Mi kellett az orosz-ukrán háború kitöréséhez 2022-ben? Egy álságos nyugati provokáció, és egy jó alany, aki a provokációra paranoiásan, agresszív módon reagált. Alapvetően egy USA-orosz, Nyugat-Kelet konfliktus áll a háttérben, de a Nyugat egy elmaszkírozott háborúja is zajlik Közép-és Kelet-Európa ellen.

Előre leszögezem, hogy nem vagyok oroszpárti. Mindenféle vérontással járó háborút elítélek, a jelenlegit is. A háborút Oroszország indította, pontosabban Putyin döntése volt, így elsősorban ő a felelős a háború okozta sok pusztulásért, szenvedésért és halálért. Hiba volt fegyveres háborúba kezdenie, hiszen a feszültségek tárgyalásos lehetőségei egyáltalán nem lettek kimerítve. De más felelősei is vannak e háborúnak, azok, akik ezt kikényszerítették Putyintól.

Még mielőtt néhány olvasóban beindulnának a gondolkodás nélküli beidegződések szerinti ítéletek, szeretném leszögezni, hogy amikor azt állítom, hogy nemcsak az orosz politikai vezetés a hibás, azt nem azért teszem, mert oroszpárti vagyok. Semmilyen párti nem vagyok, legfeljebb békepárti, emberpárti. Egyszerűen nem látom annyira lebutítva a világhelyzetet, ahogyan hazánkban és sok más országban a nyugati propaganda diktálja. (Igen, nemcsak orosz propaganda létezik. Létezik nyugati propaganda is, ráadásul ez sokkal hatalmasabban, rafináltabban működik, mint az orosz.)

A nyugati erőknek is fontos szerepük van abban, hogy az oroszok megtámadták Ukrajnát. Ez elég jól bizonyítható. Ehhez szolgálok néhány adalékkal ebben az írásban. Putyin ezt a háborút nem világrengető hatalmi ambíciói miatt indította. Szerintem neki ilyenje nincs is. Az USA politikája mögött állók világhatalmi ambícióihoz képest Putyin ambíciói eltörpülnek.

Az orosz fél felelőssége e háborúban nyilvánvaló. E cikkel nem az a célom, hogy erről eltereljem a figyelmet. De fontos volna, ha meglátnánk e háború mélyebb okait, ha pontosabban látnánk elsősorban a Nyugat, kisebb részben Európa felelősségét is. Írásom végére az is nyilvánvalóvá válhat, hogy a béketeremtés szerepében tetszelgő nyugati nagyhatalmak politikájának valójában az is lehetne a jelszava, hogy a „háború kikényszerítése.”

Most kivételesen nem spirituális oldalról tárgyalom a témát. Olyan szellemben írtam, hogy tartalma világszemlélettől függetlenül befogadható. Meggyőződésem, hogy spirituális és materiális szemléletű egyaránt egyetérthet a leírtakkal, amennyiben kellően elfogulatlanul képes e témáról tájékozódni és gondolkodni. Sokan látják is azt, amiről itt szó van, de nem elegen.

Nyugat-Kelet konfliktus

A megértéshez több, mint 100 évet kell visszamennünk az időben. De haladjunk inkább visszafelé! Így az esetleges előítéleteinktől, szimpátiáinktól és antipátiáinktól mentesebben érthetjük meg az idevezető és a jelenleg zajló folyamatokat, valamint a háború hátterét.

Közép- és Kelet-Európában 1989 után ért véget a szovjet uralom. A szocialista Szovjetunió 1991-ben oszlott fel tucatnyi országra. Ekkor jött létre Ukrajna is. A volt szovjet uralom alatt álló területeken, így hazánkban is végre egy szabadabb, élhetőbb világ jött létre, és a kapitalista berendezkedés vált meghatározóvá. A szocialista pártállamok helyett minden országban többpártrendszer és a demokrácia valamilyen foka jött létre, Oroszországban és Ukrajnában is.

Igen ám, de a NATO – amely az a katonai szövetség, amely a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozó országokkal szemben jött létre 1949-ben –, az 1990-es évektől elkezdett terjeszkedni kelet, Oroszország felé. A NATO a hidegháború terméke volt. A szocialista Kelet és a kapitalista Nyugat közötti ellenségeskedés miatt hozták létre. Miután a szovjet érdekszféra széthullásával a szocialista országokhoz kapcsolt katonai fenyegetés megszűnt, akár fel is oszlathatták volna. De nem ezt tették, hanem 1999-től egyre több közép- és kelet-európai országot vettek fel tagjai közé. Ezzel a Nyugat voltaképpen megszegte azt az 1990 körüli szóbeli megállapodást, hogy katonailag nem terjeszkedik Oroszország irányába. A terjeszkedéssel azonban a kialakult világhelyzetbe ismét egyre nagyobb feszültségek kerültek. Oroszország joggal érezhette, hogy az USA és az Egyesült Királyság vezetésével, és az európai államok többségének bevonásával egyre nagyobb katonai fenyegetés alá kerül. Ennek következtében a Kelet és a Nyugat egyaránt ismét egyre nagyobb fegyverkezésbe kezdett. Főleg a nukleáris arzenál növekedett mindkét oldalon.

Voltaképpen ki akart Oroszország felé terjeszkedni? Látszólag maga a NATO államok közösen, hiszen általában a NATO küldött sorra meghívásokat a különféle közép- és kelet-európai országok számára. De ne legyünk ennyire naivak! A NATO legerősebb államai, az USA és az Egyesült Királyság akarta ezt. Ők alakították úgy az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat, hogy a többi NATO-tag is egyetértsen ezzel.

Így 1999-től – Magyarország is ekkor lett NATO tag – egyre közelebb került a NATO befolyási övezete Oroszországhoz. Elgondolható, hogy mindez a folyamat Oroszország számára nem lehetett valami bizalomgerjesztő. Az a katonai tömb, amely korábban a szovjetekkel való szembenállás miatt jött létre, nem szűnt meg a Szovjetunió felbomlása után, hanem az átmeneti enyhülés ellenére továbbra is az orosz területen élő népet tartja ellenségnek.

Nemcsak az orosz vezetés fél tehát a NATO terjeszkedésétől, hanem a nyugati is Oroszországtól. De Nyugaton agyafúrt stratégiai gondolkodás is tetten érhető, és ennek felfedésével lehet a nyugati politika felelősségére rávilágítani a mostani háború kitörésével kapcsolatban is.

Az elmúlt évek egyre feszültebbé váló nemzetközi helyzetében Ukrajna szerepe felértékelődött. De Nyugaton ez így is volt kitalálva. Oroszország oroszbarát, az USA nyugatbarát kormányt akar látni Ukrajnában. 2019 óta egyértelműen nyugatbarát kormány van hatalmon. Ne legyen kétségünk afelől, hogy Zelenszkij, ukrán elnököt a Nyugat segítségével sikerült hatalomra juttatni.

A NATO keleti terjeszkedésében 2008-ban történtek igen fontos fejlemények. Grúzia és Ukrajna NATO-ba való felvétele is napirendre került. Grúzia is volt szovjet utódállam. E két állammal voltaképpen Oroszország közvetlen szomszédságához ért a nyugati katonai terjeszkedés. Különösen Ukrajna NATO-ba való felvétele volna fájó Oroszországnak. Így Moszkvához sokkal közelebb lehetne különféle rakétákat, katonai bázisokat telepíteni, mint jelenleg.

Az USA és az Egyesült Királyság politikájának irányítói természetesen tisztában voltak/vannak azzal, hogy Ukrajna NATO tagságának felvetése az ukrajnai háborúskodás esélyét fogja növelni, hiszen ez nagy fenyegetés Oroszország számára. Az orosz vezetés többször fel is szólalt Ukrajna NATO tagsága ellen, de súlyos kifogásaival, érveivel nem foglalkoztak komolyabban. De ez is így volt kitalálva – a Nyugat által. És itt érhető tetten a provokáció. A nyugati politika alakítói jól tudják, hogy az ukránok esetleges NATO-tagságával az oroszokat hergelik. Persze számomra kétséges, hogy tényleg fel is akarják-e őket venni, hiszen – mint alább látni fogjuk – az angol és amerikai népek vezetői egészen sajátos érdekek mentén politizálnak. Ez számomra nem illene bele a képbe. Inkább csak használni akarják Ukrajnát az oroszokkal szembeni ellenségeskedésükben.

A NATO két legerősebb tagja az USA és az Egyesült Királyság. A NATO elsősorban e két állam politikai befolyására terjeszkedik Oroszország irányába. Ezt az orosz vezetés fenyegetésnek fogja fel. Belátható, hogy teljesen jogosan vélik ezt fenyegetőnek. Hiszen miért vesznek fel újabb és újabb országot maguk közé a NATO tagállamok? Mert azt gondolják, hogy a szovjet uralom megszűnésével az orosz terület felőli katonai fenyegetés továbbra is fennáll? Ez is lehet.

De az is szembetűnő, hogy az USA-nak és az Egyesült Királyságnak eszébe sem jut, hogy az oroszokkal baráti kapcsolatra törekedjen. Ellenséget látnak az orosz atomhatalomban, miként az oroszok meg az USA-ban és szövetségeseikben.

Orosz atomrakéták Kubában. USA atomrakéták Ukrajnában?

Gondoljuk csak meg, mi történt 1962-ben. Kitört a kubai rakétaválság. Ez egy teljesen hasonló szituáció volt, mint amely 2008-tól Ukrajnában kezdett körvonalazódni.

1962-ben közel kerültünk egy atomháború kirobbanásához. Miért? Mert a Szovjetunió atomrakétákat telepített Kubába, az USA közeli szomszédságába, és ezt az USA vezetése nagyon nem nézte jó szemmel. Teljesen jogosan! Oroszország most teljesen hasonló helyzetbe kerülhetne, ha Ukrajnát felvennék a NATO-ba. Akkor az orosz-ukrán határ közelébe hasonlóképpen atomrakétákat telepíthetne a NATO, lényegében az USA, ahogyan Kubában a Szovjetunió.

Az USA tehát 2008 óta egyre szítja a feszültséget Ukrajnában és így ezáltal az országot egy potenciális csatatérré változtatta. Az USA és az Egyesült Királyság évek óta fegyvereket szállít az országnak, katonai kiképzésekkel segíti az ukránokat stb. Egy ideje valójában készülnek az ukrajnai háborúra. Putyin ezt látta. Ő sem hülye. Nem egyszer világossá is tette, hogy Ukrajna nem lehet NATO tag, de mivel erről nem akarnak vele tárgyalni, most megelőző csapásként arra szánta el magát, hogy Ukrajna fegyverkezését megállítja, Ukrajna egy részét megszállja, és megpróbál oroszbarát kormányt létrehozni az országban, és ezzel véget vetni a NATO-hoz való csatlakozási folyamatnak is.

A kubai válság mintájára belátható, hogy az orosz vezetés éppúgy jogosan fél az esetleges ukrajnai atomrakéta-telepítésektől, mint ahogyan az USA félt a kubai orosz atomrakétáktól. Az USA mindenkori elnökének ígéretében – miszerint ettől nem kell tartania – már nem bízik senki, de az oroszok főleg nem. (A mostani elnökük, Biden ráadásul egy botladozó öreg bácsika, aki olyan problémákkal küzd, amelyekkel nemhogy egy országot nem tud már rendesen vezetni, de még saját magát se nagyon.)

Ukrajna NATO-tagságának felmerülése és egyáltalán az, hogy az országban a nyugati befolyás egyre erősebb lett (főleg 2014-től), kifejezetten fenyegető és provokatív jellegű Oroszország számára.

Nézzük mindezt egy orosz vezető fejével: „Az Egyesült Államok katonái kiképzéseket tartanak ukrán katonáknak amerikai fegyverekkel – és most már a szomszéd országban? Miért? Miért akarják az USA-ban, hogy az ukránok NATO tagok legyenek? Miért közelednek orosz földünk felé? Lehet, hogy csekély a bizalom az USA és Oroszország között, de miért kell felénk terjeszkedni? Nem az volna a normális és békés megoldás, ha mindenki megmaradna ott, ahol volt 1991-ben, és nem akarna a másik felé fenyegető lépéseket tenni? ...Terjeszkednek felénk? Jó lesz, ha a növekvő fenyegetésre jobban felkészülünk. Mi lenne, ha mi is terjeszkednénk?” Putyinban valami hasonló gondolatok merülhettek fel 2014-ben, amikor elfoglalta Ukrajnától a Krím-félszigetet, és ehhez hasonló gondolat eredményezte a mai orosz-ukrán háborút is. Meggyőződésem, hogy Oroszország a Nyugat provokatív lépései miatt vált kényszerű módon agresszorrá! Enélkül most is béke lenne.

A Nyugat stratégái nagyon profik, és általában ügyelnek a látszatra. Ők mindig jó színben igyekeznek államuk politikáját feltüntetni, még akkor is, amikor háborút indítanak valamelyik ország ellen. Ez már nem egyszer megtörtént. Az USA háborúi mindig béketeremtő missziók, szükséges megelőző csapások. A nyugati propaganda szerint amikor Oroszország Ukrajnában meg akarja állítani a Nyugat katonai terjeszkedését, akkor természetesen erről szó sem lehet.

A NATO terjeszkedése békés szövetkezés csupán, míg a mostani háborús terjeszkedés egyáltalán nem békés. Vérontással terjeszkedni nem szalonképes, békésen fenyegetni igen. Ezért lehet átkozni az oroszokat a háborúért, pedig a békés nyugati terjeszkedés nélkül most háború sem lenne.

Más orosz vezetővel egyáltalán nem biztos, hogy jelenleg orosz-ukrán háború dúlna, hiszen a provokációkra nem egyformán reagálnak az emberek. De a fentiekből azért belátható, hogy a háború kipattanásához a nyugati katonai fenyegetettség fokozódása jelentősen hozzájárult. Voltaképpen az USA-ból és az Egyesült Királyságból kiindulva hergelték az oroszokat. Ha nincs ez a fenyegető nyugati politika, akkor Putyin félelme nem fokozódott volna odáig, hogy katonai lépésre szánja el magát.

Ez az egyik dolog. De ez csak a felszín. Emögött egy nagyon rafinált stratégiai gondolkodás áll. És ha jobban belelátunk ebbe, akkor e háború tekintetében még nagyobb felelősséget fogunk tulajdonítani a Nyugat politikáját irányító háttérembereknek. Kik ők? Akik kitalálják, hogyan lehet az USA és az Egyesült Királyság világhatalmi szerepét növelni. (Korábbi cikkeimben kicsit mélyebben belementem ebbe.)

A nyugati stratégia Európában és Ázsiában

Néhány hete írtam pár kis cikket és egy terjedelmesebb cikksorozatot a jelenlegi háborúskodás spirituális hátteréről, folyamatairól. Ami ott le lett írva, azt a spirituális világszemléletűek könnyen elfogadhatják és befogadhatják, de a materialista szemléletűek számára nem teljesen befogadható, mégpedig a szellemi tények ismertetése miatt. Jelen írásomban ezért a spirituális háttér kérdését csak olyan szinten érintem, amely teljesen belátható a materialista szemléletűek számára is. Amiről itt esik szó, arról többnyire mások is írnak materialista szemlélettel.

A stratégiáról szólva először is két nyugati stratégát kell megemlíteni. Az egyik a lengyel származású Zbigniew Brzezinski (1928-2017). 1977-től 1981-ig Jimmy Carter (USA 39. elnöke) nemzetbiztonsági főtanácsadójaként is tevékenykedett. A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai című könyvében vázolta a nyugati politika fő irányelveit.

A másik stratéga a magyar származású George Friedman (1942-). Ő a STRATFOR stratégiai magántanácsadó cég (1996), majd a Geopolitical Futures (2015) alapítója. Ő kamera előtt1 cinikusan és teljesen nyíltan elmondta, hogy az USA-, a Nyugat politikája az egyes népek, népcsoportok szembeállításán alapul. Egymás ellen kell uszítani nemzetiségeket, népeket, hogy egymással harcoljanak, ne a Nyugat angol anyanyelvű népeivel. Állítása szerint az USA régi félelme, hogy a német tőke és technológia összefonódik az orosz nyersanyagtartalékokkal és humánerőforrással. Mindez a nyugati világuralmi törekvések számára semmi jót nem jelentene, ezért főleg a németek és oroszok, de alapvetően a közép- és kelet-európai népek oroszokkal való együttműködéseinek leépítésén, akadályozásán kell ügyködni. (Ez történik jelenleg is.)

A Nyugat geopolitikai stratégiájának vannak mélyebb rétegei, de arra itt most nem fogok kitérni. (Lásd előző írásaim.)

Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai című könyvében ezt írja: „A világot az uralja, aki Eurázsiát uralja. De aki Eurázsiát uralni akarja, annak Oroszországot kell uralnia. És aki uralni akarja Oroszországot, annak ki kell szakítania Ukrajnát az orosz érdekszférából.”²

Brzezinski kijelentése teljesen egybecseng Friedman mondataival. George Friedman egy évvel a nevezetes 2014-es ukrajnai és krími események után nyilatkozott, és Ukrajnára hosszabban is kitért. Szó szerint ezt mondta: „Az oroszok számára az a kérdés, hogy megtarthatják-e Ukrajnát pufferzónának, vagy a Nyugat úgy hatol be Ukrajnába, hogy már csak 100 kilométerre lesz Sztálingrádtól és 500 kilométerre Moszkvától. Oroszország számára Ukrajna státusza egy egzisztenciális kérdés, és ezt az oroszok nem tudják nem figyelembe venni. Az Egyesült Államok számára az a kérdés, ki fogja megállítani Oroszországot, ha ragaszkodik Ukrajnához."

Nem vitás, hogy Oroszország Ukrajna elleni támadása nem más, mint hogy „ragaszkodik” Ukrajnához. A stratégák itt tulajdonképpen utalást tettek arra, hogy a mostani háborút az USA vezetésével a Nyugat készítette elő az ukrajnai ténykedésével. Csak akinek teljesen átmosták az agyát a nyugati propagandával, hiheti azt, hogy a Nyugat már nem munkálkodik azon, amit elkezdett. 2014 óta intenzíven azon dolgozik, hogy kikényszerítse Oroszországtól, hogy a tettlegességig fajulóan „ragaszkodjon” Ukrajnához, Ukrajna semlegességéhez. Most pedig, hogy ezt sikerült elérni, már azon dolgoznak, hogy a harcok jó sokáig elhúzódjanak, és hogy a háború miatt évtizedeken át tartó büntetésben részesítsék Oroszországot. Ezt szolgálják a háború idején az oroszokkal szembeni szankciók és az ukránok fegyverekkel való segítése.

Oroszország a jelenlegi háborúval az USA által előző években megbillentett erőegyensúlyt igyekszik helyreállítani. Ha máshol nem is, legalább Ukrajnában igyekszik visszaszorítani a nyugati befolyást.

Mivel a világhatalmi ambíciókra pályázó Nyugatnak az erőegyensúly létrehozása nem érdeke, ezért ügyködnek most is az ukránok katonai megsegítésén, és ösztökélik európai szövetségeseiket olyan fegyverszállításokra, amelynek következtében – reményeik szerint – még jó sokáig kénytelenek lesznek harcolni az oroszok ukrán földön.

Senki ne gondolja, hogy Ukrajna csatatérré, ütközőzónává alakításának terve csak pár éve fogant meg a nyugati politika irányítóinak fejében. Nem. Ők évtizedekre, évszázadokra előre terveznek. No, nem a mindenkori amerikai elnökök és brit miniszterelnökök, hiszen ők többnyire marionettfiguraként használt eszközök csupán. Előző írásaimban is utaltam korábban térképekre, amelyek a Nyugat politikáját kiötlő emberek különféle terveinek megjelenítését szolgálták. Legutoljára a Brit-szigeteken, a The Economistban jelent meg egy világtérkép, amely ilyen tervek alapján született. Ezen a térképen fel van osztva a világ, és eszerint a mai Ukrajna egy nyugati és egy keleti részre van szakítva. Putyin nem is tudja talán, hogy éppen azon ügyködik a kelet-ukrajnai térség megszállásával, hogy Ukrajnában – nagyjából – megvalósítsa azt, ami Nyugaton már évtizedekkel korábban megjelent neves gazdasági lapban. (Lásd fent.)

Friedman az említett nyilatkozatában már szinte tényként beszélt az ukrajnai háborúról. Elmondta azt is, hogy egy kialakuló ukrajnai válsághelyzetben Németországon múlik majd a legtöbb. De még nem tudják (2015-ben), hogy mit fog Németország tenni, ha Oroszország tényleg „ragaszkodik”, azaz agresszív lépéseket tesz Ukrajna – legalább – semleges státuszának elérése érdekében. Hogy Németország mit lép a felvázolt helyzetben, annak egy részét 2022-ben már látjuk, hiszen az oroszok „Ukrajnához való ragaszkodása” éppen most zajlik. Németország eddig jelentős mértékben az USA által elvárt nyugati narratíva szerint viselkedik, és ez az USA stratégiáján dolgozók sikereként könyvelhető el. Mindenesetre kijelenthető, hogy jelenleg főleg az USA és az Egyesült Királyság dolgozik azon, hogy megállítsa Oroszországot, de a németeket is elég jól sikerült bevonni a folyamatba.

Aki egy kicsit is nyitott szemmel jár-kel a világban, az könnyen észreveheti, hogy a tények igazolják a felvázolt stratégiát. A jelenlegi orosz-ukrán háború ennek az eredménye. De az a kontinensekre kiterjedő oroszokat sújtó szankcionálási politika is ennek förtelmes hozadéka, és amelyre még soha nem volt példa.

Volt már, hogy ENSZ felhatalmazás nélkül bombázott, támadott meg az USA vezetésével egy nemzetközi katonai koalíció – más országot, nem is egyszer. De a nyugati stratégák ezt is kiválóan előkészítették. Felkészítették a világ közvéleményét, megpuhították a lakosságot a nyugati propagandával. Elmagyarázták, hogy ez miért nem agresszió, és hogy ez miért szükséges a világbékéhez. Így aztán eszébe se jutott senkinek Európa országvezetőiben, hogy emiatt szankciókat vessen ki az agresszorokkal, például az USA-val és az USA állampolgárokkal szemben. A nyugati érdekszféra területén elhitették a lakossággal, hogy még hálásak is lehetünk nekik a háborús agresszióért. Az európai vezetők teljesen meg lettek vezetve, és ha némelyikük át is lát a szitán, ők sem mernek érdemben felszólalni az ilyen katonai beavatkozások ellen. Ez igen sokatmondó, nem igaz?

Az oroszok mostani ukránok elleni támadásához hasonlóan jogtalan volt például az Irak elleni háború, amely 2003-tól 2011-ig zajlott. Az iraki támadást el is ítélték sokan, jogtalannak és agressziónak minősítve. Irak esetén az USA, brit és spanyol vezetés látta úgy helyesnek, hogy megelőző katonai csapást mér az iraki terrorista államra, most pedig az orosz vezetés látta helyesnek, hogy háborúval próbálja meg jobb belátásra bírni a nyugatiakat és a Nyugat által bábállami szerepre kárhoztatott Ukrajnát, hogy Ukrajnának semlegesnek kell maradnia.

Mindkét háború indítása jogtalan volt. Miért nem szankcionálták a háborút indító országokat 2003-ban és utána éveken át? Csak nem azért, mert az amerikaiak és britek a világ jótevőinek hazug szerepét játsszák? Most pedig minden oroszt szankcionálni akarnak amerikai és a brit nyomásra, aki csak él és mozog? Ez így elég nyilvánvaló kettős mérce, nem igaz?

És miért működik ez a szankcionálási politikai olyan jól? Mert itt Európában és a Föld legtöbb országában egy ideje a nyugati propaganda diktál. Mivel az USA-nak és az Egyesült Királyságnak érdekében áll, ezért 2014 óta szankcionálni kell Oroszországot, és nagyon úgy néz ki, hogy 2022-ben – az ukránok elleni támadás ürügyén – ezt a politikát Oroszország teljes elszigeteléséig, fokozatos tönkretételéig szeretnék elvinni.

Korábban az USA által indított megelőző csapások miatt nem érték retorziók az USA-t, most pedig az orosz megelőző csapás miatt soha nem látott hidegháborút hozott a szankcionálási politika Oroszországgal szemben. A kubai válsághelyzet megértése nyomán Ukrajna megszállása, katonai gyengítése az oroszok számára megelőző csapásnak értékelhető. Ez nem vitás.

A fentiek fényében belátható, hogy az oroszokat lényegében belehajszolták ebbe a háborúba. Persze minden vezetőt nem lehetett volna belehajszolni. Putyin azonban kiváló alanynak bizonyult a Nyugat alattomos szándékához, és bele is lépett az USA és az Egyesült Királyság által Ukrajnában ácsolt csapdájába. Ezek után senki ne képzelje, hogy az ukrán nép sorsát pont az USA és az Egyesült Királyság viseli a szívén. Évek óta tartó ukrajnai ténykedésükkel addig szították a feszültséget az oroszok és ukránok között, hogy végre sikerült elérniük a háborút az országban. (Emberéletek egyik félnek sem sokat számítanak.) Sikerült elérniük, hogy a háború miatt példátlan módon megbüntethessék Oroszországot, minél jobban elzárják a Föld lehető legtöbb országától.

Oroszország fő célja a mostani háborúval, hogy Ukrajna ne csatlakozzon a NATO-hoz. Ez méltányolható szándék. A háborúskodás és a keleti ukrán területek elfoglalása viszont színtiszta agresszió. Persze még az is lehet, hogy később az elfoglalt területek visszaadása lesz az ára egy békemegállapodás során annak, hogy Ukrajna semlegességét, demilitarizálását írásban garantálja a Nyugat.

A mostani háborút Oroszország robbantotta ki a további nyugati katonai terjeszkedés megakadályozása érdekében. Az oroszok ellenfele azonban csak látszólag Ukrajna. Az igazi ellenfél az ukránokat támogató, pénzelő, felfegyverző, kiképző USA és Egyesült Királyság, valamint csatlósaik. Ukrajnában az USA bábkormánya működik, miként az európai országok többségében is többé-kevésbé USA befolyás alatt álló nyugatmajmoló döntéshozókat találunk. Az Európai Unió is jelentős mértékben az USA befolyása, esetenként kifejezetten a nyomása alatt hozza döntéseit. Gyakran Soros György hozza és kínálja a nyugati ideológia különféle portékáit különféle fórumokon.

Oroszország sokkal inkább a Nyugat (főleg az USA) ellen indította a háborút. Csak az a furcsa helyzet, hogy ezt a háborút Ukrajnában kell megvívni, nem azoknak az országoknak a területén, akik a háborút kiprovokálták. Ha azokban az országokban akarna háborúzni, az nukleáris háborúval, hatalmas világégéssel járna. A fentiek fényében nincs is ebben semmi furcsaság. Az angol anyanyelvű népek stratégái pont így akarták intézni: legyenek háborúk, de ne ott, ahol angol anyanyelvű a lakosság. A háborút azért kell vívni idegen területeken, hogy a háborúskodókat és közeli szomszédaikat gyengítsék; angol és amerikai tőkés csoportok pedig hatalmas haszonra tegyenek szert. A szankciókkal elsősorban a Oroszországot és Európa középső és keleti országait lehet gyengíteni, oroszokat lehet kiszorítani piacokról. Így azon mesterkednek, hogy fokozatosan ellehetetlenítsék a fő ellenséget, aki akadálya az angolszász világuralom kialakulásának. (Kína a másik fő ellenség. Vele szemben is évek óta alkalmaznak szankciókat, csak egyelőre nem ilyen drasztikusakat, mint Oroszországgal szemben.)

Mindez egy jól kirafinált nyugati stratégia szerint zajlik.

A jelenlegi orosz-ukrán háború „furcsaságát” igazolja az is, amiről épp most számolt be egy francia újságíró Ukrajnában járva. Azt tapasztalta, hogy a külföldről jött önkénteseket nem is ukránok veszik fel az ukrán hadseregbe, hanem amerikai katonák: „Azt hittem, a nemzetközi brigádnál vagyok, de a Pentagonnal találtam szemben magam”³

Az sem véletlen, hogy Ukrajna fegyveres megsegítésében éppen az USA és az Egyesült Királyság jár az élen. Bármilyen hihetetlennek tűnik, nekik olyan évtizedekre szóló terveik vannak, hogy a háborúk tényleg tőlük távol tomboljanak, és lehetőleg sokáig és jelentősen gyengítve mindenki mást. Ukrajna – de egyébként Közép-Európa is – egy csatatér a Nyugat és a Kelet között. Azért kell az ukránokat felfegyverezni jelenleg is, hogy a háborús pusztítás sokáig tartson és ezzel az orosz, ukrán, valamint közép- és kelet-európai országok sokáig gyengüljenek az USA-hoz képest. A nyugati stratégák jól tudják, hogy úgy lehet a háborút jó sokáig elhúzni, ha folyton fegyveres utánpótlás érkezik a gyengébb félhez. Még az ingyenes fegyveradomány is sokkal kisebb veszteség a Nyugat számára, mint a tőlük távol zajló háborúskodással járó gazdasági és világhatalmi haszon. A fegyverek, harcászati eszközök és gépek adományozása nem áldozat részükről, hanem stratégiai befektetés. Ezzel nem a béke megteremtését szolgálják – noha természetesen álságos módon ezt hangoztatják –, hanem a háborúskodás minél hosszabb ideig tartó fenntartását.

Az orosz vezetésnek látszólag Ukrajnával van baja, de valójában az USA Oroszországot fenyegető agresszív politikájával van. Putyin ezt számos alkalommal világossá tette, amit azonban itt Európában is igyekeznek elhallgatni a nyugati propaganda egyoldalú hírei által. Az USA mindenkori elnökénél és az Egyesült Királyság mindenkori miniszterelnökénél a tanácsadók és a nagy gazdasági hatalommal rendelkező körök mindig azt akarják elérni, hogy Oroszországban és egyáltalán Európa középső és keleti részén ismétlődően súlyos konfliktusok, gazdasági bajok, politikai zavargások támadjanak. Ezek aztán fokozatosan gyengítik a közép- és kelet-európai államok népeinek érdekérvényesítő képességeit, gazdasági erejét, valamint Oroszországot.

Az USA és az Egyesült Királyság befolyása olyan nagymértékű lett mostanra, hogy Európát könnyedén maguk mellé tudták állítani a hatalmas szankcionálási politikájukhoz. Teljesen el akarnák szigetelni az oroszokat, de nem azért, hogy mihamarabb abba hagyja Putyin a háborúját Ukrajna területén, hanem hogy további nehézségekkel nézzenek szembe azok, akik az USA világhatalmi ambícióinak érvényesülését nehezítik. Ez nemcsak Oroszország ellen irányul! Ellenünk is! Ki akarják zárni Oroszországot mindenből, amiből csak lehet, politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, mindenhogyan. Jól tudják, hogy nem ez fogja eltántorítani Putyint a háborútól, eddig nem is tántorította el. Az csak egy agymosó mese akar lenni, hogy a szankciókkal a háború mihamarabbi befejezése érhető el. A szankciók valójában nem ezt a célt szolgálják. A szankcióhadjárat valódi célja, hogy a nyugati angol anyanyelvű népek világhatalmi pozíciói még jobban megerősödjenek, még nagyobb területre terjedjenek ki.

A háború ürügyén a szankciókkal persze hosszabb távon lehet bomlasztani az orosz társadalmat, sőt az európai országokét is. Közép-Európa például elég jelentős nyugati befolyás alatt működik, és ez látható abból, hogy itt mennyire egyetértenek bizonyos vezető politikusok az USA és az Egyesült Királyság által diktált véleményekkel, szankciókkal. Teljesen elhitték azt a valóságidegen indokot, hogy ezzel Putyin ellen lehet fordítani a népét, és kénytelen lesz hamar befejezni a háborút. A tények hiába cáfolják a hamis nyugati propagandát, akkor is folyton ezt hangoztatják. Mivel a többség ezt harsogja, ezért azt hiszik, hogy nekik is ezt kell.

Ukrajna nyugati átnevelése is jó néhány éve zajlik. Mára igen jó táptalajt hoztak létre az országban újabb és újabb jövőbeli konfliktusok kitörése számára.

Oroszországgal kapcsolatban alapvetően kétféle megoldást látnak, vagy teljesen elszigetelni őket (mint ahogy most is történik); vagy ha behódolnak, akkor őket is teljes nyugati kontroll alá akarják vonni. Utóbbi a fő cél. Ehhez majd új vezető is kell, de egyelőre még jobb nekik, ha csak gyengül az ország. Tökéletesen megfelel az agresszor Putyin. Úgy látják, hogy még nincs itt az ideje az orosz rendszerváltásnak, ezért az nem is fog bekövetkezni mostanában.

Az már egy kiváló eredménye a Nyugat stratégiájának, hogy Ukrajna, a szláv népek egyik hazája máris jelentős pusztuláson ment át az orosz megszállás által. De a Nyugat többet akar, és már több, mint 100 éve. Azt is szeretnék elérni, hogy Oroszország további államokra szabdalódjon. Így egészben még túl erős, túl veszélyes a Nyugat világhatalmi szándékaira.

Az államok elaprózása, szövetségek felbontása régóta fontos célja a nyugati stratégiának.

Az is szándék, hogy a közép-európaiakat elzárják az oroszoktól. Erre is kiválóan alkalmas a mostani szankcionálás.

Nemcsak gazdaságilag akarják gyengíteni az oroszokat és ukránokat, hanem teljes kontroll alá vonni őket. Egyébként az ukrán vezetés ma – tragikus módon – azt képzeli, hogy az USA és az Egyesült Királyság a leghűségesebb szövetségese, holott ők készítették elő a háborút, és Ukrajnát évszázadokra előre háborús konfliktusok gócpontjaként akarják fenntartani.

Itt Európában a nyugati értékek a politikai megkötözöttséggel párhuzamosan vannak jelen. A jelenlegi európai vezetők között alig akad, aki annyira ébren van, hogy látja a nyugati mesterkedéseket. Az európai államok bábpolitizálása az elmúlt évtizedek nyugati befolyásainak növekedésének eredményeként jött létre. Csak kevés kormány- vagy államfő akad Európában, aki nagyjából átlátja mindezt, és megpróbál kikecmeregni a Nyugat elvárásainak hálójából, és lehetőségei szerint önálló döntéseket hozni a Nyugat döntéseinek majmolása helyett. De az ilyen politikusok is csak nagyon óvatosan nyilatkoznak, hiszen azonnal politikai és gazdasági támadásnak tehetik ki őket. Nyugati propagandával kormányokat is meg lehet buktatni.

A nyugati stratégia legfőbb eredményei közel 150 év alatt

A jelenlegi háború mögött a világhatalomra törekvő Nyugat csoportegoista szándékai húzódnak meg. Legalább az 1880-as évektől készülnek bizonyos körök a Brit-szigeteken és Észak-Amerikában, hogy világuralomra törjenek. Az, hogy itt vagy ott kitör egy tüntetés, háború, társadalmi zavargás, gyakran e körök szándékai szerint zajló politika és sötét mesterkedés idézi elő. A 2014-es ukrajnai válsághoz vezető véres tüntetéseket is Nyugaton szervezték meg. Elsősorban az USA és az Egyesült Királyság igyekszik államok életébe úgy beavatkozni, ahogyan ezekben az angol és amerikai körökben jónak látják.

E nyugati társaságokban tervelték ki az 1880-as évektől a szocialista kísérletezést is, amit Kelet- és Közép-Európában szándékoztak kivitelezni. Sikerült is. Leninéket vasúton szállították Oroszországba, hogy a szocialista kísérletet bevezessék, majd később orosz területről Közép-Európáig kiterjesszék. A szocialista berendezkedés évtizedeken tartó fennállása megnyomorította az itt élő emberi lelkeket. Erre – a Nyugat szándékai szerint – azért is szükség volt a zömmel szlávok és németek által lakott területeken, hogy miután a kísérleti időszak véget ér (1989-1991 után), akkor szinte szomjúhozzák, hogy minden szempontból amerikai és angol érdekszférába kerüljenek. Így aztán amikor elérkezettnek látták az időt, könnyen rá lehetett venni a volt szovjet utódállamok európai lakosságát – amikor napirendre került –, hogy szavazzanak a NATO tagságra.

De más is megemlíthető. Az 1. világháború is tervbe volt véve az 1880-as évektől. Ez az állítás így elsőre talán merész összeesküvés-elméletnek tűnik, de erre is tények mutatnak. Persze ezt a háborút sem az robbantotta ki, aki eltervezte. A háború után sikerült szétdarabolni az egységesség, a megerősödés felé haladó Közép-Európát. A folyamatokat odáig juttatták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy aztán a 2. világháború után a szocialista kísérletezést sikerült kitolni az 1. világháborúval meggyengített közép-európai területek nagy részére, Németországot is kettészakítva.

A mostani háborúval ismét Közép- és Kelet-Európa, de főleg Ukrajna és Oroszország gyengítése, valamint a közép-európai-orosz kapcsolatok teljes aláásása a cél. A fegyveres konfliktus pusztításai mellett a szankciók gazdasági és politikai pusztító ereje is működik. Nagyon úgy tűnik, hogy az Oroszországot a nyugati érdekszférától elszigetelő szankcionáló politikával sikerül jelentősen eltávolítani egymástól Közép-Európát és Oroszországot is. Ha a jelentősebb szerepet betöltő Németország politikai vezetői felébrednének a nyugati stratégia megtévesztéseinek megigéző kábulatából, akkor mindjárt rózsásabb helyzet állna elő. Nekünk közép-európaiaknak az lenne az egyik feladatunk, hogy ezt felismerjük, meglássuk az igazságot. Ha ez sikerül, akkor hazánk, Európa és az emberiség érdekei szerint fogunk gondolkodni, önállóan, nem a Nyugat majmaiként.

***

Rudolf Steiner személyében élt olyan tudós már 100 évvel ezelőtt is, aki a nyugati csoportegoista mesterkedéseket átlátta. A világhelyzet sem sokat változott. Nyugaton azóta is „Olyan emberek egy csoportja a hangadó, akik a mozgékony kapitalista gazdaság impulzusainak eszközeivel akarják uralni a Földet. Hozzájuk tartoznak mindazon emberi közösségek, amelyeket ez a kör képes gazdasági eszközökkel összetartani és megszervezni …

A háború ezért valamilyen formában mindaddig fog tartani, amíg a németek és a szlávok egymásra nem találnak s össze nem fognak ama közös céllal, hogy megszabadítsák az emberiséget a Nyugat igájából. …

… vagy átengedjük a világuralmat egy titokban működő, okkult csoportnak az anglo-amerikai világban, míg a leigázott német és szláv területekről, jövőbeni vérontások árán, meg nem mentik a Föld valódi szellemi célját."⁴

Ezekben az idézetekben már olyan spirituális ismeretek is meg lettek pendítve, amelyekbe itt szándékosan nem mentem bele. Ezek befogadásához egy bizonyos fokú spirituális nyitottság szükségeltetik. Nem szeretnék senkit sem kitéríteni hitéből, a materialista olvasót sem. Így ez az írás inkább csak egy közérthetőnek szánt bevezetés akart lenni a valóság bizonyos szegletébe. Aki a spirituális háttérről többet szeretne tudni, előző írásaimban megtalál sok mindent. Íme az első rész: Harc a szláv kultúrcsíráért (1. rész)

2022. 04.22.

Jegyzetek:

1 https://www.youtube.com/watch?v=tMd71UIw1CE

2 Kai Ehlers: West-EU und Ost-EU. Konflikt statt Perspektive című cikkéből, amely Das Goetheanum, 2014/11. (2014. március 14.), 5. o.-on jelent meg. (Magyar forrás: Szabad Gondolat c. folyóirat 17/2. (2014. júniusi) szám, Ertsey Attila: Mi történik Ukrajnában c. írása)

3 https://mandiner.hu/cikk/20220415_le_figaro_ukrajna_haboru_usa

4 Rudolf Steiner: Kortörténeti szemlélődések, GA 173, 6. kötet 90-91. oldal, (ABG Kiadó); német kiadásban GA 173c. A fenti szöveg kb. 1917 decemberében született, és nem a könyv, hanem Korcsog Balázs fordítását vettem át a http://www.novalis.hu oldalról: http://www.novalis.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=602&Itemid=1&fbclid=IwAR0JPmJkZnSmWTV79pAOHrR2Lsxaj7MhncIljGoX-byoe9HNDHFaTgspV5M#_edn1