Bevezetés

Az elmúlt 125 évben kb. 1,5 C°-ot emelkedett a magyarországi átlaghőmérséklet, a Földé pedig kb. 1,2-1,3 C°-ot. Ennek természetes okai is vannak. Talán a legfőbb természetes okáról szól ez a cikk.

Mint tudjuk a fejlődés kisebb-nagyobb ciklusokban, hullámokban zajlik mind szellemileg, mind fizikailag. Ha vannak bizonyos kozmikus ciklusoknak fizikai hatásai, akkor biztosak lehetünk abban, hogy szellemi hatásaik is vannak. Így van ez a Földön tapasztalható tízezer éveket átfogó hőmérsékleti hullámzással kapcsolatban is.

A szellemiekre csak futólag térnék ki Rudolf Steiner szellemi kutatásaira alapozva. Az 1250-es év és az a körüli rövid időszak minden eddiginél nagyobb szellemi elsötétülést hozott a beavatottak számára. A 13. század közepén a legnagyobb beavatottak sem tudtak közvetlenül a szellemi világba tekinteni. Ilyen értelemben ez volt a középkor legsötétebb időszaka. Ugyanakkor ekkor élte virágkorát a skolasztika filozófiája, amely igen gazdag gondolati életben bontakozott ki. A skolasztika a keresztény hit és az arisztotelészi filozófia, illetve a szellemi kinyilatkoztatások és a tudás elméleti rendszerbe foglalására tett kísérletet.1

Miután Rudolf Steiner az egyik természettudományos kurzusában a 13.-15. századi gazdag szellemi életről beszélt, kijelentette –, hogy ehhez az időponthoz képest nagyjából 10 000 évvel korábban jégkorszak volt Európában, és 10 000 év múltán ismét az lesz: „Mert ha mintegy 10 000 évet előre megyünk, és 10 000 évet visszamegyünk ettől az időponttól, a lehető legnagyobb kiterjedésű jégkorszakokat találunk ezekben a térségekben, olyan jégkorszakokét, amelyek egészen biztosan nem adnak lehetőséget semmilyen különleges emberi fejlődés számára. Tehát, ha így nézzük Európa e területének fejlődését, akkor a keresztény időszámítás előtti 10. évezredben a kultúra jégkorszaki elsivárosodása következik be, és mintegy 10 000 évvel ezután az időpont [13. század] után szintén.”2

Kicsit elnagyoltnak tűnik ez a megfogalmazás, de minden bizonnyal megfelel a valóságnak. A jégkorszakok minimum évszázadokig tartanak. Az idézetből az következik, hogy 1250 körül éppen két jégkorszak között voltunk félúton, és még most is elég közel vagyunk a félúthoz. Mi van két jégkorszak között félúton? Jóval melegebb éghajlat. A jégkorszakkal leginkább ellentétes éghajlat, azaz a melegcsúcs időszaka valahol e két jégkorszak közötti időszak fele táján kell hogy létrejöjjön. Szinusz hullámzást kell csak elképzelni. Most vagyunk egy éghajlati szinuszhullám teteje táján, két jégkorszak között középen, a jégkorszakok pedig a hullámvölgyben vannak. Ezt egy elnagyolt hőmérsékleti görbének is elképzelhetjük. Lassan-lassan közeledünk egy melegedés csúcsához. Lentebb lesz ábra is.

Az éghajlat alakulása persze sok tényező együttes hatására vezethető vissza. Most egy átfogó ciklus hatásáról van szó.

A jelenlegi meleg periódusnak, amelyet mondjuk 1900 óta tapasztalunk, sőt 1970-es évektől fokozódva tapasztalunk, nem kis mértékben természetes oka, ciklikusan változó kozmikus alapja van. Egészen biztos, hogy vannak még egyéb kisebb és nagyobb kozmikus ciklusok is, amelyek ezt befolyásolják, sőt feltehetően emberi okai is vannak a jelenlegi földi melegedésnek. Itt inkább csak egy nagyobb kozmikus ciklust szeretném bemutatni, és ezt megértve mindjárt szélesebb látókörrel látunk rá a jelenleg zajló globális felmelegedésre, klímaváltozásra is.

Hogyan járulhat hozzá jelenleg a nyári naptávoli helyzet a felmelegedéshez?

A Föld és a Nap távolsága változó, mivel a Föld ellipszis pályán mozog a Nap körül. (Itt a heliocentrikus modell szerint beszélek.) Ez azt jelenti, hogy valamikor a Naphoz közelebb, máskor a Naptól távolabb vagyunk egy bizonyos évszakban. Ennek függvényében változik a Föld és a Nap távolsága minden évben. Valamikor például az északi félteke nyári napfordulója idején van a Föld napközelben, máskor a téli napforduló idején – évszázadokon át. A több évszázadon át újra és újra kialakuló „konstelláció” nagyon nem mindegy a földi éghajlat alakulása szempontjából.

Ami itt még szerepet játszik, az az apszisvonal mozgása. Az apszisvonal az ellipszispályán mozgó égitestek pályájának nagytengelye, az apszispontokat összekötő egyenes. A Föld és a Nap viszonylatában az egyik apszispont a Föld Naphoz legközelebbi pontja (napközelpont = perihélium), a másik a Naptól legtávolabbi pontja (naptávolpont = ap(o)hélium). E két pontot összekötő vonal az apszisvonal, amely 20 900 év alatt tesz meg egy kört tropikusan, az évszakok éves viszonylatában, az évszakokat mintegy körbejárva.

Egyébként kb. 112 000 év alatt tesz meg egy teljes „kört” a Föld ellipszise, illetve apszisvonala az állócsillagok előtt. De mivel ez a mozgás ellentétes irányú a precesszió 25 920 éves ciklusának mozgásával, így adódik a kb. 20 900 év az apszisvonal mozgására tropikusan. Ez az apszidális precesszió ciklusa. A Föld napközelpontja közel 21 000 év, pontosabban kb. 20 900 év alatt tér vissza például a tavaszi nap-éj egyenlőség pontjának az irányához. Ezen a linken található is egy szimuláció róla: https://en.wikipedia.org/wiki/Apsidal_precession Az alábbi ábra pedig évezredek viszonylatában ábrázolja az apszisvonal helyzetét az évszakokhoz képest:

Ábra forrása: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Precession_and_seasons.svg.

Az ábra jól szemlélteti, hogy hogyan változik a Föld napközeli és naptávoli helyzete az évezredek során az északi félteke évszakaihoz képest. Az ábra sematikus, a valóságban a Föld pályája jelenleg közel sem ennyire elnyújtott, illetve a Nap is sokkal inkább a földi ellipszispálya közepe közelében van (azaz a Föld pályája nem ennyire excentrikus). A Föld átlagos napközelpontja 147,1 millió km-re, naptávolpontja 152,1 millió km-re esik a Naptól. Nagyjából 3,3% a különbség, amely azonban több évtized, évszázad távlatában jelentős éghajlatmódosító hatással bírhat. Hiszen jelenleg például már évszázadok óta az északi félteke téli időszakában vagyunk napközelben, nyáron pedig naptávolban. A jégkorszakok idején pedig télen van a Föld naptávolban. De miért képes ez a félteke lehűléséhez vagy felmelegedéséhez vezetni? Ez azzal függ össze, hogy a Föld gyorsabban mozog a Nap körüli pályáján napközelben, mint naptávolban. Amikor nyáron van naptávolban, akkor a nyári időjárás hosszabbá, a meleg ebből fakadóan fokozottabbá válhat; ha pedig télen, akkor a hideg fokozódhat a téli időszak megnövekedett hosszából adódóan.

Elisabeth Vreede: Csillagászat és antropozófia című könyvében részletesen kitért e témára. Eszerint az északi féltekén éppen 1250 körül volt a Föld a téli napforduló idején napközelpontban. Jelenleg január 3.-a körül vagyunk a legközelebb a Naphoz, és július 4.-e körül vagyunk a legnagyobb távolságban tőle. Tehát mintegy 13 napnyit elfordult az apszisvonal helyzete közel 800 év alatt.

Meteorológiai értelemben a tél átlagos közepe, a leghidegebb időjárás általában nem a téli napforduló idején –, amikor a legrövidebbek a nappalok és a leghosszabbak az éjszakák –, hanem jellemzően valamikor január közepe táján van az északi féltekén. A több évtizedes mérések szerint az átlagos napi középhőmérséklet nagyjából 1 hónappal később a legalacsonyabb. Tehát általában később alakul ki a hidegcsúcs az évben, nem akkor, amikor a Nap fény- és hőhatása a legkevésbé jut érvényre. A nyári meleg sem június 21. körül alakul ki, hanem inkább július 21 körül.

Rudolf Steiner fiatal korában írt a Pierers Konversations-Lexikon 7., 1888-as kiadásába a jégkorszakról. E cikkéből idézett Elisabeth Vreede egy kulcsfontosságú részt a fent említett könyvében: „A földpálya excentricitása következtében a Föld nem mindig ugyanazzal a sebességgel, hanem napközelben gyorsabban, naptávolban lassabban mozog. Ezért azon a féltekén, ahol a napközel idején van tél, rövidebb is, mint a másikon. A Föld tengelye azonban változtatja a helyzetét a Naphoz képest, a rövidebb téli idő tehát nem mindig ugyanazon a féltekén áll be. A Föld tengelye ugyanis 21 000 évenként egy teljes fordulatot végez (az apszisvonalhoz viszonyítva), és ez alatt az idő alatt a tél és a nyár két ízben, egyszer az északi, egyszer a déli féltekén valóban egyenlő ideig is tart, viszont a tél 10 500 éven át hosszabb az északi és ugyanennyi ideig a déli féltekén. De ha az egyik féltekén lényegesen hosszabb, mint a nyár, annyira lesüllyedhet az évi középhőmérséklet, hogy egy, a csillagászok mérései szerint azonban maximum 36 napig tartó hideg periódus is bekövetkezhet.” Az utolsó mondat talán zavaró, és tudományosan nem egészen állja meg a helyét, de a lényeg, hogy a félteke felszínközeli átlaghőmérséklete függ attól, hogy a Naptól való távolság függvényében rövidebb teleket váltanak hosszabb nyarak, vagy hosszabb teleket rövidebb nyarak. Az északi féltekén jelenleg (már évszázadok óta) a melegebb nyári időjárás kialakulásának kedvez a naptávoli helyzet nyaranta. Ez azt is jelenti, hogy az északi féltekén a rövidebb, (kisebb) telek kialakulásának kedvez az apszidális precesszió aktuális helyzete. Ilyenkor elhúzódóbb, melegebb nyarak és lerövidülő telek kialakulásának az esélye nő meg a féltekén.

A déli féltekén a hőmérsékleti anomáliák a nagyobb óceáni fedettség miatt kisebbek. Ebből adódóan valószínű, hogy az északi félteke melegedése vagy hűlése a déli féltekére is sokkal jobban kihat, míg fordítva ez kevésbé lehet jellemző. Ezért a mostani északi féltekei természetes melegedés az egész Földre kiterjedőnek, globálisnak tűnik, és így is van.

A meleg és a hideg természetesen főleg a Nap melegítő sugarainak beesési szögétől függ, de kijelenthető, hogy jelenleg a nyári naptávoliság kedvez a meleg időszak kialakulásának, fokozódásának, elhúzódásának, a földi éghajlat melegedésének; míg nagyjából 10 000 évvel messzebb a (nyári napközelség =) téli naptávoliság a féltekei átlaghőmérséklet csökkenésének, az éghajlati lehűlésnek kedvez.

Az északi félteke téli napfordulója idején a Föld legutóbb 1250 táján (a skolasztika virágkorában) volt a legközelebb a Naphoz. Kérdés: ezt az időszakot is kell a jégkorszakok közötti félidőnek tekinteni, amikor a legmelegebb kialakul a féltekén? Valószínűleg nem.

Miként télen sem a téli napforduló idején, december 21. körül van általában a legtéliesebb idő, hanem átlagosan közel egy hónappal később, így bizonyára a napközeliség és a naptávoliság is később jut igazán érvényre a félteke (vagy az egész Föld) felszínközeli hőfokára jelentős befolyást téve. Az év leghidegebb és legmelegebb időszaka átlagban az év 1/12 részével későbbi időpontban következik be, azaz 1 hónappal később, mint a napforduló napja. Hipotetikusan ezt az 1/12-es arányt vehetjük alapul az apszidális precesszió éghajlati hatása tekintetében is. Azaz mivel 20 900 / 2 = 10 450 év alatt jutunk el a perihéliumtól az ap(o)héliumig ugyanazon évszak azonos napjával, és ennek 1/12-e: kb. 870 év, ezért ennek az időtartamnak – amely persze hozzávetőlegesnek tekinthető – jelentősége van a nagy éghajlati folyamatok kialakulása során.

Az alábbi ábra szemlélteti, hogy amikor nagyjából a nyári napforduló ideje perihélium idején alakul ki, akkor éghajlati szempontból egy átlagosan meleg időszak köszönt be, amely a csúcsát kb. 870 évvel később é ri el, majd további 870 év után cseng le. A meleg időszak előtt és után egy átlagos hőmérsékletű időszak alakul ki, és ezeken túl, a múltban és a jövőben kifejezetten hideg időszakokra találunk, jégkorszakokra. A jégkorszakok a téli napforduló idején kialakuló és a tél közepi aphéliummal, naptávolisággal összefüggésben jönnek létre, és feltehetően ugyancsak a napforduló után átlagosan kb. 870 év után érik el a hőmérsékleti mélypontjukat. Az ábrán kék és piros színnel az éghajlati információkat jelöltem, feketével az apszidális precessziót jelöltem szinusz hullámmal.

Az ábrán az is látszik, hogy a mostani földi felmelegedés éppen egy ilyen meleg időszakban zajlik, amelynek a csúcsát a fenti megfontolások alapján a 2120-as év körül érhetjük majd el. Addig még akár néhány fokot is emelkedhet a féltekei átlaghőmérséklet, és az egyéb éghajlati hatások miatt nem is feltétlenül akkor fog kialakulni. Ugyanakkor szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy amiről itt szó van, az csupán egy viszonylag nagy léptékű kozmikus összefüggésből adódik, amely mellett vannak egyéb éghajlatot alakító tényezők is. Ezek közül az emberi tevékenység, illetve a modern elektromos és távközlési technika hipotetikus hatására részletesebben kitértem „Az éghajlatváltozás és a növényvilág állapotának romlása részben a mesterséges elektromágneses sugárzások következménye? Hanyatló korunkról” című írásomban. A naptevékenységgel is összefüggésben áll a jelenlegi melegedés, noha 1970 óta már kevéssé. Erről a „Világjárvány 2036-ban? Naptevékenységről és grippéről szellemtudományosan” című könyvemben írtam. 1970 óta inkább az emberi és az e cikkben vázolt hatás lehet jelentősebb, és akár olyan tényezők is, amelyről nem is tudunk.

(Az előző jégkorszak vége táján jött a bibliai vízözön. Ez valóban többfelé pusztított akkoriban. Ebben lehetett szerepe az apszidális precesszióból adódó melegedésnek (jégolvadásnak) is. Esetleg Atlantisz kontinensének elsüllyedése – az Atlanti-óceán területén – is pusztító hullámokat korbácsolt. De legvalószínűbb az, hogy a ködös atlantiszi klíma megszűnése úgy történt, hogy a nagy légköri nedvesség zöméből eső- és zivatarfelhők keletkeztek, amelyekből rövid idő alatt nagyon sok eső zúdult a Föld egyes tájaira.)

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a napközelségből és a naptávoliságból egyéb is adódik. Ha az északi féltekén télen vagyunk napközelben – mint a mostani évszázadokban –, akkor ez itt a teleket is kicsit melegebbé teszi. Így téli napközelben nemcsak a Föld gyorsabb mozgásából adódó télrövidítő hatás érvényesül, hanem mert a Naphoz közelebb több hőenergiában részesül a Föld. Ugyanakkor a Nap közelségéből adódó közvetlen melegítő hatás nem olyan jelentős, mint a napközelségből adódóan a rövidebb Naphoz közeli tartózkodás télrövidítő hatása. Ha nem így lenne, nem is volna igaz, hogy nagyjából két jégkorszak között járunk félúton. A nyári naptávoli helyzeteknek pedig annak ellenére van éghajlatot melegítő hatása, hogy nyáron a Nap távolabbról fejti ki melegítő hatását, és ezért kicsivel kevesebb hőhöz jut a Föld. Még így is a naptávoli helyzet nyárhosszabbító, és ezzel melegedést elősegítő hatása a jelentősebb, nem az ezzel ellentétes, vagyis hogy a Nap messzebbről süt le ránk.)

Az éghajlatot befolyásoló egyéb hatásokról röviden

Számomra nagyon úgy fest, hogy az apszisvonal tropikus mozgásából adódóan a melegcsúcs kialakulása éppen most zajlik. Ez adja a jelenleg zajló globális felmelegedés legfőbb természetes alapját. Ugyanakkor látni kell, hogy kényelmes gondolkodással nem sokra jutunk. Több oka is lehet egy időszakban egy melegedésnek, és a meleg időszakon belül is lehetséges akár több évtizedes hőmérséklet-visszaesés.

Úgy tűnik, hogy például a kis jégkorszaknak is nevezett Maunder-minimum oka jelentős mértékben a naptevékenység jelentős lecsökkenésével függött össze. (Amely persze bizonyos szellemi folyamatokkal is összefügghetett.) Az alábbi ábrából ez elég jól leolvasható. Még a Dalton és a Glassberg minimum idején is némileg csökkent naptevékenység volt.

A következő ábrán pedig elég jól látszik a naptevékenységgel való korreláció az 1880-as évektől az 1970-es évekig:

Kép forrása: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f1/Solar_irradiance_and_temperature_1880-2018.jpeg

Az 1970-es évek óta a globális felmelegedés már nem korrelál a naptevékenységgel. Így nagy valószínűséggel a modern technológia alkalmazásának hatásai is jelentősen beleszólnak a melegedés fokozódásába.

Az éghajlatot sok minden alakíthatja. Akár vulkánkitörések is. De még a melegedés is generálhat olyan megváltozott folyamatokat a légkörben és az óceánokban, amelyek aztán átmeneti időszakokra a melegedés ellen hatnak. Talán az óceáni meleg és hideg áramlatok irányának módosulása is bekövetkezhet részben éppen az óceánok eltérő melegedése folytán. Ez is jelentős éghajlatmódosító hatást fejthetne ki nagy térségekben, ha bekövetkezne. Egyébként az ilyen jellegű változások is bizonyos kozmikus összefüggésekben zajlódhatnak, amit egyelőre nem látunk át.

Az utóbbi időben előálltak kutatók azzal a megfigyeléseken alapuló elmélettel, hogy az Atlanti-óceán Európát télen fűtő, nyáron hűtő Golf-áramlata akár néhány éven, inkább évtizeden belül szakaszosan, vagy évekre is leállhat.3 Ez a jelenlegi meleg időszakon belül különösen az európai teleket tenné hirtelen jóval hidegebbé, mint amit jelenleg tapasztalunk általában. A nyarak viszont emiatt várhatóan még melegebbek lennének. Különösen az Atlanti-óceán ÉNY-i partvidékéhez közeli területeken következhetne be akár nagyjából 8-12 fokkal is hidegebb téli időjárás, Magyarországon pedig kb. 3 fokkal hidegebb. Ez akár egy ilyen több évszázados meleg időszakon belül is képes volna igazán télies, havas teleket „hozni” Magyarország területére. Ez visszahozná a havasabb teleket, de a tél és a nyár közti különbségek fokozódnának.

A fentiek tükrében úgy vélem, hogy a globális felmelegedés negatív következményeit gyakran hisztérikusan és egyoldalúan tolmácsoló média inkább félelemgerjesztő, mint felvilágosító hatású.

Abban persze van valami pozitív, ha felhívják a figyelmünket arra, hogy általában milyen környezetszennyező módon élünk, és hogy ártalmas tevékenységeinkkel még az éghajlat melegedéséhez is hozzájárulhatunk, és tényleg jó volna ezen javítani. Ugyanakkor bizonyos emberi tevékenységek hozzájárulásának a mértékét könnyen lehet, hogy eltúlozzák, más hatásokat pedig nem vesznek figyelembe. Az üvegházhatású gázok levegőben való arányának kismértékű növekedésére visszavezetett elmélet túlságosan leegyszerűsített magyarázatot ad a jelenleg is zajló globális melegedésre, noha valószínűleg ez is létező hatásként járul hozzá. Csak az a kérdés, hogy mekkora mértékben...

2024. 09. 15.

Jegyzetek:

1 Ehhez lásd Rudolf Steiner: Das esoterische Christentum und die geistige Führung der Menschheit, GA 130, 1912. 01. 27.

2 (saját fordítás) Rudolf Steiner: Az egyes természettudományos területek viszonya a csillagászathoz, GA 323, 1921. 01. 06.

3 https://www.nature.com/articles/s41467-023-39810-w