• Gellért Ferenc

A vallásos fejlődés és az iszlám I.

1. rész: Vallások az emberi fejlődés szolgálatában

Bevezetés

A bevándorlók nagy része iszlám vallású. A bevándorlásra gyanakvóan, félelemmel tekintők számára az iszlám valamennyire kockázatokat hordoz magában. Az iszlám szent könyvében egyértelműen vannak olyan mondatok, amelyek a más vallásúak elleni erőszakra szólítanak fel. Igaz, ezt azért a legtöbb muszlim figyelmen kívül szokta hagyni. Vallási szempontból is meg lehet tehát vizsgálni, hogy az Európába bevándorlók vallásos felfogása mit jelent a befogadó országok számára. A cikk első részében az emberi fejlődés általános menetét tekintjük át vázlatosan a vallások kapcsán, hogy az iszlám helyét is megtalálhassuk benne, a második részben pedig az iszlámot jellemezzük.

Népi és népek feletti vallások

Ha végigtekintünk az emberiség eddigi vallásain, akkor ezt egy idő után többnyire fejlődésnek láthatjuk. Kezdetben inkább csak embercsoportokra elkülönült népi vallások voltak, majd létrejöttek a nagy világvallások, amelyek nemzeteket és népeket öleltek és ölelnek át. Ez mindenképpen fejlődés, hiszen az emberi megértés növekedése nem kis részben annak is tulajdonítható, hogy az emberek a különféle népek tagjaiként elfogadják a más vallásúak nézeteit és szokásait. A merev elkülönülések felszámolódása egyértelműen haladás.

Régen sok kicsi vallás volt. Ma a Föld lakosságának igen nagy része néhány világvallás híve. Hosszú idő távlatában a vallásosság alakulásában tehát észlelhető egy egybeáramlási tendencia, miközben ennek némileg ellentmond, hogy ma viszonylag sok a felszínesen vallásos vagy ateista ember.

A vallások fejlődése, kialakulása, illetve tanaik átfogó vizsgálata szempontjából fontos tényeket rögzíthetünk. A népi vallásoknál, amelyeket a kereszténység korábban pogánynak nevezett, az emberek az egyes népek isteneihez kerestek kapcsolatot, nem pedig az egész emberiség istenéhez vagy isteneihez. A buddhizmus volt az első olyan nem népi vallás, amelyet potenciálisan az egész emberiség is be tud fogadni, ha nyitott rá. A buddhizmusban az istenek (dévák), illetve a nem érzékelhető lények igencsak mellékes szerepet játszanak. A buddhizmus az egyes ember belső fejlesztését kívánja híveiben felébreszteni, és az isteni léttel nem foglalkozik. El kívánja juttatni az embereket az isteni lét tudatos átéléséhez, de amikor megadja az élet helyes vezetéséhez szükséges szabályokat és tanácsokat, akkor csak a helyes lépések emberi alkalmazásával foglalkozik, az isteni léttel nem. Hogy a buddhista gyakorlatok az isteni-szellemi lét megtapasztalásához kívánnak elvezetni, arról a buddhizmus nem, vagy mellékesen szól csak.

A buddhizmus rendkívül értékes. Az emberséget, szeretetet, együttérzést támogatja, és szelíden, belátással terjed. Jelenleg talán ez a legalkalmasabb vallás az ateisták és vallástalanok megszólítására. Ők a belső önfejlesztésben nem látnak semmiféle utat az isteni felé, mégis nézeteik megtartásával léphetnek a buddhizmus ösvényére, amely egyébként tudtuk nélkül az isteni és a szellemi lét mélyebb megtapasztalása felé viszi őket. A buddhizmus rendkívül hasznos életvezetési és lelki gyakorlatokat tartalmaz, amelyet bárki gyakorolhat egyéb nézetétől és vallásától függetlenül. Például egy keresztény vagy zsidó vallású is nyugodtan gyakorolhatja a buddhizmus helyes beszéd gyakorlatát, és a többit, attól még semmivel sem fog csorbulni keresztény vagy zsidó hite és mivolta.

Alapvetően a kereszténység előtti népi vallások is előre vitték az egyes népek, illetve egyes tagjaik kultúráját és lelki-szellemi életét, de az emberi fejlődés már csak olyan, hogy ami már nem annyira haladó, azt később valami másnak kell felváltania. Így történt ez a népi vallásokkal is. Amikor betöltötték szerepüket, akkor fokozatosan az újonnan keletkező – népek feletti – vallások vették át szerepüket. A buddhizmus és kereszténység előtti vallásokban sok tanítás és kultusz megvolt, amely aztán átalakult formában a kereszténységben is megjelent. Jól látható, hogy a korábbi kisebb vallások olyan felfogásra készítették fel az emberiséget, amely aztán a buddhizmusban és a kereszténységben igen jelentősen elterjedt. Így zajlik a fejlődés. Az új a régihez kapcsolódik, és ami a régiből időszerű, azt átveszik, az aktuális tudatállapotnak megfelelően átformálva viszik tovább.

A buddhizmushoz hasonlóan a keresztény tanok is nagyon szelídek, és emberségre, szeretetre nevelnek. Ennek megfelelően a kereszténység is szelídnek indult, de néhány évszázadon át erőszakos megnyilvánulásai is voltak. Mindez nem a vallásból fakadt, hanem a vallást vezető emberek morális gyengeségéből és jellemhibájából. Az ún. pogány népek áttérítése sokszor erőszakkal történt. Később pedig az inkvizíció intézménye is létrejött, amely a gondolatrendőrség szerepét töltötte be. Üldöztek mindenkit, aki az elfogadott dogmákkal szemben mást vélt igaznak. A kereszténység nevében kínoztak és öltek meg embereket, boszorkánynak, eretneknek, hamis gondolkodónak bélyegezve. A szeretetet hirdető és áldozatosan cselekvő Krisztus nevében gyűlöltek és gyilkoltak. Ezen a sötét állapoton azonban a kereszténység túl tudott növekedni, mivel eredendően a feltétlen szereteten és testvériességen alapul. Az említett visszásságok és bűnök sem belőle, hanem az akkori egyházból és a benne álló gyenge emberekből származtak.

Ma alapvetően három olyan vallás van, amelyek nagyon meghatározóak a Földön, és népek felettinek mondhatóak: a buddhizmus, a kereszténység és az iszlám. A buddhizmus nem foglalkozik azzal, hogy mi van kint. Nem beszél arról, hogy van-e Isten vagy sem, és van-e teremtés vagy sem. Számára a belső fejlődés a lényeges. A másik kettőben szó van a belső, lelki fejlődésről is, de a fejlődés módszerei nem olyan sokrétűek, mint a buddhizmusban. Legalábbis egyelőre és az exoterikus áramlataikban. Emellett azonban az isteni létről is tartalmaznak tanokat, amelyek központi helyet foglalnak el.

Szabadság

Sohasem értjük meg az emberiség korábbi és jelenlegi vallásait, valamint a múlt és a jelen embereinek lelki világát, ha nem látjuk, hogy az emberi fejlődés miben áll, és ebben milyen szerepet töltöttek és töltenek be a vallások. E nélkül nem tudjuk, hogy mi a buddhizmus, a kereszténység és az iszlám jelentősége, és e nélkül az emberiség tudati fejlődésében sem találjuk meg helyüket.

Egészen röviden és durván úgy jellemezhető az ember tudatfejlődése, hogy az ösztönöstől az egyre tudatosabb felé halad. Belátható, hogy a tudatosodás mindig az emberi gondolkodás önállóbbá válásával, illetve egyénibbé válásával jár együtt. A gondolkodás fejlődése egyúttal az egyéniség fejlődése is. Néhány ezer évvel ezelőtt még senki sem gondolta, hogy kizárólag rajta múlik, hogy mit gondol, és mit nem. Ma meg pont ezt hisszük, noha sokszor mégis tévedünk. Az emberiség tehát viszonylag jelentős tudatváltozáson ment át néhányezer év alatt, amely a gondolati és személyes élet változásain nyilvánvaló módon követhető. Ma általában képesek vagyunk önállóan és befolyásoktól mentesen gondolkodni, és igényünk is van rá, hogy szabadon gondolkodhassunk. 5000 éve ez még nem így volt, sőt még az ókori görögök virágkorában sem.

Amikor az emberiség vezetése népi és törzsi vallások keretében zajlott, az emberek nem gondolkodtak szabadon, sőt azt érezték, hogy az istenektől vagy szellemektől kell megtudniuk, miről mit gondoljanak. Nem gondolkodtak szabadon és nem érezték magukat olyan önállónak, mint mi. Saját magukra a törzs vagy nép tagjaként tekintettek. Származáshoz kötődő közösségi tudatuk volt egyéni tudat helyett. Volt persze egyéni tudatuk is, de a származási tudat határozta meg érzéseiket és cselekedeteiket. Egy átlagos európai embernek ma egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne próbálja meg azt gondolni, amit akar, és ez a hitre is igaz. Európában szabad vallásosság van. Mindenki azt hisz, amit jónak lát. Ha akarja, akkor nem hisz Istenben, és ez nem jár sem lenézéssel, sem dicsőséggel, legfeljebb az érzelmileg vagy akaratilag kulturálatlan, illetve az intellektuálisan gőgös körökben. A szabadság elve tehát fokozatosan megjelent az emberi életben és mára a legtöbb ember számára fontos szerepet is játszik.

A népi vallások idején az emberek tehát még nem érezték magukat szabadnak, főként gondolkodásukban nem. A gondolkodást alapvetően a törzsi vagy népi csoporthoz való tartozás határozta meg. A gondolkodás csak később szabadult ki a népi és törzsi, sőt családi kötöttségek alól. De ez a folyamat még ma sem zárult le teljesen. Ma egy családon belül például élhet úgy együtt négy felnőtt, hogy mindegyik mást gondol a tényekről, súlyosabb konfliktusok nélkül. Ez még párszáz évvel ezelőtt sem volt lehetséges, ma viszont szomorúak lennénk, ha más volna a helyzet. Ez fejlődés. Minek köszönhető ez? Jelentős részben a vallásoknak. Annak, hogy a vallásos élet az egyént, a lelket, a megértést is neveli. A szabad gondolkodás kialakulását nem csak az emberiség általános tudati, hanem vallási fejlődése is lehetővé tette. A vallások voltaképpen mindig az ember tudatállapotához igazodva jöttek létre és terjedtek el.

A népi vallások hanyatlása idején, amely egyébként több évezreden át zajlott, Kr.e. közel 600 évvel lépett fel Gauthama Buddha, aki a helyes képzetalkotástól elkezdve a helyes életmódig minden fontos tanítást átadott az emberiségnek, amely az egyéni szabadság kibontakozásához szükséges lesz. A jelenlegi emberiség nagy része nem buddhista, gyakran mégis a Buddha által adott útmutatások szerint igyekszik rendezni az életét. Nem is tudja, hogy függetlenül attól, hogy hisz-e valami transzcendentálisban vagy sem, tud- e arról, hogy Buddha mit mondott, azokat a képességeket fejlesztgeti a mindennapi gondjai és örömei során, amelyet a buddhizmus komoly követői szisztematikusan fejlesztenek.

Buddha az indiai nép tagjaként fejtette ki tevékenységét, de az egész emberiség érdekében. Buddha az emberiség egyik legnagyobb vezetője. Az emberiség vezetése szellemi vezetőkön keresztül történik. Régen közvetlen isteni-szellemi útmutatásokon keresztül történt, jelenleg pedig kiemelkedő emberiségvezetőkön keresztül. Igaz, hogy ők is az isteni-szellemi léttel való közvetlen kapcsolatból táplálkoztak és táplálkoznak, de ugyanolyan emberként, mint amilyen a többi ember. Ilyen jelentős vezető volt Zarathusztra, Mózes, Buddha és Jézus is. Mindegyikük vallást alapított, és tanításaikkal jelentős mértékben hozzájárultak az emberiség szabadság irányába tartó fejlődéséhez. Tanításaik ugyan nagymértékben eltérőek voltak, ám ezt annak függvényében kell tekinteni, hogy mely korban és a Föld mely táján, milyen szellemi környezetben működtek. Elmondható róluk, hogy annak megfelelően működtek, amely megfelelt az adott kor adott helyen élő népessége számára. Buddha és Jézus Krisztus tanításai egyértelműen emberiségszintűek voltak.

A korábban keletkezett vallások még csak előkészítették az emberi lelkeket, hogy majd szabadok lehessenek, Gauthama Buddha már kifejezetten olyan gyakorlatokat adott, hogy bárki egyre szabadabbá tehesse magát. A kereszténység kifejezetten a szabadság jegyében született. Jézus Krisztus számos alkalommal az emberi szabadságra alapozott, amikor tanított és gyógyított. Amikor a hitről beszélt, akkor hallgatólagosan a szabadságról is szó volt. Nem követelte meg a hitet, hanem azt várta, hogy az emberek szabad elhatározásból higgyenek, és szabadon csatlakozzanak mindahhoz, amit ő hozott az emberiségbe. Krisztus golgotai halála is egy szabad tett volt.

Van persze egy óriási különbség Jézus Krisztus, és az összes korábbi vallásalapító között. Míg a többi tanító színtiszta emberi lény volt, addig Jézusban Krisztus mint isteni lény jelent meg. A korábbi vallásalapítók emberekként tanokat adtak, Jézus Krisztus azonban elsősorban szellemi erőt hozott az emberiségbe, illetve a Földre, amennyiben Krisztus isteni lénye golgotai szabad tettével beleáradt a Föld szellemi szférájába. Krisztus önként vállalt életáldozata és feltámadása az ő magasztos énjéből fakadó szabad tett volt.

Szeretet

Az emberiség fejlődése két pilléren nyugszik: a szabadságon és a szereteten. A népi és törzsi vallások tanításaiban az ottani istenek csupán a néphez és törzshöz tartozók érdekeit és életét figyelték, vigyázták, segítették stb. Ebben az időben a szeretet kizárólag népi és törzsi keretekbe volt bezárva. Az emberek még nem voltak érettek arra, hogy idegen származásúakat is szeressenek. Mindenki azt szerethette csak, amihez vér szerint kapcsolat fűzte. Nem volt népek és törzsek közötti szeretet. Nem volt olyan, hogy az egyik törzs tagja a másik törzs tagját szerette volna. Ha mégis előfordult, akkor az kivétel volt. A vér szerinti szeretet a test szerinti testvériségre épült. Amennyiben ez működik bennünk most is, csak azt tudjuk szeretni, akinek ereiben ugyanaz vagy hasonló vér csörgedezik, mint a saját ereinkben. Elsősorban ezzel a szeretettel szerethetjük szüleinket, testi rokonainkat konkrétan, valamint népünket és népünk tagjait általánosan. Népünk tagjait, az idegeneket egyéni módon is szerethetjük azonban, ha a szeretetet szellemi szintre emeljük. Erre tanít Buddha, és ezt valósította meg nekünk Krisztus.

Ma tehát már nem csak a korlátok közé szorított szeretet működhet. A testhez kötött szereteten való túllépés a népek felett álló vallások megjelenésével vált lehetővé. A buddhizmus a szeretet és együttérzés tanát adta, a kereszténységben pedig a szeretet és együttérzés krisztusi ereje működik. Ezen vallások, illetve hatásaik egyre szabadabb szeretethez vezetnek. Szerethetek akár mindenkit, még azt is, aki távoli idegen, sőt azt is, aki nem szerethető tetteket visz végbe. Mindenféle vallású embert szerethetünk, és mindenki egyre szabadabb lehet. Különösen Jézus Krisztus életében látunk olyan eseményeket, amikor egyértelműen ez a szeretet működött. Jézus Krisztus a szeretet szabadságának és a szabadság szeretetének legfőbb mintaképe.

A kereszténység mint integratív vallás

A népi vallásokban készültek elő az emberi lelkek, hogy aztán a test szerinti származáson túlmutató szeretet szerint éljenek. Ez még nem valósult meg, de a körülmények a jelenleg is pontosan úgy alakulnak, hogy meg kell valósítanunk, különben a próbát elbukjuk. Jézus Krisztus azt is szerette, aki őt a halálba juttatta. A szeretetet a feltétlen szeretetig lehet fokozni. Most még nem sikerül? Nem baj. Majd menni fog, ha a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” elvet mindig szem előtt tartjuk, és igyekszünk neki megfelelni. És ezt hívőként és hitetlenként is meg lehet valósítani. Az igazi kereszténység túlmutat minden felekezeti vallásosságon és hiten.

Buddha nyolcágú ösvénye és Krisztus tette, illetve Krisztus követése nemcsak a vallásos működésben élnek, hanem a modern, nyugati típusú társadalmak életébe is lassan beszivárognak. Ezt annak ellenére állíthatom, hogy nagyon sok keresztény ember számára kimerül a vallásgyakorlás abban, ha évente egyszer vagy kétszer elmennek a templomba, és annak ellenére is, hogy az ateista és vallás nélküli emberek száma sem kevés. A szeretet és szabadság elvei nagyon sok emberben hatnak, vallásos körítés nélkül is, főként előző földi megtestesüléseik következtében, amikor buddhisták vagy keresztények voltak. Európában a keresztény vallás messze jelentősebb, mint a többi, mégis állítom, hogy a buddhizmusban nyolcágú ösvénynek nevezett gyakorlatok és teendők észrevétlenül beépültek a kereszténységüket gyakorló emberek mindennapi életébe is. Még nem elég erősen, de ennek egyértelmű jelei vannak az emberi érzületben. Amit Buddha hozott, azt az emberiség Buddháról nem tudva is lassan megéli, csak lassabban, kevésbé hatékonyan, mintha szisztematikusan, buddhista módjára gyakorolnának, amelyek az együttérzéshez és a szeretet megértéséhez vezetnek. Minden józanul gondolkodó ember igyekszik helyes képzeteket alkotni, helyesen beszélni, helyes életmódot folytatni stb., noha ezt nem mindig ugyanúgy képzeljük el, ahogy Buddha tanította. A tényekből mégis egyértelműen leszűrhető, hogy a keresztény emberekben a buddhizmus is él. A kereszténységben benne él a buddhista érzület. Ebből is látható, hogy a kereszténység valami nagyon különleges vallás, hiszen képes magába építeni mindazt, ami előreviszi az emberi fejlődést. Buddha tanai kezdetben csak az eljövendő kereszténység előkészítői voltak, majd a keresztény fejlődés megértésen és tolerancián alapuló támogatója lett. És ez még jó darabig így is marad.

Az emberiséget megszólító legelőrehaladóbb vallások a népi vallásokban készültek elő, a buddhizmus főleg a hinduizmusban, a kereszténység pedig a zoroasztrizmusban és buddhizmusban, de utolsóként és főként a zsidó vallásban. Belátható, hogy a kereszténység a zsidó vallás értékeit is tartalmazza. Az Ószövetség a zsidó és keresztény vallásnak egyaránt része, noha a Jézus Krisztus életéhez és tetteihez kötődő tanítások egy része felülírja azt, ami nem felel meg az emberiség szeretet és szabadság felé tartó fejlődésének. Ezek alapján kijelenthető, hogy a kereszténység egy integráló vallás. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”: a feltétel nélküli szeretet lassan valóban összeköt minden embert, ha mi is úgy akarjuk…

A zsidó nép és vallás szerepe a kereszténység előkészítésében

A zsidó népben készült elő az a test, amelynek aztán hordoznia kellett a Földre szállt Istenfiút, a zsidó vallásban pedig előkészült a kereszténység istenfelfogása is. Krisztusnak Jézusban történő földi ténykedésével az istenfelfogás persze jelentősen átalakult, de a keresztények Krisztushoz is ugyanúgy bensőleg tudnak kapcsolódni, mint a zsidó vallásban. A zsidó vallásban Jehova volt az egyetlen Isten, akiben voltaképpen azt tisztelték, ami a kereszténységben az Atya princípiumnak felel meg. A kereszténységben az Atya lett a legfőbb isten, de ez alatt már nem Jehovát értettek, hanem annál sokkal átfogóbb és hatalmasabb Istenséget, akinek fia, Krisztus megtestesült Jézusban, majd meghalt, feltámadt, és a Szent Szellemet küldte el az emberiségnek, hogy annak jövőbe mutató ereje vezesse az embereket tudatosan a szabadság és feltétlen szeretet felé.

A zsidó vallás istene JHV, akit Jahvénak vagy Jehovának ejtenek. Jehova Holdisten. Rudolf Steiner szellemi kutatásaiból ismeretes, hogy a szellemi-isteni lét miként szövődik össze a fizikai léttel. Ebben az egyetlen világban (létben) működnek a szellemek, akiket a felfogásoktól függően neveznek istennek vagy isteneknek, a legkülönbözőbb nevekkel illetve őket. Többféle szellemi lény tevékenykedik. A Biblia kilenc szintről és a szentháromságról beszél. A zsidók istene Jehova, aki egyébként az egyik Eloha. Jehova a szellemi lények azon csoportjához tartozik, akiket a Biblia Elohimként nevez meg. A Teremtéstörténet első mondatában az istenség mint az elohák összessége (Elohim) van megemlítve, akik az eget és a földet teremtették. Rudolf Steiner megerősíti, hogy a többes szám használata helyes és az ott leírtak megfelelnek a tényeknek. Az elohák az ember felett négy tudatszinttel magasabban állnak. Vannak náluk még magasabb tudatszinten álló szellemi lények is, de az ő képességeik bőven elegendőek voltak arra, hogy a földi létet, az emberi fejlődés színterét megteremtsék. Az elohák formálták meg a földi létet és az embert, aki aztán a Földön evolúciós és involúciós szakaszokon áthaladva egyre magasabbra fejlődhet. Az egyik Eloha, Jahve különleges feladatot vállalt. A Nap szellemi szférájából a Hold szellemi szférájába költözött, és onnan tevékenykedik jelenleg is. Krisztus földi-fizikai megjelenéséig ő volt a zsidó nép szellemi vezetője. Az ószövetségi próféták az ő szándékait tolmácsolták a zsidó nép felé. Jehova, a Holdisten, a zsidó nép vezetésével Krisztusnak készítette elő az útját, aki viszont mindig a Nap fényszerűségével és jótékony melegségével, szellemi erőivel állt szoros kapcsolatban. A kereszténység előkészítésében tehát a zsidó nép és szellemi vezetője, a Hold istene is jelentékeny módon részt vett.

Az időszámításunk előtti népi vallások többnyire napvallások voltak. A kisebb-nagyobb népcsoportok a Napot, illetve a mögöttük álló szellemiséget, a Napistent imádták, tőle vártak útmutatást, segítséget, megfelelő körülményeket, jó termést és gondoskodást. Ezzel valójában az akkor még ott élő Krisztus felé fordították az emberek figyelmét és érzését, és ezzel az ő későbbi lelki befogadására készítették elő az ismétlődő újratestesüléseken áthaladó lelkeket. Az Adonisz kultusz során például feltámadási ünnepeket tartottak minden ősszel, néhányezer éven át. Ennek során általában egy bábut, szobrot – amely a szépséget és fiatalos erőt szimbolizálta – víz alá merítettek egy pénteki napon, és szomorú énekeket énekeltek, majd harmadnapon, vasárnap kiemelték a vízből, és vidám énekekkel ünnepelték Adonisz feltámadását. Később Jézus Krisztus nem szimbolikusan, hanem valóságosan ment át a halálon, és harmadnap feltámadt. A keresztény húsvét ünnepe az adoniszi ünnepből jött létre. A népi vallások tehát a különféle kultuszokban és tanításokban felkészítették az emberi lelkeket, hogy majd valamelyik következő földi megtestesülésükben felismerjék Krisztust és szabadon kapcsolódhassanak hozzá.

A kereszténységet hosszú évezredeken keresztül a Nap szellemiségéhez külsődlegesen forduló népi vallások, és végül a Hold szelleméhez belsőleg forduló zsidók és vallásuk is előkészítették. A Hold és a Nap erői nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is rendkívül fontos hatással vannak a Földre és az emberekre. A bolygók mozgása és a tömegvonzás ennek csupán a fizikai szinten megjelenő egyik eredménye. Az emberiség szellemi vezetése is elsősorban ezektől indul ki, de főként a Nap szellemi szférájából, ahonnan aztán Krisztus a názáreti Jézus emberi testében öltött testet. A zsidó népnek kellett előkészítenie a fizikai burkot, hogy egy nem emberi, hanem isteni lénynek is megfelelő lehessen. Minden népnek van szelleme, akit népszellemnek hívunk, de csak a zsidó népet vezette olyan magas (Eloha) szinten álló szellem, mint amilyen Jehova. Jehova szellemileg azt árasztotta a zsidó nép emberi vezetőibe és tagjaiba, amely leginkább megfelelt a nép fejlődésének, hogy a várva várt messiás valóban megfelelő testben élhessen majd. Ahogy a Hold a Nap fényét tükrözi a Földre, hogy a földi életet a fizikai szinten is támogassa, úgy Jehovát, a Hold szellemét a Nap fénylő szellemisége, Krisztus sugározta be, hogy a zsidó népben megfelelő testet kaphasson.

A zsidó vallás – emberiségfejlődésben betöltött szerepének megfelelően – sajátos istenfelfogást hozott az emberi tudatba. A születése idején még fennálló népi vallásokkal szemben, amelyek sokistenhiten alapultak, elsőként képviselte az egyistenhitet, nem is akárhogyan. Míg a politeista vallásokban kívülről közelítettek az istenihez, amelyhez a külső megformálást is igénybe vették, addig a zsidóságban Isten kizárólag az emberi bensőben volt megtapasztalható. A népi vallásokban képet alkottak az istenekről, mert ez volt az útjuk isten felé. Mivel a zsidó vallás Istenéhez bensőleg lehetett kapcsolódni, ezért a zsidó nép számára minden külső istenábrázolás tiltva lett.

Krisztus halálával és feltámadásával az emberiség mindent megkapott, ami a feltétlen szeretet és szabadság kibontakozásához szükséges, mivel a kereszténységben benne van a népi vallások napszerű öröksége, a zsidó vallás adománya és egyistenhite, valamint a szeretet megértéséhez és az együttérzéséhez szükséges gondolatok felfogásának buddhista képessége is amellett, hogy most már Krisztus áldozatkész szeretete is hozzáférhető bárki számára, mégpedig az egyre növekvő szabadság lehetőségével.

Az iszlám viszonya a szeretethez és a szabadsághoz

Hová tegyük az iszlámot, amelynek ma a kereszténység után a második legtöbb követője van? Van-e szerepe az iszlámnak is az emberi fejlődésben? Természetesen van.

Az iszlám is a zsidó vallásra épül, mint a kereszténység. Az iszlám szent könyve, a Korán Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) is említi, a zsidókat és a keresztényeket pedig a Könyv népének nevezi. Mohammed Jézust prófétának tekinti, akinek a tanításait szerinte meghamisították. Krisztus isteni természetét tagadja. Az iszlám hívei vallásukat a zsidó és keresztény vallás utolsó, végső szót kimondó utódjának tekinti. A muszlimok szerint Mohammed a hamisítatlan tanítások átadója, az utolsó és legnagyobb próféta.

Ha pontosabban szemügyre vesszük ezt a három vallást, érdekes összefüggéseket és ellentéteket észlelhetünk. A zsidó vallás monoteista, amely várja a messiást. A kereszténység monoteista, de az Isteni lét egységét hármasságban fogja fel, nem csak egyszerű egységben, a messiást pedig Krisztusban látja. Az iszlám szintén monoteista vallás, de a kereszténység messiását nem fogadja el.

Miután az emberiség elért ahhoz a valláshoz, amely arra hivatott, hogy további földi életeiben a feltételen szeretet és szabad kibontakozás mindenki számára lehetséges legyen, Krisztus után nagyjából 600 évvel megjelent Mohammed próféta, aki megalapított egy újabb vallást, amely azonban szervesen nem illeszkedett bele a népi vallásoktól a zsidóságon és buddhizmuson keresztül a kereszténység kialakulásáig jutott vallások sorába. Miért? Mert nem tudott többet adni, mint a kereszténység vagy a buddhizmus. Mohammed vallásalapítása pusztán vallási értelemben tehát teljesen fölösleges tett volt, hiszen az iszlám semmiben sem múlja felül azt, ami a kereszténységben integratív módon benne foglaltatik. Amikor Mohammed fellépett, a kereszténység már 600 éve minden vallási impulzust, vagy azok eredményét magában hordozta, amely szükséges volt a további fejlődéshez. Amennyiben belátjuk, hogy egyrészt a szabadság és a feltétlen szeretet elérése minden ember földi célja lehet, másrészt az iszlám impulzusai a kereszténységben lévőkhöz képest sok tekintetben visszalépések ehhez képest, akkor az iszlámot a vallásos fejlődés különc, kevésbé haladó ágának kell tartsuk.

Hozzáteszem, hogy a kereszténységet ma még vallásnak gondolják csupán, holott a modern civilizációban már most is azt látjuk, hogy lelki hatása a jogi és a szociális viszonyok szintjén is egyre inkább megjelenik. Ennek persze még tovább kell mélyülnie, de az emberek (keresztények, konzervatívok, liberálisok, baloldaliak stb.) testvéries, humanitárius impulzusai innen (az előző földi életek vallási eredményeiből is) táplálkoznak, akár hisznek benne, akár nem. Krisztus erőinek kezdetben vallásos érzéseinkbe kellett ivódniuk a hit által, hogy aztán fokozatosan áthassa földi életünk minden területét. A jövőben még a megértést, a tudományt is át fogja hatni. Nem közvetlen ráhatással, befolyással, hanem az emberi érzületbe még több szellemi szabadságvágyat, szeretetet, együttérzést, türelmet és megértést csepegtetve.

Az iszlám legfőbb gyökerei a zsidók Hold vallásában lelhető fel. Mohammed különleges érzékfeletti képességekkel rendelkezett: életének utolsó húsz évében látomásai támadtak és különféle inspirációk érték. Elmondása szerint megjelent neki Gábriel, aki aztán egészen haláláig közölte vele Isten szavait. Az Isten szó az araboknál: Allah, és ez is visszavezethető a zsidók által használatos Eloha megnevezéshez.

Jelenleg alapvetően a kereszténységnek köszönhető, hogy az emberi fejlődés a szabadság és szeretet egyre magasabb foka felé tart. Mohammed a szeretetet nem akarta elutasítani, a szabadsággal pedig nem is nagyon számolt, de azzal, hogy Krisztus létét és tettét nem ismerte el, és visszatért a zsidók monoteizmusához, a szeretet és szabadság kibontakozása elé egy szellemi falat emelt. Mohammednek nagyon sok könyörületességre, jócselekedetre és szeretetre hívó tanítása van, de ez a szeretet meg van kötve, nem engedi eléggé kibontakozni az egyént. A muszlimok a keresztényekkel ellentétben kénytelenek a Korán bizonyos tanait figyelmen kívül hagyni, hogyha mindenkit potenciálisan egyforma értékűnek akarnak tartani, vagy ha az eltérő vallásúak nézeteit és szokásait tolerálni szeretnék, vagy ha a szabad gondolkodást és a feltétlen szeretetet kívánják életük vezérelvévé tenni.

A zsidók monoteizmusa időszerű volt, ezért örülhetünk, hogy egykor megszületett. Nélküle most a kereszténység sem létezhetne. Mohammed a szabadság impulzusának kihagyásával visszanyúlt a zsidók monoteizmusához, ami 600 évvel Krisztus után már egyáltalán nem volt olyan mértékben előrevivő, sőt visszalépés volt. Mohammed egyébként az egyetlen istennek nem Jehovát tartotta, mint a zsidók, hanem az Elohaságból konstruált egy egységistent, mintha az felelne meg a keresztények Atyaistenének, és azt a világ legmagasabb szintjén működőnek képzelte. A hármasságban való egységfelfogás elvetésével, a valóság egy részének kiiktatásával bizonyos mértékig visszavetette a fejlődést. Az emberiség a kereszténység megszületésével érett meg annak befogadására, hogy a lét egységes szerkezetét hármasságban értse meg. Az Atya, Fiú és Szent Szellem az isteni létnek az a három princípiuma, amely a lét hármas felépítését létrehozta, és fejlődését, evolúcióját, involúcióját szellemileg szabályozza a – Pál által is jól ismert – 9 szellemi hierarchia lényeinek tevékenykedése által is. Ennek persze mélyebb megértése még a kereszténységben is várat magára.

Mohammed alapította a Földön jelenleg második legtöbb hívővel rendelkező vallást, az iszlámot. Mint a legtöbb létező nagy vallásnak, ennek is nagyon sok irányzata van. Van azonban egy nagy különbség. Sehol máshol nincs annyi vérre menő ellentétes felfogás egy valláson belül, mint a muzulmán hívők között. Ez persze azzal is összefügg, hogy az iszlám csak kb. 1400 éve született, míg a világ más nagy vallásai korábban sikeresen túlléptek, sőt túlfejlődtek jelentős vagy jelentéktelen ellentéteiken. Az iszlám viszonylagos fiatalsága azonban csupán kis mértékben magyarázza az iszlám világban kezdetek óta oly gyakran tapasztalt öldöklést és ellenségeskedést. Az is szerepet játszik ebben, hogy Mohammed tanításaiban ellentmondások vannak.

A mélyebb okok Mohammed életében, tanításaiban, és az ehhez fűzött muszlim magyarázatokban, valamint abban vannak, hogy a szabadság, szeretet és megértés impulzusai túlságosan szelektíven játszottak szerepet az iszlám születésénél. Keresztény kultúrkörben azért születhetett meg például a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava a francia forradalom idejére, mert a szeretet és szabadság szellemi impulzusai már évszázadok óta érvényesültek az emberi lelkekben, noha gyakran erősen letompított formában. Ebből is látható volt, hogy a keresztény impulzusok lassan elkezdtek beszivárogni a társadalmi életbe, nem vallásként, hanem mint érzület, de még mindig sokszor csak jelszavak szintjén jutva érvényre.

A zsidóságban mindent Jehova határoz meg, az egyénnek mégis van szabadsága, mert az Isten és a benne való hit nem avatkozik be jelentősen a mindennapi életbe. Nem szabályozza olyan részletesen a viselkedést, az emberi kapcsolatokat és a törvénykezést, ahogy ez az iszlámra jellemző. Amit Jehova elrendelt, annak úgy kellett lennie. Ehhez nyúlt vissza Mohammed, miközben a Krisztussal emberiségbe áramló szabadság elvét figyelmen kívül hagyta. Ezzel egy többé-kevésbé elavulásra ítélt felfogást elevenített fel, amelynek alapjain új vallás születhetett. Ezzel a muszlim hívők sokaságának nehezíti meg a szabadság és feltétlen szeretet felé tartó szellemi útját, jelenleg is. Egy muszlim embert szigorú szabályok kötnek, szinte minden lépését a Korán vagy még a hozzá fűzött magyarázatok (szunna) határozzák meg, amelytől nem szabad eltérni. Még a törvénykezésbe és a végrehajtási szférába is mélyen belenyúlnak Mohammed tanai. Az iszlám törvénykezésben, a sáriában, a vallásjogban minden dolog aszerint van megítélve, hogy mennyire felel meg az iszlámnak, vagyis az Allahnak való engedelmességnek. Ez a jogrendszer nem csak a valláshoz, Allahhoz és a lelkiismerethez fűződő kapcsolatrendszert determinálja, hanem az egyén mindenre kiterjedő jogait és kötelességeit is. Az iszlám jogrendszerben csak az fogadható el, amely Allah iszlám szerint hirdetett szándékainak felel meg. Az egyéni szándék és akarat ugyan elismert lehet szavakban, de a túlzott szabályozások miatt – különösen a nőkkel szemben korlátozó előírások – van érvényben, de a személyes akarat férfi és nő számára egyaránt teljesen alá van rendelve Allah akaratának. Egy teljesen az iszlám szerint élő ember csakis azt akarhatja, amit Allah akar tőle, azaz ténylegesen nem lehet szabad. Az iszlám ezen az alapon számos területen korlátozza a szabadságot, és ezzel a fejlődést gátolja. Alapvető emberi szabadságjogok vannak megnyirbálva. A sária uralma alatt sem szabad gondolkodás, sem szólásszabadság, sem vallásszabadság, sem szabad művészet nincs.

Mohammed a kereszténység Atya princípiumát egyedüli Istenné (Allahhá) tette. Mivel az egyedüli Isten létteremtő, ezért annak az ember alá van vetve. Ez a determináltság jelenik meg az iszlám felfogásban és vallásjogban. Mohammed a lélek tudati szabadságának lehetőségével nem számolt. A szabadság elvének erőteljes kiiktatásával rendkívül determinatív vallást hozott létre. Olyan vallást alkotott, amelynek hívei sokkal könnyebben válnak vallásuk elvakult híveivé, mint más vallások hívei. Az iszlámnak ez a jellege különösen korunkban már jelentősen hátráltatja az egyéni lelki fejlődést. Ma már szinte minden muszlimban természetes ösztönnel tör fel a személyes akarat szabad kibontásának a vágya. Ezt persze a sária alapján vagy merev vallási előírásokkal, vagy szankciókkal való fenyegetésekkel, vagy diktatórikus eszközökkel, vagy ezek mindegyikével egyszerre el lehet nyomni. De a szabadságvágy feltartóztathatatlanul ébredezik és élni akar. Ennek lehettünk tanúi az arab tavasz idején is, 2010-2012-ben. Ezek persze még kevéssé az egyéni szabadság fellángolásai voltak, de már a különféle gondolkodási felfogások szerinti forradalmak, forrongások, még akkor is, ha az USA és a NATO ügyetlen és egoista beavatkozásai is befolyásolták keletkezésüket és kimenetelüket.

Az iszlám tehát jelenleg válságban van, mivel az egyénnel szemben áll. Az iszlámot saját determinatív jellege zülleszti, amennyiben a minden emberben ébredező szabadságvággyal szemben radikalizálódással válaszol. Az iszlám fundamentalizmus és iszlamizmus mint a legszélsőbb határokig feszített, illetve a szélsőségesen kimazsolázott iszlám erőszakos térnyerése egyre fenyegetőbb, főként ott, ahol a sária szerint ítélkeznek.

Az iszlám még igen sokáig fenn tudna maradni békésen, ha nem fogná ennyire vissza az egyéni fejlődést. Az utóbbi évtizedekben tapasztalható radikalizálódással saját magát fogja felszámolni, amennyiben radikális és erőszakos formában további szenvedést és fenyegetést okoz sok tízmillió embernek. A megoldás az lehetne, ha az iszlám vallásjogot (sária) alkalmazó államok a társadalmi berendezkedésüket az egyéni szabadságra alapozva megreformálnák, pontosabban a jogi életet elválasztanák a vallási, kulturális élettől, és a vallási-kulturális életben szabadságot engednének, a jogi életben pedig megszüntetnék az egyenlőtlenségeket. A sáriát mindenképpen ki kellene iktatni a társadalmi életből. A vallás közvetlen hatásaitól független törvénykezést kellene bevezetni. A jelenleg közel 60 iszlám államból csak egy van, Törökország, amelyben a demokratikus elveknek megfelelő római jog szerinti világi törvénykezés zajlik, de már ennek léte is veszélyben forog az iszlám radikalizálódás terjedése miatt.

2. rész: A vallásos fejlődés és az iszlám II. -  Az iszlám

 

Vissza az előző oldalra

Minden jog fenntartva © Gellért Ferenc