden lény azonos.

Látta, hogy ami él, ahhoz egy én tartozik. Minden én: lény. Minden élő mögött látta annak eredetét, legyen az növény, állat, ember. Tudta, hogy a természet élőlényei mögött isten, istenek (szellemek), érzékfeletti lények állnak. (A szellem szavunk is lehetne akár szellen (szell-en, szell-én) is). Rendszeres érzékfeletti tapasztalataiból tudta, hogy minden lény Énje mindig fényben él, ezért olyan nevet adott az önállóvá vált fénynek, vagyis énmagának, önmagának, ami utal erre: én. Mindezt persze az isteni-szellemi lények is így tapasztalták és tapasztalják, így végső soron ők, pontosabban bizonyos nyelvszellemek sugallták a hozzájuk tartozó embereknek, hogy e szavakat így használják, ebben az összefüggésben. A magyar nyelvszellem is közéjük tartozott.

Az ember persze csak önmagára mondhatja azt, hogy én. Minden ember csak önmagáról beszélhet énként, mindenki másról ennek „ragozott” formájaként beszélhet csak: te, ő, mi, ti, ők. Az ember tehát az én szót elsősorban önmaga szellemi középpontjára vonatkoztatta, nem az összes lény szellemi középpontjára. Látta, hogy saját emberi énje, és minden ember énje az általános fényvilágnak a lakója, a fény része. Látta, hogy az én a szellemi világban önállóvá vált fényforrás: én a fényben = fény a fényben. A magyar ember a szellemi világot mennynek nevezte: ménny. Honnan jött ez? Abból az érzékfeletti tapasztalatból, hogy minden énnek a menny, azaz az istenek szellemi világa a hazája. Ott a fény uralkodik. A fizikai világba is onnan árad be. Látta, hogy az ember a születése előtt lélekként, szellemként ebben a fényben élt, és földi megtestesüléseit követően, a halál után is mindig a menny fényvilágába tér vissza.

A mindenség jelentős része a menny. Ez tükröződik a mennybolt, égbolt szavak jelentésbeli rokonságában is, de talán a minden szavunkban is vannak ennek nyomai.

A szellemi világban egészen magas rendű Énnel rendelkező lények élnek és tevékenykednek, teremtő, segítő módon. Őket a magyar ember elnevezte isteneknek. Ők azok a szellemek, akik a keresztény terminológia szerint az Atyaisten, a legmagasabb teremtő lény szándékainak megfelelően létrehozták a Földet és az embert a teljes élettelen, élő, lelki és szellemi környezetével.

Elég hamar volt már szavunk arra is, amit akkoriban csillagvilágként ismert meg az ember, de a magyar csillag szó valószínűleg később jött létre. Lehetséges, hogy fokozatosan alakult ki az aszt/(e)r- → iszt- → ist- szótő a magyarban és néhány más nyelvben, részben az ősnyelvből visszamaradva. A mi isten szavunk is ezt őrzi. Az óperzsa nyelv csillag jelentéső szava: aszter. De amiről most beszélünk, az nem a néhány ezeréves óperzsa vagy sumér időszakra vezethető vissza, hanem valószínőleg több, mint 10-20 ezer évre is. Kezdetben a magyar nyelvben a csillag és az isten jelentéső szó az ist- szótőhöz kapcsolódóan lehetett használatos. Hiszen abban az időszakban, amiről most beszélünk, az érzékfeletti, vagyis a fizikai test nélküli isteni-szellemi lények észlelése – legalábbis alvás alatt – mindennapos tapasztalata volt a legtöbb embernek. Az isteneket tapasztaltuk akkori földi megtestesüléseinkben érzékfeletti módon. Ugyanakkor láttuk, hogy ők erőiket, lelki és szellemi hatásaikat, sugallataikat a fizikai ember, a fizikai Föld felé főleg bizonyos csillagokból (naprendszer bolygói és Napja) és csillagcsoportokból (állócsillag-szféra) küldik.

Sok ma élő nyelv csillag jelentésű szava látszólag közös gyökérből sarjadt. Valójában akkoriban az szinte szükségszerűen adódott, hogy nem lehetett más szavakkal jelölni a csillagot, csak úgy, hogy az s/sz és a t hangzó szerepelt benne egymást követő hangként. Valójában tehát nem egy ősnyelv utáni nyelvre vezethető vissza az így felismert nyelvi rokonság vagy hasonlóság, hanem arra az akkoriban általános tapasztalatra, hogy micsoda is a csillag és az isteni lét. A csillag szót ezért kezdetben magyarul az istenhez hasonló szóval jelölhettük. Isten szó azt is jelenti, hogy (ist-én) csillagén. A csillagok énjei az istenek.

A csillag spanyolul astro,

• olaszul stella,
• románul asterisc, astru, stea, steluta,
• angolul star, asterisk,
• németül stern.

A csillag jelentésű szónak ezek az alakjai a magyar isten szóval együtt a csillag olyan tudattal történő megfigyelésére vonatkozik, amikor az emberiség még érzékfeletti tisztánlátással rendelkezett, és a csillagoknak nem a fizikai megjelenése, láthatósága, csillogása volt számára a fontos, hanem az, hogy a csillagok az istenek erőközpontjai.

Az isten szó ma már nem jelent számunkra egyúttal csillagot is, vagy csillaggal való kapcsolatot. Ez mára elveszett, aminek az lehet az oka, hogy az ember elveszítette érzékfeletti észlelő képességét. Már nem látja a csillagokat az istenekhez tartozóaknak, és nem látja magukat az isteneket sem, sem a csillagokon, sem a csillagok között, sem a Földön, az emberekben működve. A jelenleg használatos csillag szavunk abból a későbbi korból származhat – akár némi átalakulással is –, amelyben az ember számára a csillagokban már a csillogás vált feltűnővé, elnevezésre kitüntetett tulajdonsággá, amikor a sötét égbolton megfigyelte őket, miközben a csillagok isteni-szellemi oldalának tapasztalata megszűnhetett.

Az ősi Asszíriában és Babiloniában Istar volt az egyik istennő neve. A főníciai megfelelője Astarte. Az Eszter név is perzsa, sumér eredetű és csillagot jelent.

Sok nyelv tehát legalább az isten jelentésű szavában megőrizte az emberiség ősrégi korszakát, annak nyelvhasználatát.

Az ember saját magát énnek, a csillagvilágban élő én-eket pedig isteneknek nevezte. Mivel a magasrendű, teremtő lények lakhelyét az ember a csillagszférákban, az ég felé tekintve, a mennyben pillantotta meg, nevezte őket a csillagén jelentésű szóval isténeknek, isteneknek. Csillagén az, aki a csillagvilágban, az egész kozmoszban, vagy a csillagokon, a mennyben él, és magasztos, igen fejlett énnel (lény-fény) rendelkezik. Közvetlen látással és hallással ismerte meg ezeket a szellemi lényeket és látta, hogy az ő énje még egészen éretlen és erőtlen hozzájuk képest. Ők teremtő és hatékony változásokat előidéző erővel rendelkeznek, míg az ember hozzájuk képest erőtlen és jellemben is gyenge. A teremtő szellemekről mint az erő és a pozitív tulajdonságok hordozóiról, mintaképeiről beszélt úgy, hogy ők erős én-ek. Ebből eredhet az erény szavunk. Az erős Én belső erőiből kiindulva jut a világban érvényre. A legfőbb erő a szeretet, amivel minden elérhető. Ennek oka, hogy a szeretet erőt hordoz: szerőtet. A szellemi-isteni világot úgy hatja át az erény, szerényen, szeretettel, szerőtettel, szerény-tettel, erős ének tetteivel, mint a földi világot a napfény melege és világossága.

A szellemieket közvetlenül tapasztaló képességek néhány ezer évre elvesztek. De ma már újra ébredeznek. A halál és az új születés közötti életben, a szellemi világban persze minden emberi én tudja és belátja, hogy neki is erőssé kell válnia. Hogy ezt ne felejtse el, az igazi vallások ismételten emlékeztetnek is erre minket. Azt tanítják, hogy az erényes Istén vagy istének (=szellemek) különítették el az emberi éneket a fényben. Az istenek a világ- és lényteremtők. Ők a világosság- és fényteremtők, akik a mennyben, a csillagok szellemi világában élnek. Ők a fizikai világ, az anyagi kozmosz megalkotói, a tér és az idő teremtői. Esztendő, eszt-én-idő: a csillagok mozgásából meghatározott idő. A csillagvilágokban élő magasztos lények szabályozzák a térbeli bolygómozgásokat, (gravitációs erőik működését stb.,) ami alapján az idő múlását mérjük. Az időt jelenleg is egy csillag, a Nap Földdel összefüggő látszólagos mozgásaihoz igazodva határozzuk meg. Legfőbb igazodási pontunk most is a Nap, csak ez nem eléggé tudatos a mai emberiség számára.

Amikor az ember látta, hogy milyen hatalmas jóság, igazságosság és szépség él az istenek mennyei világában, örömében megpróbálta utánozni a fejlődés hatalmas irányítóit, akik a szellemi szférákat, csillagvilágokat átzengő értelmes hangokkal teremtenek és rendezik a földi dolgokat. Ezzel egyidőben az istenek késztették is az embert a beszédre, hogy utánozza őket. Így született meg az isteni beszéd, az isténi zéngés, zene mintájára az emberi Ének, a földi zene, illetve az énekbeszéd, ami az emberiség egészének ősnyelve, ősbeszéde volt. Látta az ember, hogy az összes én, mind-en, ami őt a földi világban körülveszi, az „isteni énekből” (szférák harmóniája, hangzó zenéje) származik: ist-én-ektől és az énekből. Lényegében az énekből, az ősi énekbeszédből alakultak ki – a zeneiségét jelentős mértékben elvesztve – a népek és embercsoportok egymástól különböző nyelvei.

A Bibliában is találunk erre utalást. Például a János evangélium első mondataiban: „Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Minden általa lett […]”. Az értelmes rendező erővel bíró dallamos, zengő isteni szó rendezte és formálta a születőben lévő anyagi világot, az élettelen és élő formákat. Sőt, jelenleg is ez tartja össze létünket, az élet alapját adva, a testi génekbe törvényszerűségeket ültetve, és fenntartva ezek testet meghatározó működését a tudati, lelki-szellemi fejlődés érdekében.

Amit látunk magunk körül, annak eredete isteni és ténynek hívjuk, mivel én áll minden dolog, minden teremtés és teremtett mögött. Ami a földi világban megjelent, az isteni teremtés eredménye. Az alkotás mindig a jelen, az eredmény a múlt. Minden élettelen és élő, amit látunk és tapasztalunk, szellemi-isteni eredetű, ezért a szó elején hangsúllyal ott a t: tény, teremtmény. Mindez persze ilyen formában csak arra a múltra volt érvényes, amikor az ember még nem hozott létre eszközöket. Amikor még nem léteztek ember által létrehozott, mesterséges tárgyak a Földön. Amikor már az ember is alkotott az élettelenség területén, akkor nem isteni, hanem emberi én is teremtett fizikai tárgyakat.

Az a teremtmény, amire leginkább talán a növekedés a jellemző, lett magyarul a növény.

Ami fontos, az azért a lényeg, mert lény(ek)től, sőt én(ek)től ered. Minden, ami lényeges, amögött lény, és minden l-én-y „mögött” én áll, kivétel nélkül. A lényegeset mindig akkor veszítjük el, amikor a szóban forgó dolog, jelenség stb. kapcsán a lényt, akitől az ered, aki áll „mögötte”, aki okozta stb. szem elől tévesztettük.

Minden egyes hang külön jelentéssel bír, amit bizonyos fokig a ma élő nyelvekből is ki lehet hámozni. A jelentés szó jó eséllyel azért ezzel a hangalakkal rendelkezik a magyarban, mert minden „mögött” tudat, még pontosabban tudattal rendelkező én, lény áll.

Isten teremtette a világot. A fényt is. Ist-én = csillag-én. Hogy hívjuk a megváltót? Krisztus. Az ő nevében is ott a csillag, mert ő is onnan jött le a Földre, ahol a többi magasztos én él. Ő egészen pontosan a Nap fényvilágából költözött a Földre. Krisztus kiemelkedik a többi csillagén közül. Ő valójában a Szentháromság második tagját hordozza. Csillagtestét földi, anyagi testre cserélte három éven keresztül, hogy megváltsa az emberiséget. A megváltása főként abban áll, hogy lehetővé vált számunkra, hogy ha lelkünket az ő Nap-világos erőihez kapcsoljuk akkor fejlődésünket fokozatosan minden tekintetben a saját kezünkbe vehetjük, és elérjük a „szabadon szeretés” és a „szeretetből szabadon élni” állapotát – Krisztus szellemi én-erőiből táplálkozva.

Még az anyag, a test is isteni eredetű, azaz a hatalmas fejlettségű szellemi lényektől származik, szellemileg a csillagvilágból a Földre áradva. Lám, bizonyos fokig még ezt is felfedi előttünk a magyar nyelv.

Nappal az én a földi testben él. Nem csak azt tapasztaljuk ekkor, hogy él, hanem azt is, hogy érez és gondolkodik stb. Éjszaka nem tapasztaljuk az alvó emberen, hogy érezne és gondolkodna, hiszen ha kívülről nézzük, akkor csak azt látjuk, hogy él. Miért? Mert az ember énje – aki gondolkodik és érez – a lelki lényével elalváskor kihúzódik a fizikai és az élő testből, hogy felébredésig azon kívül, a csillaglények, azaz az istenek között éljen, a csillagvilágban, a naprendszerben és azon túl. Reggel a felébredéskor aztán a lélek és benne az emberi én, mint isteni szellemmag visszaszáll a fizikai és élő testbe, aminek hatására az ember erővel telten felébred. Ekkor ismét képes érezni és gondolkodni. Ismét van ereje a földi tettekhez. Nappal aztán ébren a fizikai és élő testben éli testi, lelki és szellemi életét. Azaz hol él? Ismét valami isteniben, hiszen a test a csillagvilág erőiből és szándékából épült fel. Ezért hívjuk magyarul testnek. A test azt is jelenti, hogy isteni eredetű teremtés eredménye. Az ember tehát mindig az istenekkel, a csillagvilággal él együtt, akár alszik, akár ébren van. Erről ugyan jelenleg valószínűleg nem tud közvetlen észleléssel meggyőződni, de aki nem rest, az már most igyekezhet tapasztalatot szerezni arról, amit isten helyezett belénk a kezdeteknél. Így leszünk a jövőben ismét az ist-eni-szellemi csillagvilág, a menny örökkévalóságának közvetlen megfigyelői, tudatos munkásai.

Érdekes, hogy a test, az esztendő, az est(e), a rest bizonyos módon nem a fénnyel, hanem a sötéttel függ jobban össze. Az este szót nem kell magyarázni. Fizikai szinten a test valójában nem más, mint magától nem világító (sötét) anyaggá sűrűsödött fény. A mennyei élet örökkévalóságához képest az idő múlásának alávetett földi élet, ahol folyton telnek az esztendők, szintén a létezés egy mennyei fénytől eltávolodott részének tekinthető. Ahol az esztendő fogalmának valósága van, ahol az idő múlik, és nem örök, ott a fény és a sötétség váltakozik naponta. Végül pedig, aki rest, abban a sötétség lehúzó, tétlenné, cselekvésképtelenségre vagy erőtlenné tevő erői jutnak érvényre.

Végül még két összefüggésre hívom fel a figyelmet. Az egyik az, hogy a fényt magyarul világosságnak is nevezzük. A világ kezdetben kizárólag fénylő volt, erre tanít minket a világ és világosság szavunk is. A világosság szó a világ szóból van képezve. Az imént kifejtettük, hogy a lét, a világ egésze alapjában véve (szellemi) fényben fogant isteni eredetre vezethető vissza. A világ nagy része most is fény, aminek túlnyomó részét csak érzékfeletti módon lehet észlelni, noha a gondolkodás, és egyáltalán az érzékelés minden területén is ez a fény működik, különféle formákban. A szellemi fénytől gyullad fel a tudatban az észrevétel és az értés világossága. Minden az isteni fényből jött létre. A világ eredendően világosság volt: minden csupa fényben. A fényben teremtő isteni lények számára a sötétség ugyan létezik már, de csak az ő teremtésük eredményeként. Kezdetben nem volt sötétség, csak fény. Csupán a testet öltött lények számára valóságos tapasztalat a fény ellentéte: a sötétség.

Az is érdekes, hogy a magyar nyelvben a hét napjait a nap szóval jelöljük, amely megegyezik a naprendszer központi csillagának elnevezésével, a Nap nevével. Az írásmódjuk nem lényeges ebből a szempontból – kimondva mindkettő ugyanúgy hangzik. A Nap hatása nélkül reggelente nem világosodna ki, és rendszerint a napnak azon részében vagyunk aktívak, amikor nappal van, azaz a Nap a horizont felett tartózkodik. Nappal van világos, éjjel sötét. Amikor a Nappal, a Nap fényével élünk a környezetünkben, akkor van nappal. Ez az eredete a nappal szavunknak: nappal a Nappal élünk együtt.

Információk A beszédhangok titkai című könyvről itt tekinthetők meg. További részletek és tartalomjegyzék.

Írásaim A magyar nyelv logikája és

Csillagnap, Holdnap Napnap – a magyarok Istenének tanításaiból címmel.